Megtollasodott madarak – Ballai Attila publicisztikája

Vágólapra másolva!

2023.09.24. 00:00

Címkék

Szégyellnünk kell magunkat – jelentette ki Bartosz Grzelak, a Fehérvár lengyel-svéd edzője, miután a harmadosztályú ESMTK-tól elszenvedett 1–0-val csapata kiesett a labdarúgó Magyar Kupából a legjobb hatvannégy között. Lapzártánkkor bizonyára még mindig szégyenkezik – jó pénzért, hiszen nem menesztették, és ő sem mondott sem le, sem fel.

Ez utóbbi manapság persze már nem szokás. Legalábbis a zsoldos alapállásából. De lépjünk túl ezen a klisén, fogalmazzunk árnyaltabban: akkor, ha a feladata ellátására bizonyítottan alkalmatlan személy a munkahelyét pusztán anyagi forrásnak tekinti, és a saját szempontjából úgy vélekedik, amíg fizetik, addig jó. Ő magától felállni „tutira” nem fog, mert akkor egy fitying végkielégítést, neki járó ilyen-olyan juttatást nem kapna, ha ellenben kirúgják, szerződése lejártáig kistafírozzák, szépen.

Sokan gondolják így, de kevesen vallják be. Talán maguknak is, hát még a külvilágnak. A legkendőzetlenebb kivételt nekem egy klasszis izlandi kézilabdázó jelentette, aki a Paris Saint-Germainnek még a meccskeretébe sem nagyon fért be, rendszeresen a lelátón ücsörgött, mert nem igazán kedvelte az aktuális edzője. Egyszer alkalmam nyílt megkérdezni tőle, hogy bírja ezt, mire ő ironikus félmosollyal, vállát kissé megrándítva rávágta: „Part of the business.” Az üzlet része.

Párizsban élt (az akkor még egészen más Párizsban), nem Kópavogurban, hetente öt-hat alkalommal másfél órán át intenzív testmozgást végzett, amiért körülbelül tízszer annyi pénzt kapott, mint egy izlandi kézilabdázó otthon vagy egy francia buszvezető. Hülye lett volna ugrálni.

Grzelak is inkább nyugiban szégyenkezik. Igaz, előtte nem sokkal Sztanyiszlav Csercseszov sem értette, miért kellene harakirit elkövetnie. Jó, kiesett a Ferencváros a Bajnokok Ligája első selejtezőjéből, történetesen feröeri ellenféllel szemben, 180 perc alatt egy árva gólra képtelenül, a Groupama Arénában hármat kapva a derék szigetlakóktól, ő a kamerák előtt „korrekten” vállalta is a teljes felelősséget, mondván, ha egy csapat ilyen teljesítményt nyújt, az azt jelenti, hogy ő nem készítette fel a játékosait megfelelően – na és akkor mi van? Amikor a riporter nekiszegezte, hogy lemond-e, Csercseszov értetlenkedve visszakérdezett: miért tenné? (Más kérdés, hogy Kubatov Gábor klubelnök még aznap este döntött helyette.)

Azért léteznek kivételek is. Nem is kivételek. Más személyiségek, más élethelyzetek. Visszatérve a kiindulópontunkhoz, a Fehérvárhoz, Juhász Roland sportigazgató a hét közepén benyújtotta a lemondását. A „Vidi” egykori játékosaként, majd különféle funkciókban vezetőjeként, 95-szörös magyar válogatottként neki persze nem térkép e táj, nem kellett érkezése előtt kibogarásznia, hol is van az az izé, na, Videoton, ja, nem, az nem a város neve, Fehérvár vagy mi, Székesfehérvár, hát ez kimondhatatlan, megjegyezhetetlen, majdnem olyan hosszú, mint az út Budapestig, a reptérig.

