A labdába kapaszkodva – Csillag Péter publicisztikája

„A sportba csak azért nem kell politikát vinni, mert benne van” – jegyezte meg 1948-ban Münnich Ferenc, a Ferencvárosi Torna Club elnöke, Budapest rendőrkapitánya, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának későbbi elnöke. Mostanság, amikor a magyar futballválogatott társadalmi szerepe túlfűtött közéleti viták témája lett, a csapathoz fűződő személyes viszony pedig sok esetben világnézeti beállítódás függvénye, nem árt tisztázni: igaza volt-e Münnich Ferencnek?

Könnyű a kérdésre gúnyos, beletörődő, felháborodott hangsúllyal vagy éppen cinkos mosollyal rávágni: természetesen. Hogyne lett volna igaza, amikor a politika és a labdarúgás már a huszadik század első éveiben, de legkorábban az 1910-es évektől kezdett átkószálni a másik térfelére (1919 őszén Friedrich István személyében korábbi válogatott futballista ült a miniszterelnöki székben), és már száz éve felismerték a politikai nyilvánosság szereplői, hogy a tömegeket mozgató, érzelmekre ható, identitásformáló sportág alkalmas saját üzeneteik hathatós közvetítésére. Nem véletlen, hogy a labdarúgás iránt egyébként nem különösebben vonzódó Horthy Miklós kormányzó a fellelhető források szerint tizenkét futballmérkőzésen bizonyosan jelen volt, és a díszpáholyban feljegyzett társalgások alapján a nemzetközi találkozókat diplomáciai kapcsolat­építésre használta. Idővel sötét felhők gyülekeztek a pályák fölött, a világháború előestéjén a Magyar Labdarúgó-szövetség élére belügyi miniszteri biztost ültettek, a Gidófalvy Pál-korszakban a futballvezetőség névleg is elveszítette önállóságát. Olyan furcsaságok is előfordultak, hogy az 1944-ben Magyar Kupa-aranyérmes Ferencváros elnökeként a zsidók deportálásáért közvetlenül felelős belügyminiszter, Jaross Andor köszöntötte a győztes futballistákat. Fellélegezni sem jutott idő, a háború utáni évek kommunista térnyerése gátlástalanul érvényesült a sportban is, a viszonyokról mindent elmond, hogy a külföldre igyekvő Szűcs Sándor válogatott újpesti labdarúgót 1951-ben alattomosan csapdába csalták és elrettentő példát statuálva fel­akasztották. Addigra a stadionokban is új rend született, a hagyományos egyesületek átszervezése, átnevezése, átfestése durván sértette a klubhűségesek lelkét, a Kispestből Honvéd, az Újpestből Dózsa, az MTK-ból Textiles, Bástya, majd Vörös Lobogó, a Ferencvárosból ÉDOSZ, utóbb Kinizsi lett. Azazhogy, miként Ferdinandy György írta Egyfordulós bajnokság című, kegyetlenül valószerű novellájában: „Nem lett Édosz a Fradiból. Mondhatott akármit az újság, Édoszról itt az Üllői úton senki se beszélt. Az új idény nyitányán is a hajrá, Fradi zúgott, talán még dacosabban, mint a tavalyi bajnokság diadalmas napjaiban. [...] A hatalom bevetette a megfélemlítés valamennyi eszközét, jaj a csapatnak, ha játszik, jaj a bírónak, ha győzni hagyja a zöld-fehéreket, és főleg: jaj a B-középnek!” És a cselekmény középpontjában álló apa 1950 őszén, a stadionból hazafelé tartva, a Kerepesi temető kőfala mellett kimondta a fiának: „Minden nagy dolog lent kezdődik, az alapoknál. Hazugságra, csalásra nem épülhet sem egy ország, sem egy futballcsapat.”

