Szobanövény helyett – Ballai Attila publicisztikája

Edzőt könnyű találni. Ha mást nem, állástalan edzőt, aki munkát akar, mindenáron. Bár többnyire nem véletlenül állástalan. Vagy olyat, aki úgy véli, számára méltatlan csapatnál dolgozik, ezért az első hívó szóra repül a vonzóbb lehetőség, a „kiteljesedés” felé. Ezzel a típussal sem árt vigyázni. Jó edzőt találni már nehezebb. Előfordulhat persze, hogy ő maga kopogtat, mint 2012-ben Marco Rossi a Honvédnál. Így is ki lehet fogni az aranyhalat, mondjuk ezerből egyszer. Mi az alábbiakban a többi 999 esettel foglalkozunk. Az apropót a Ferencváros közelmúltbeli viszontagságai adják.

Első felütésként álljon itt némi elméleti fejtegetés. Vannak edzők, igen kevesen, akik minden körülmények közepette maradandót alkotnak, akikkel kéz a kézben jár a garantált siker, legalábbis kihozzák az adott helyzetből a maximumot. Éppen ezért roppant nehéz, már-már lehetetlen őket megszerezni. Vannak ugyanakkor, akik érdemi eredményre, alkotásra semmilyen szituációban és közegben nem képesek. Mégis a legritkább esetben buknak meg nyilvánvalóan és végérvényesen, és mennek el kőművessegédnek, bolti eladónak, inkább kivárnak – úgy mondják, feltöltődnek, képezik magukat –, amíg elsózza őket valahová a menedzserük. Tőlük sohasem árt óvakodni. Vannak továbbá, és a legtöbben, akik közegtől, feltételektől, „kémiától” függően egyszer bravúrt érnek el, másszor simán fejre állnak. Ők adják az igazi merítési lehetőséget. Tudás, információ és intuíció, ember- és szakismeret kérdése közülük jól választani.

Mivel a futballedzőké kínálati piac – ellentétben a kézilabdáéval, amely keresleti, de erről később –, itt ajánlat, azaz ajánlkozó rendre van, bőven. Vegyük csak a Ferencváros előző évtizedét, és nézzük, hányféle karakter fordult meg az Üllői úton!

Ricardo Moniz (2012–2013) elhivatott, megszállott, magasan képzett, lelkiismeretes, de kalkulálhatatlanul és követhetetlenül ingatag személyiség volt, kódolva szélsőséges érzelemkitörésekkel. Megesett, hogy az öltözőben falhoz vágta a játékosa által rendelt pizzát, ezt a „szemetet”, miközben, jobb passzban talán maga kóstolta volna meg a velős, csülkös, körmös pacalt. Thomas Doll (2013–2018) német válogatott múltja minden szakmai és morális tőkéjét hatásosan vetette be, a brazil sztárocskát is tökéletesen helyre tette, amikor megkérdezte tőle, tudja-e, ki itt a legjobb futballista, választ sem várva rávágta: én. Ráadásul NDK-s gyerekként, akinek a csúcsélménye a balatoni nyaralás volt (így mondta, Balaton, nem németül, hogy Plattensee), zsigerileg tisztelte és szerette Magyarországot, olykor kicsit talán túlságosan is élvezte az itteni életet. Vesztét persze nem ez okozta, hanem a nemzetközi eredménytelenség. Szerhij Rebrov (2018–2021) bezzeg nem élvezett semmit, Valerij Lobanovszkij mester és diktátor leghívebb tanítványaként azonban meghozta az áttörést az európai porondon, mert a rendelkezésre álló keretből akkor ez a stílus sajtolhatta ki a legtöbbet. Csakhogy a társasági érintkezés alapvető formáit is hanyagolta, a köszönést, kézfogást, szemkontaktust is szűken mérte, és ez egy idő után már nemcsak a hagyományos Fradi-miliő, hanem a kötelező és érdemi szakmai együttműködés rovására is ment. Peter Stöger (2021) hiteles szakember és hamisítatlan úriember volt, csak éppen nyugatról toppant be a zömében keletről és délről érkezett játékosok közé, akik a „rebrovi elnyomás” alól felszabadulva átestek a ló másik oldalára, és ő ebbe belebukott. Sztanyiszlav Csercseszovval (2021–2023) sokáig nagyjából minden rendben ment, aztán egyszer csak mintha elengedte volna az egész történetet, és az addig elért sikerek miatt szemernyi eredménykényszer, veszélyérzet sem érződött rajta.

Összességében kijelenthetjük, hogy mindannyian inkább tűntek jó opciónak, mint rossznak – Stöger a leginkább kérdéses e tekintetben –, többet hoztak annál, amennyit vittek, hozzájárultak az elmúlt évtized nagyívű ferencvárosi felemelkedéséhez. A csaknem azonos feltételekről induló Videotonnal szemben az FTC azért is került mára behozhatatlan előnybe, mert sokkal jobban választotta ki a szakmai vezetőit.