Meggyőződésem, hogy ez a kulcs. A munkaadóhoz, az egyesülethez, a városhoz, a közeghez fűződő viszony. Az, hogy a helyet, ahol tarthatatlanná vált a helyzetem, legalább kicsit, de inkább nagyon az otthonomnak érzem-e. Mert ha az otthonomban okozok kárt, ha már otthon nem szeretnek, akkor valamit tenni, leginkább menni kell, azért is, hogy egyszer majd újra hazajöhessek. Ahogyan ment Dejan Sztankovics is, aki most már a Ferencváros trénere, de tavaly nyáron még anyaegyesületét, a Crvena zvezdát dirigálta. Mígnem megtörten lemondott, mert a belgrádiak fatális módon, az utolsó percben benyelt öngóllal kiestek a BL-rájátszásból. Nyilatkozata felért egy öngyilkosság előtti búcsúlevéllel, íme: „A Crvena zvezda az én nagy szerelmem, leírhatatlan, amit érzek iránta. Harmadszor próbáltam meg eljuttatni a csapatot a Bajnokok Ligájába, és teljesen üresnek érzem magam most, hogy nem tudtam megadni azt a legnagyobb szerelmemnek, amit a legjobban akartam. Nem tudom folytatni.” Sztankovics, aki gyerekként a Zvezda összes korosztályos csapatát végigjárta, abba majd érthetően nem fog félig belehalni, ha egyszer a Fraditól távozik.

Arra ott volt például Dalnoki Jenő. Nem tegnapi történet, de örök érvényű. A Ferencváros 1987 októberében, egy borongós vasárnap délutánon az Üllői úton 3–1-re kikapott a Zalaegerszegtől, a szurkolók tüntetésbe fogtak, Jenő bácsi ellen is. Mint a másnapi Népsportban elmondta, majd megszakadt a szíve, nem is tudta, miként vitte be a lába az öltözőbe, ott botorkált Vépi Péter és Gyarmati doktor között, csak azért imádkozott, hogy össze ne essen. Leizzadt, olyan volt az inge és a zakója, mintha zuhanyozott volna, és azt mondta a játékosoknak: „Uraim! Ha akarattal csinálták ezt, az csúnya dolog. Ha pedig csak ennyit tudnak, akkor nagyon sajnálom magukat.” Majd közölte, hogy nem bírja, nem folytatja tovább. Egy napig, egy percig sem. Ettől is maradhatott meg a Ferencváros élő, elhunyta óta pedig halhatatlan legendájának.

Tornyi Barnabás bezzeg bizonnyal nem lesz sehol sem ez, sem az. Pedig milyen ígéretesen indult az edzői pályája! Még jóval innen a negyvenen.

NB I, Tatabánya, Diósgyőr, Győr, karakán kiállás, frappáns, lényegre törő és jó duma, erős egyéniség, nem tudom, de gondolom, szakértelem is, ha már így berobbant az élvonalba. Aztán meccsek helyett egyre inkább a pereket nyerte meg, olykor kétségtelenül kókler, felelőtlenül handabandázó vezetőkkel, de egyszersmind egykori klubjaival, átmeneti otthonaival szemben is. Mire a csúcsra érhetett volna, észrevétlenül kikopott a magyar futballból. Nem kellett sehova. A legutóbbi, vele kapcsolatos hír, hogy azt találgatták: vajon valóban lopott-e egy floridai üzletből, vagy figyelmetlenségből haladt át eléggé „kitömve” az ellenőrző ponton?

