Mano Mano újratöltve – Kun Zoltán publicisztikája

„A szakmai elvárásokat illetően a csapat nem lehet kishitű, cél a dobogó, lehetőség szerint annak is a legmagasabb foka, valamint a győzelem a Magyar Kupában.”

Az új tulajdonosi kör bemutatkozó sajtótájékoztatóján hangzott el a fenti gondolat: 2019 áprilisában ugyanis a Bp. Honvédhoz új befektetők érkeztek, s azért az várható volt, hogy nem a kiesésről és megszűnésről kezdenek el nagy lelkesedéssel beszélni. Egy éven belül máris félsiker koronázta a munkát, hiszen összejött a Magyar Kupa-győzelem, és immár az is biztosnak tűnik, hogy az ősztől a másik felére is esély kínálkozik, elvégre a cél végre mindenféle nagyotmondás nélkül a dobogó, lehetőség szerint annak is a legmagasabb (két) foka lesz – igaz, az NB II-ben.

Kispesten ezzel a kieséssel másodszor léptek ugyanabba a folyóba: mert elég sokkoló lehetett 2003 tavasza is, amikor egy hasonlóan gyenge játékoskerettel búcsúztak, de hatalmas különbség, hogy akkor az anyagi lehetőségeket tekintve a klubhoz képest még a templom egere is valóságos Rockefeller volt, miközben most egész korrekt büdzsét sikerült a semmire fordítani.

Ez a tulajdonosok felelőssége lenne? A tulajdonosok, írom sokadszorra így talányosan, és nem azért, mert nincs nevük – hanem mert nincs karakterük. Az elmúlt jó két évtizedben megfordult néhány befektető Kispesten, volt külföldi, magyar, „külföldimagyar”, volt köztük, akit büntetőügyekről, húsüzemről, szorosnak vélt politikai kapcsolatokról lehetett felismerni. És akadt egy, egyetlenegy, akit voltaképpen senki sem szeretett, aki képes volt egy pillanat alatt bárkit magára haragítani, és aki, ha visszatérne, újra gyorsan közellenség lenne – mégis, ő volt az, aki nemcsak tudta, hogy mit akar, hanem azt többnyire képes is volt megvalósítani. George F. Hemingway tizenhárom éve a mindennapi csatározások ellenére kegyelmi időszak volt a Honvéd számára, bajnoki címmel, kupagyőzelmekkel. Nem azt mondom, hogy szupercsapat lett volna a Honvéd, de ez a tizenhárom esztendő mégis nyugalomban telt, az arany mellett egy harmadik hellyel, három negyedik helyezéssel – miközben (a most történtek tükrében pláne ne becsüljük le!) egyszer sem voltak súlyos kiesési gondjai. Ehhez képest a legutóbbi négy idényben 5., 10., 9., 11. lett a Honvéd, és ebből háromszor igencsak rezgett a léc, hiszen két éve az utolsó előtti, tavaly meg az utolsó fordulóban sikerült biztossá tenni a bennmaradást – ezek után szinte törvényszerű volt az idei kiesés.

Akkor az edző a hibás? Listát nem írok, arra kevés lenne egy publicisztika terjedelme, de a fentebb citált tulajdonosok időszakában, huszonhárom év alatt 37 edzőt fogyasztott a klub. Leírom még egyszer, nehogy valaki félreolvassa: harminchetet. Igen, lehet némi párhuzam az Arsenallal, ott huszonkét évig irányított Wenger, pláne a Manchester Uniteddel, amelynél Ferguson huszonhét esztendőt húzott le, de nyilván a magyar bajnokságban sokkal nagyobbak a követelmények, nincs lehetőség a hibázásra. Ha a szorgalmasan meccsre járó Honvéd-szurkolókat kérdeznénk, mondjanak ebből a harminchétből tízet-tizenötöt, alighanem nagy gondban lennének: Rossi nyilván még ma is félisten a kerületben, Dolcetti a régi nagy kedvenc, a kispesti kötődés miatt is bevillanhat néhány név, az örök beugró Szurgent „Szuribá” Lajosé biztosan, de háromszor ülhetett a kispadra Supka Attila is, akit még a negyedik helyezések sem tudtak megmenteni. A magyar edzők, közülük is elsősorban a klub korábbi neves játékosai nálam biztos előnyt élveznének, és nehezen tudom felfogni, amikor a klubvezetők, mondjuk úgy, mérsékelten ismert külföldiekkel próbálkoznak. Persze nyilván mindenkit el lehet valahogy adni: Sanninónak volt némi olasz élvonalbeli tapasztalata, Vierchowod annak idején jól futballozott, Vignjevics csak lehúzott hét évet Újpesten, Courts a skót első osztályból érkezett, Klafuric meg bajnok lett a Legiával. És ennyi elég? Úgy tetszik, éppen ennyi elég. Pedig tényleg kíváncsi lennék, hogyan igazol egy legendás magyar csapat (gondoljunk Puskás Ferencre) külföldi edzőt: összeül a vezetőség, hogy na, srácok, mit szóltok, mondjuk, ehhez a horváthoz, olyanunk még úgysem volt, mégis nyertek valami vb-ezüstöt néhány éve, csak ellesett néhány trükköt attól a Dalictól. Nem állítom, hogy Courts brillírozott, na de mégis a nyolcadik helyen adta át a gárdát, ezzel alighanem Klafuric meg minden Honvéd-drukker kiegyezett volna.

