Egyetemes térdek – Malonyai Péter publicisztikája

SZÉP MOMENTUMA a kisvárdai edzőváltásnak, hogy a távozó Mátyus János a klub érdekeit szem előtt tartva adta be felmondását. Más kérdés, hogy fogalmam sincs, mi a klub érdeke, vagy éppen nagyon is tudom, hiszen kézenfekvő: az eredményes szereplés. Nos, ez valóban hiányzott, hiszen Mátyussal hat bajnokin csupán egy győzelem jött össze.

A várdaiak első emberét, Révész Attilát nyilatkozata szerint meglepte Mátyus lépése, megfogalmazásában az edző azért hátrált meg, mert nem szerette volna, ha ő a gátja a sikereknek. Hogy már a bejelentés napján 20–25 edzőt ajánlottak Révésznek, érthető, hiszen sok az eszkimó és kevés a fóka, a licencbirodalom minden tagja igyekszik trónhoz jutni.

Az még a tényekhez tartozik, hogy augusztus óta már harmadszor volt üresedés a várdai kispadon, a bajnokságot Milos Kruscsiccsal kezdte a társaság, a helyi erő, Gerliczki Máté ugrott be a helyére három meccs után három alkalomra, majd jött Mátyus fél tucat jelenéssel. Hárman összesen hét pontot hoztak össze.

Hét pont... Klubérdek ide vagy oda, egyszerűen arról van szó, hogy rossz a csapat. Ebből még nem derül ki önmagában, miért volt „gátja” az előrelépésnek Mátyus, miért lenne érdeke a klubnak, hogy szinte naponta új edzőt keressen, s az sem, hogyan derült ki alig több mint két hónap alatt, hogy nem alkalmas a tréner. Aki egyébként arra büszke, hogy remek a „tűzoltásban”, ám gyújtogatni is tud, hiszen a 2014–2015-ös bajnokságban két első osztályú csapatnál dolgozott, az idény végén pedig mindkettő (Pápa, Nyíregyháza) kiesett, nem lett tagja a következő évad, immáron tizenkettes mezőnyének.

Aki szerint Mátyus azért rendes ember, mert a klub érdekeit tartotta szem előtt, annak nemigen bíznék az értékítéletében, mert valóban rendes ember ő, de nem ezért.

Az érdek ugyanis megfoghatatlan jelenség, vezethet jóra és rosszra egyaránt, a legkülönbözőbb megfogalmazásokban szólhat nagyot vagy akarhat nagyot szólni, mindenesetre nem érv, bizonyíték. Mátyus esetében biztos vagyok benne, hogy a lelépése mögött van valami, amit nem tudunk, nem tudhatunk. Megjegyzem, nincs is közünk hozzá, lévén belső ügy, de a hangzatos takaró (klubérdek) helyett elég lett volna a meztelen tényt közölni a válásról, és a kérdésekre hozzátenni: „Csak...” Úgy éljek, hogy közelebb járnánk az igazsághoz.

Hogy a kályhától induljak el, Szmodis Jenő a Jogtudományi Szemlében (2005. 4. szám) közölt remek tanulmányából (is) kiderül, hogy az érdek a hasznot szolgálja, tehát fontos valami, csak éppen megfoghatatlan. Szmodis a szükségletek fogalmához kapcsolja, ám ennél lényegesebb, hogy napjainkban az érdekek többnyire az értékek helyét foglalják el, így a kettő összhangjához többnyire a jog eszközeire van szükség. Miközben a feladat a jogi megoldásoktól alapvetően idegen, hiszen az a dolguk, hogy megállapítsa: kinek van igaza. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy az érdekeknél fontosabbak az érvek, nem utolsósorban a szándék, a cél.

Ezzel együtt persze a sportban rengetegszer hivatkoztak az érdekekre, a legtöbbször igazán fennkölten.

A két háború között, 1924-ben például az FTC főtitkára (későbbi elnöke), a legendás Springer Ferenc a profi futball bevezetése mellett letéve a garast „a haza és az egyetemes sport érdekeit szem előtt tartva” érvel. „Az álamatőr állapot igenis megszüntethető, csak becsületes szándék és önzetlenség, ilyen tulajdonokkal felruházott férfiak szövetsége és kíméletlen erélyesség kell hozzá a végrehajtásban” – áll a Nemzeti Sportnak írt cikkében. Igazán szép szavak, ám egyszerűen arról volt szó, hogy ne beszéljünk mellé (ez szép), hadd keressenek a klubok mellett a futballisták is legálisan (ez jó). Némi szójátékkal úgy is mondhatnám, hogy inkább egyetemes térdekről volt szó, mint egyetemes érdekről. Ezt a mára nézve is tartom, hiszen a játékosok a főszereplők.