Még szemléletesebb és aktuálisabb példa Kim Rasmussen egyre szánalmasabb vesszőfutása a kézilabda peremvidékén. Miközben néhány éve még a világ egyik legkeresettebb trénere volt. A lesajnált lengyel női válogatottat 2013-ban és 2015-ben is vb-elődöntőbe, a CSM Bucuresti-et 2016-ban BL-diadalra vezette. Főnyereménynek tűnt, hogy sikerült becserkészni magyar női kapitánynak. Aztán nem alkotott semmi maradandót, végül a 2019-es, olimpiai kvalifikációs vb-n a nyolc közé jutásról, szinte mindenről határozó mérkőzést azért buktuk el tetemes előnyről Románia ellen, mert a hajrára Rasmussen mintha eszét vesztette volna. Bugyután cserélt, dührohamáért kétperces kiállítást kapott, amiért a csapat emberhátránnyal bűnhődött – kiestünk. Ráadásként a nemzetközi szövetség sportszerűtlen megnyilvánulásai miatt határozatlan időre felfüggesztette bármiféle, a kézilabdával kapcsolatos munkavégzés alól – elismerte, az örökös eltiltás réme is átfutott rajta –, a csapatunk pedig olimpiai selejtező előtt állt. Mit kellett volna tennie? Lemondani, elkullogni, szemlesütve. Ő persze maradt. Mit lépett erre a szövetség? Az egyetlen lehetséges döntést hozta: menesztette. Miként reagált Rasmussen? Az áldozat pózába helyezkedve telesírta bánatával a médiát, aztán elkezdte hajtani a pénzét, perelt. Szakmai hitele részleges elvesztése után ezzel minden téren lenullázta magát. Lendületesen megindult a lejtőn. Többször is hónapokig maradt munka nélkül, először a nevenincs lengyel Lublin dobott neki mentőövet, aztán a montenegrói női válogatott, de ott is gyorsan kitelt a becsülete, az olimpiai kvalifikáció dacára. Egyesek szerint a játékosok puccsolták meg, mások úgy tudják, a sportági közvélekedés: ez az ember kibírhatatlan, és saját magán kívül semmi, senki nem fontos neki. Azóta rövid úton szélnek eresztették Besztercéről, a román szinten is középszerű Gloria Bistritától, Dél-Koreából, legújabban pedig a Rapid Bucuresti-től. Közös megegyezéssel. (Amúgy ez a kedvenc sületlen formulám; hiszen milyen megegyezés az, ami nem közös?) Szóval, Rasmussen sporttárs az elmúlt néhány évben szépen megtollasodott, de cserébe már mindenhol madárnak nézik, ahol kézilabda pattog.

Ugyanis csak látszatra és rövid távon kifizetődőbb a zsoldosi lét. Egyszer majd, az út végén az ember úgysem a bankszámlája, hanem az élete, a pályafutása történetét teszi mérlegre. És egykori, visszavonult sportolóként, edzőként nem tudok felemelőbbet, megtartóbbat elképzelni, mint hétről hétre hazajárni ugyanabba a kedves stadionba vagy csarnokba, és azt érezni: van helyem a világban, szeretnek, szeretek. Otthon vagyok.
Szégyellnünk kell magunkat – jelentette ki Bartosz Grzelak, a Fehérvár lengyel-svéd edzője, miután a harmadosztályú ESMTK-tól elszenvedett 1–0-val csapata kiesett a labdarúgó Magyar Kupából a legjobb hatvannégy között. Lapzártánkkor bizonyára még mindig szégyenkezik – jó pénzért, hiszen nem menesztették, és ő sem mondott sem le, sem fel.

Ez utóbbi manapság persze már nem szokás. Legalábbis a zsoldos alapállásából. De lépjünk túl ezen a klisén, fogalmazzunk árnyaltabban: akkor, ha a feladata ellátására bizonyítottan alkalmatlan személy a munkahelyét pusztán anyagi forrásnak tekinti, és a saját szempontjából úgy vélekedik, amíg fizetik, addig jó. Ő magától felállni „tutira” nem fog, mert akkor egy fitying végkielégítést, neki járó ilyen-olyan juttatást nem kapna, ha ellenben kirúgják, szerződése lejártáig kistafírozzák, szépen.

Sokan gondolják így, de kevesen vallják be. Talán maguknak is, hát még a külvilágnak. A legkendőzetlenebb kivételt nekem egy klasszis izlandi kézilabdázó jelentette, aki a Paris Saint-Germainnek még a meccskeretébe sem nagyon fért be, rendszeresen a lelátón ücsörgött, mert nem igazán kedvelte az aktuális edzője. Egyszer alkalmam nyílt megkérdezni tőle, hogy bírja ezt, mire ő ironikus félmosollyal, vállát kissé megrándítva rávágta: „Part of the business.” Az üzlet része.

Párizsban élt (az akkor még egészen más Párizsban), nem Kópavogurban, hetente öt-hat alkalommal másfél órán át intenzív testmozgást végzett, amiért körülbelül tízszer annyi pénzt kapott, mint egy izlandi kézilabdázó otthon vagy egy francia buszvezető. Hülye lett volna ugrálni.