Egy csapatot persze nem feltétlenül az edző ejti ki, ott vannak arra a játékosok. Vagy húsz éve hívott fel az akkori kispesti klubigazgató, elképesztő boldogsággal hadarta: Zoli, képzeld, megvannak az új srácok, rohadt jó csapatunk lesz, hallgasd csak! És mondott öt játékost, akik közül egyet sem tettem volna az NB I legjobb száz futballistája közé. Jó, a kétszázba sem. Előfordult olyan is, hogy négy légióst igazolt a Honvéd, élt akkoriban valamiféle afrikai kapcsolat, biztos gyümölcsöző volt valakinek. Két héttel később kiderült, hogy a négy focistából egynek nincs is játék­engedélye, egy a régóta problémás lába miatt nem is edzhetett, egyet pedig az orvosok a szívbetegsége miatt már eltiltottak a labdarúgástól, de semmi vész, a negyedik kapott néhány bajnokit. Látva most jó néhány Honvéd-meccset, olykor visszasírtam Genitót, de talán még Mano Manót is, bár Gomis játéka kétségkívül visszahozott valamit a régi szép időkből. Na nem mintha a langaléta légióst akarnám most egy személyben bármiért is felelőssé tenni, semmivel sem tudott kevésbé jobban futballozni, mint legtöbb társa, de ha van előnye a másodosztálynak, az az, hogy vélhetően nem lesznek külföldiek a csapatban. Arra azért kíváncsi leszek, hány leharcolt magyar sztárt akarnak majd Kispestre csábítani, hiszen most tényleg arra lehet szükség, hogy egy-két rutinosabb játékossal kiegészülve a fiatalok juttassák vissza az együttest, ha már a Honvédnak is van – besorolása szerint elit – akadémiája.

Két évtizede mi is jártunk egy kispesti „akadémián”, akkori szóhasználattal utánpótlásbázison, lelkes tinédzserek rúgták a labdát piros-feketében. Szóltak jó előre, a fotós kollégával ne ijedjünk meg a falból vagy húsz centire kilógó vezetékektől, általában úgysincs áram, de az elguruló labdákat ne akarjuk erősítés nélkül visszahozni, hiszen a kerítés romjai mellett egy igen erőszakos hajléktalan család éldegél. Igen, akkoriban azért más volt a klub anyagi helyzete, mint manapság. Amikor Jerevánba repültünk nemzetközi kupameccsre, a gépen nem egymás mögött, hanem egymással szemben voltak az ülések, akarom mondani, padok. Az egyik kétméteres védő ült velem szemben, a lábát regenerációs céllal jobb híján a térdemen nyugtatta vagy nyolc órán keresztül, mégsem léphetett pályára elmerevedett végtagokkal. A szintén a csapattal tartó főszponzor indulás előtt becsomagolt szeletelt szalámit dobált mindenki felé, de az étvágyat kevésbé fokozta, hogy éppen akkor adott a pilóta körbe egy vödröt, ugye mindenki tudja, mire való felkiáltással. Gondolom, manapság is hasonló körülmények között repült a Ferencváros az El-meccsekre...

Szóval ha valamire, hát a mostani büdzsére nem lehet fogni a kiesést, hiszen bár az FTC mellett is egy-két csapat biztos sokkal többet költhetett, a Honvédra jutó milliárdokból a már hajléktalanmentes akadémiára is támaszkodva, a csodálatos új Bozsik Arénában rendre viszonylag sok szurkoló előtt futballozva kellett volna egy olyan aprócska sikert elérni, mint a bennmaradás.

Nem sikerült.

Nem, bár ebbe még a játékvezetői testületnek is volt némi beleszólása, hiszen azt a kezezést azért illett volna befújni – persze biztos létezik egy olyan paragrafus, amely alcikkelyének al-albekezdésében meg lehet magyarázni, milyen príma ítélet született, csak hát ha az nso szavazásán a húszezer körüli válaszadó nyolcvanöt százaléka szerint tizenegyes volt, akkor vagy a magyar szurkolók többsége sík hülye kedvenc sportágához, vagy valami nagy baj van a labdarúgással, de legalábbis egy-két bíró hozzáértésével.

A be nem fújt büntetőtől függetlenül persze még a legfanatikusabb drukkerek is pontosan tudják, ez a rendkívül gyenge Honvéd teljesen megérdemelten esett ki. Ám egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy miként húsz éve, most is nyílegyenesen vezet majd az út vissza az NB I-be.

El ne felejtsem, azon a négy évvel ezelőtti bemutatkozó sajtótájékoztatón még elhangzott: az új tulajdonosok minél közelebbi kapcsolatot alakítanának ki a szurkolókkal is.

Ha valamit, hát ezt most végképp nem ajánlanám.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!