Lapunk sem volt mentes a frázispufogtatástól, szintén a profizmus bevezetése mellett érvelve ír arról, hogy mennyire igaz, amit „mi a labdarúgás igazi érdekeit szem előtt tartva immár évek hosszú sora óta harsogunk az illetékesek érdektelen fülébe”. Hogy a „labdarúgás igazi érdeke” fordulat mennyire a hatás eszköze, arra bizonyíték, hogy az írás a „mai anyagias szellem” ellen szól, márpedig ugyebár a profi futball pénz nélkül nem megy.

De akkor is előkerült a megfoghatatlan, amikor éppen kormánybiztos igyekezett rendet teremteni a magyar labdarúgásban (1940). A futballszövetség lehetett volna önálló újra, ha a testületben csak olyan urak kaphatnak helyet, akik önzetlenül, „részrehajlatlanul” és az egyetemes sport érdekeit szem előtt tartva vállalják a munkát. „És ha valaki kérdezné, hol vannak ezek az urak, erre csak azt válaszolhatom, hogy a gyémántot is ki kell bányászni. Tessék elhinni, hogy vannak értékes emberek, csak ki kell emelni őket a tömegből” – mondja egy kiscsapat vezetője.

Ám közeledve napjainkhoz is meglehetősen sok a frázis. A magyar futball gyászos évében, 1969-ben, amikor a marseille-i kudarchoz vezető úton 3:2-re kikaptunk Koppenhágában a dánoktól, azonnal jött a felszólítás, hogy „a magyar labdarúgás érdekeit szem előtt tartva rendezni kell a sorokat”. És ha nyerünk...? Akkor nyilván a győzelem szolgálja „a magyar labdarúgás érdekeit”. Ha pedig nincs a marseille-i verés Csehszlovákiától (1:4), és ott vagyunk a mexikói világbajnokságon, akkor az egy szerzőre, nyilatkozóra jutó „labdarúgás érdeke” kitétel még talán normális is lehetett volna.

Volt, hogy a Nemzeti Sport állt az érdekek középpontjában. Jó másfél évtizede (2007) Kisteleki István MLSZ-elnökként megszüntette a kapcsolatot lapunkkal, megtiltotta a szövetség munkatársainak, hogy nyilatkozzanak. Az ok itt most mellékes, a lényeg, hogy hosszas egyeztetés után feloldotta a tilalmat, indoklása szerint: „Mindezt természetesen a sportág népszerűsítését, a szurkolók és az olvasók érdekeit szem előtt tartva tesszük.” És korábban? Hiszen akkor is voltak olvasóink. Hozzáteszem, nem kivételes az MLSZ útkeresése – hívom így –, hiszen hivatásunk létező eleme, hogy az érintettek szerint az a jó újságíró, aki jót ír róluk, aki pedig rosszat, az csapnivaló.

Vannak persze nagyobb horderejű esetek, például Roman Abramovicsé. Az orosz–ukrán háború miatt a vagyonát befagyasztották, mire ő eladta a tulajdonában lévő Chelsea-t. „Ahogyan már korábban is kijelentettem, mindig a klub érdekeit szem előtt tartva hoztam meg a döntéseimet. Éppen ezért a kialakult helyzetre tekintettel úgy döntöttem, hogy eladom a Chelsea-t” – magyarázta, és bármennyire is tragikus a háttér, itt valóban tetten érhető a klub érdeke. Is – teszem hozzá.

Visszatérve a Kisvárdához, máris van új edző, Feczkó Tamás. Október elejétől már alkalmazásban állt képzési igazgatóként (szép titulus..., és közel a tűzhöz), így nem kellett messzire mennie Révész Attilának, akivel – mondja Feczkó – „az évből hátralévő öt mérkőzésen közösen hozzuk meg a szakmai döntéseket.” Révész klubigazgató (aki szerintem a kispadon még mindig a legtöbbre lenne képes a csapatnál) hozzátette, hogy „ezennel az egész klub a csapat mögé áll”. A kijelentés általánosságában is kézzelfoghatóbb, mint Mátyus klubérdekkel fűszerezett gátelmélete.

Feczkó Tamásról kizárólag a tények kedvéért csak annyit, hogy eddig két csapat kispadján ült (MTK, DVTK) az NB I-ben, mindkét állomáshelyéről idő előtt távozott. Diósgyőrből ezekkel a szavakkal: „Az »Együtt vagyunk, győzni fogunk!« jelszavából az utóbbi csak akkor valósulhat meg, ha az előbbi is.”

Egyetértünk. Értettük, értjük. Általában is. Éppen ezért, ha kérhetem, ne zúdítsanak rám érdekcunamit a magyar futball felkent hozzáértői, a tények jobban érdekelnek.

Vagy hallgassanak.

Mondják, úgy bölcsek maradhatnak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!