Grzelak is inkább nyugiban szégyenkezik. Igaz, előtte nem sokkal Sztanyiszlav Csercseszov sem értette, miért kellene harakirit elkövetnie. Jó, kiesett a Ferencváros a Bajnokok Ligája első selejtezőjéből, történetesen feröeri ellenféllel szemben, 180 perc alatt egy árva gólra képtelenül, a Groupama Arénában hármat kapva a derék szigetlakóktól, ő a kamerák előtt „korrekten” vállalta is a teljes felelősséget, mondván, ha egy csapat ilyen teljesítményt nyújt, az azt jelenti, hogy ő nem készítette fel a játékosait megfelelően – na és akkor mi van? Amikor a riporter nekiszegezte, hogy lemond-e, Csercseszov értetlenkedve visszakérdezett: miért tenné? (Más kérdés, hogy Kubatov Gábor klubelnök még aznap este döntött helyette.)

Azért léteznek kivételek is. Nem is kivételek. Más személyiségek, más élethelyzetek. Visszatérve a kiindulópontunkhoz, a Fehérvárhoz, Juhász Roland sportigazgató a hét közepén benyújtotta a lemondását. A „Vidi” egykori játékosaként, majd különféle funkciókban vezetőjeként, 95-szörös magyar válogatottként neki persze nem térkép e táj, nem kellett érkezése előtt kibogarásznia, hol is van az az izé, na, Videoton, ja, nem, az nem a város neve, Fehérvár vagy mi, Székesfehérvár, hát ez kimondhatatlan, megjegyezhetetlen, majdnem olyan hosszú, mint az út Budapestig, a reptérig.

Meggyőződésem, hogy ez a kulcs. A munkaadóhoz, az egyesülethez, a városhoz, a közeghez fűződő viszony. Az, hogy a helyet, ahol tarthatatlanná vált a helyzetem, legalább kicsit, de inkább nagyon az otthonomnak érzem-e. Mert ha az otthonomban okozok kárt, ha már otthon nem szeretnek, akkor valamit tenni, leginkább menni kell, azért is, hogy egyszer majd újra hazajöhessek. Ahogyan ment Dejan Sztankovics is, aki most már a Ferencváros trénere, de tavaly nyáron még anyaegyesületét, a Crvena zvezdát dirigálta. Mígnem megtörten lemondott, mert a belgrádiak fatális módon, az utolsó percben benyelt öngóllal kiestek a BL-rájátszásból. Nyilatkozata felért egy öngyilkosság előtti búcsúlevéllel, íme: „A Crvena zvezda az én nagy szerelmem, leírhatatlan, amit érzek iránta. Harmadszor próbáltam meg eljuttatni a csapatot a Bajnokok Ligájába, és teljesen üresnek érzem magam most, hogy nem tudtam megadni azt a legnagyobb szerelmemnek, amit a legjobban akartam. Nem tudom folytatni.” Sztankovics, aki gyerekként a Zvezda összes korosztályos csapatát végigjárta, abba majd érthetően nem fog félig belehalni, ha egyszer a Fraditól távozik.

Arra ott volt például Dalnoki Jenő. Nem tegnapi történet, de örök érvényű. A Ferencváros 1987 októberében, egy borongós vasárnap délutánon az Üllői úton 3–1-re kikapott a Zalaegerszegtől, a szurkolók tüntetésbe fogtak, Jenő bácsi ellen is. Mint a másnapi Népsportban elmondta, majd megszakadt a szíve, nem is tudta, miként vitte be a lába az öltözőbe, ott botorkált Vépi Péter és Gyarmati doktor között, csak azért imádkozott, hogy össze ne essen. Leizzadt, olyan volt az inge és a zakója, mintha zuhanyozott volna, és azt mondta a játékosoknak: „Uraim! Ha akarattal csinálták ezt, az csúnya dolog. Ha pedig csak ennyit tudnak, akkor nagyon sajnálom magukat.” Majd közölte, hogy nem bírja, nem folytatja tovább. Egy napig, egy percig sem. Ettől is maradhatott meg a Ferencváros élő, elhunyta óta pedig halhatatlan legendájának.