Az első benyomások alapján ez Dejan Sztankovicsra is érvényes. Pedig – különösen Máté Csaba tízmeccses regnálásának pazar mérlege után – nem kis kockázatot rejtett az idehozatala, az előző idényben ugyanis szabadeséssel ejtette ki a Sampdoriát az olasz első ligából. Most mégis úgy fest, Moniz szenvedélye, Doll sármja, könnyedsége, Rebrov szilárdsága – és utóbbi kettő játékosmúltjának hitele – ötvöződik benne, a Fradi pedig ott tart, hogy a Fiorentinával Firenzében játszott 2–2 után sem felhőtlen az öröm.

Áttérve második témakörünkre, a kézilabda egészen más. Itt az edzőké, mármint a Ferencváros szintű edzőké jóval szűkebb, keresleti piac. A jó szakember kincs. Ha egyszer megszerezted, el nem engeded. A látszat alapján persze a Fradi az elmúlt három évtizedben könnyű helyzetben volt, hiszen Németh András, majd Elek Gábor tizenöt-tizenöt éve magától értetődő választásnak, kegyelmi állapotnak tűnik. Utólag. De idézzük fel a kezdeteket!

Amikor 1992 tavaszán felvetődött Németh neve, Szivós István klubelnök meglepetten és joggal kérdezte: miért pont ő? Pedig játékosként és edzőként is megfordult az FTC-ben, már közel járt a negyvenhez, de egészen addig nem rukkolt ki semmi rendkívülivel. Mégis megkapta a lehetőséget – és vele egy önjáró csapatot, amelyben megvolt a lélek, a kézilabda, egymás és a klub szeretete, nem mellékesen az Építők szétmállása miatt Kökény Beatrix és – spartacusos kitérővel – Farkas Ágnes érkeztével, a fradista Pádár Ildikó beérésével három világklasszis állt rendelkezésére. Ráadásként a hátország az előddel, az élő klublegenda Elek Gyulával, aki ritka intelligenciával hagyta dolgozni az utódot, nemhogy nem telepedett rá, nem instruálta, szinte észrevétlen maradt. Win-win szituáció. Németh András feljebb emelhette a Ferencvárost, de egyidejűleg a Ferencváros is felemelte Németh Andrást.

Aki a felrémlő anyagi csőd elől érthetően menekülve, 2007-ben Bécsbe, a Hypóhoz távozott, és két alapjátékosát, Tóth Tímeát és Kirsner Erikát is magával vitte. Ekkor többen betölthetetlen űrt vizionáltak, de egy esztendei átmenet után jött, mit jött, berobbant Elek Gábor, szintén alig innen a negyvenen, szintén semmit sem garantáló szakmai előélettel, de a szülők által is belé kódolt elhivatottsággal, karizmával – fiatal női csapatnál ez óriási előny –, 2011-ben és 2012-ben mindjárt két KEK-diadallal, és a többi már velünk élő történelem. Olyan friss és eleven, hogy e helyütt felidézni is felesleges.

Aztán egy évvel a tervezettnél korábban, a nyáron ő is ment, és – lásd, keresleti piac –, hirtelen nem akadt megfelelő kaliber helyette. A váratlan, elképesztő BL-döntő után végképp nem. Martin Albertsen jobb híján érkezett. Dán iskola, dániai és németországi, bietigheimi múlt, a svájci válogatott vezetése és kivezetése a 2022-es Eb-re nem rossz referencia. Valakit pedig hozni kellett. Csakhogy döbbenetesen hamar és drasztikusan kiderült, hogy ez az északi fény, edzésen harsogó zene, baseballsapka, folyamatos rágózás, minden happy, minden cool, a harmincas éveik derekán járó, vagány délszláv és magyar játékosoknál öngyilkosság. Albertsent már azelőtt megették, hogy észrevette volna. Aztán amint észrevette, rögvest összeroppant. Az Elek-féle tekintélyelvű, „pleknis”, minden szituációt és pillanatot uraló edzővel szemben szegény ember inkább szobatudós benyomását keltette. Majd szobanövényét. El is fonnyadt, rekordidő alatt. Sajnos a csapat is, a BL-eredmények és a fizikai tesztek alapján.

De szerencsére van visszaút. Az első lépés megtétetett, Albertsen távozott. A klub vezetői enyhén szólva nem tartóztatták, nem akarták saját presztízsük és döntésük védelmében feláldozni a csapatot. Annak szellemében cselekedtek, amit nem csak hirdetnek: a Ferencváros mindennél, mindenkinél fontosabb. Jó döntés ettől persze még nincs. A legkevésbé rosszat meghozták: kinevezték a másodedzőt, Allan Heinét.

Hogy mennyi időre? Nem tizenöt évre, az bizonyos. Ő nem Elek Gábor, nem Németh András, még csak nem is Dejan Sztankovics. De most nem is csupán rajta – immár a játékosokon a sor. Hiszen ők „csinálják” az edzőt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!