Tornyi Barnabás bezzeg bizonnyal nem lesz sehol sem ez, sem az. Pedig milyen ígéretesen indult az edzői pályája! Még jóval innen a negyvenen.

NB I, Tatabánya, Diósgyőr, Győr, karakán kiállás, frappáns, lényegre törő és jó duma, erős egyéniség, nem tudom, de gondolom, szakértelem is, ha már így berobbant az élvonalba. Aztán meccsek helyett egyre inkább a pereket nyerte meg, olykor kétségtelenül kókler, felelőtlenül handabandázó vezetőkkel, de egyszersmind egykori klubjaival, átmeneti otthonaival szemben is. Mire a csúcsra érhetett volna, észrevétlenül kikopott a magyar futballból. Nem kellett sehova. A legutóbbi, vele kapcsolatos hír, hogy azt találgatták: vajon valóban lopott-e egy floridai üzletből, vagy figyelmetlenségből haladt át eléggé „kitömve” az ellenőrző ponton?

Még szemléletesebb és aktuálisabb példa Kim Rasmussen egyre szánalmasabb vesszőfutása a kézilabda peremvidékén. Miközben néhány éve még a világ egyik legkeresettebb trénere volt. A lesajnált lengyel női válogatottat 2013-ban és 2015-ben is vb-elődöntőbe, a CSM Bucuresti-et 2016-ban BL-diadalra vezette. Főnyereménynek tűnt, hogy sikerült becserkészni magyar női kapitánynak. Aztán nem alkotott semmi maradandót, végül a 2019-es, olimpiai kvalifikációs vb-n a nyolc közé jutásról, szinte mindenről határozó mérkőzést azért buktuk el tetemes előnyről Románia ellen, mert a hajrára Rasmussen mintha eszét vesztette volna. Bugyután cserélt, dührohamáért kétperces kiállítást kapott, amiért a csapat emberhátránnyal bűnhődött – kiestünk. Ráadásként a nemzetközi szövetség sportszerűtlen megnyilvánulásai miatt határozatlan időre felfüggesztette bármiféle, a kézilabdával kapcsolatos munkavégzés alól – elismerte, az örökös eltiltás réme is átfutott rajta –, a csapatunk pedig olimpiai selejtező előtt állt. Mit kellett volna tennie? Lemondani, elkullogni, szemlesütve. Ő persze maradt. Mit lépett erre a szövetség? Az egyetlen lehetséges döntést hozta: menesztette. Miként reagált Rasmussen? Az áldozat pózába helyezkedve telesírta bánatával a médiát, aztán elkezdte hajtani a pénzét, perelt. Szakmai hitele részleges elvesztése után ezzel minden téren lenullázta magát. Lendületesen megindult a lejtőn. Többször is hónapokig maradt munka nélkül, először a nevenincs lengyel Lublin dobott neki mentőövet, aztán a montenegrói női válogatott, de ott is gyorsan kitelt a becsülete, az olimpiai kvalifikáció dacára. Egyesek szerint a játékosok puccsolták meg, mások úgy tudják, a sportági közvélekedés: ez az ember kibírhatatlan, és saját magán kívül semmi, senki nem fontos neki. Azóta rövid úton szélnek eresztették Besztercéről, a román szinten is középszerű Gloria Bistritától, Dél-Koreából, legújabban pedig a Rapid Bucuresti-től. Közös megegyezéssel. (Amúgy ez a kedvenc sületlen formulám; hiszen milyen megegyezés az, ami nem közös?) Szóval, Rasmussen sporttárs az elmúlt néhány évben szépen megtollasodott, de cserébe már mindenhol madárnak nézik, ahol kézilabda pattog.

Ugyanis csak látszatra és rövid távon kifizetődőbb a zsoldosi lét. Egyszer majd, az út végén az ember úgysem a bankszámlája, hanem az élete, a pályafutása történetét teszi mérlegre. És egykori, visszavonult sportolóként, edzőként nem tudok felemelőbbet, megtartóbbat elképzelni, mint hétről hétre hazajárni ugyanabba a kedves stadionba vagy csarnokba, és azt érezni: van helyem a világban, szeretnek, szeretek. Otthon vagyok.