Azért csak megpróbálták. Barcs Sándor, az MLSZ elnöki tisztségét 1950-től 1963-ig betöltő sportvezető ismerte el az 1990-es évek végén: „Az Aranycsapat maga volt a politika. Az Aranycsapat győzelmeit ugyanis a rendszer győzelmeinek kellett beállítani, mint ahogy az élsportot is azért dotálták, mert úgy tartották, hogy egy kiemelkedő olimpiai szereplés óriási külpropagandát jelent a rendszernek. Kortársaim ezt ugyanúgy tudják, mint én.”

Az említett kortársak voltak azok, akik maximumra tekerték a futballpropaganda hangját 1953 késő őszén, az angolok ellen aratott 6:3-as londoni győzelem után, ők íratták meg a másnapi Népsportban (a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa mellett működő Országos Testnevelési és Sportbizottság lapjában) a lelkesítő szavakat a dolgozó népnek, az országszerte szervezett „6:3 műszakok” résztvevőinek: „Mennyi esztergapad és hány méter szövet lesz ebből a győzelemből...” Még Feleki László, a magyar sportsajtó legnagyobb alakja, a széles világlátású, humanista gondolkodású és kritikus szellemű újságíró is együtt énekelt a szürke kórussal. Idézet Kilencven perc című meccsregényéből: „Elképedve olvastuk a vereségtől elalélt és józan ítélőképességüktől megfosztott angol újságok fellegjáró jelzőit: csodalények, felsőbbrendű emberek. Mintha nem tudták volna elképzelni, hogy közönséges emberi halandók zúzták ízzé-porrá az angol válogatottat. Pedig a magyar labdarúgók húsból és vérből való, jókedvű, tehetséges fiúk. De felsőbbrendű a társadalom, amelyben élnek, s amelyre támaszkodva vívták ki a nagy győzelmet. Nem szükséges világbirodalom a sportbeli sikerhez. Az egyik lap keservesen panaszkodott, hogy a magyar sport évi tízmillió font támogatásban részesül, az angol pedig... Nincs pénz a sportra, kell a pénz hajóra, tankra, repülőgépre, atombombára, kenyai fejvadászatra...”

Ugyanezt a Feleki Lászlót háromnegyed évvel később, az 1954-es világbajnoki döntőn elszenvedett vereség után, bíráló cikke miatt csúnyán félreállították, leváltották főszerkesztői tisztségéből. Akkor már a felbőszült, magát becsapva érző pesti nép villamost borogatott, kirakatot zúzott be, dühödt tehetetlenségében addigi hőseit, az Aranycsapat tagjait fenyegette. Kibukott az állami dicsszólamok hazugsága, rászakadt a festett égbolt a futballcsillogástól elvakított, nyomasztó valóságban élő magyar társadalomra. A 6:3 ördögi vonása ez is: miközben a hétköznapi nehézségeit feledő ember Puskásék felemelő sikereiben, külföldi hódításaiban élhette ki kielégítetlen szabadságvágyát, a rendszer ugyanezekkel a győzelmekkel tartotta érzelmi satuban a tömegeket és erősítette saját hatalmi pozícióját. És ha bővült, változott és néhány élénkebb színnel gazdagodott is a sportpolitika palettája, a kapcsolat megmaradt, a következő évtizedek példái alapján tévedés azt feltételezni, hogy futball és politika összefonódásai véget értek a vérvörös ötvenes évekkel.

Münnich Ferenc megfigyelésének tehát kétségtelenül igazat lehet adni, a racionális történelemszemlélet és helyzetértékelés ezt diktálja, mi több, naivitás az ellenkezőjét állítani. Ám talán vagyunk még néhányan, akik minden józan tapasztalat ellenére hiszünk a politikamentes futballban, sőt csak a politikamentes futballban hiszünk. Abban a futballban, amely természetes erejénél, közösségépítő szerepénél, identitásteremtő képességénél fogva átütőbb minden aktuálpolitikai szándéknál, amelyből nem születik sem esztergapad, sem textilgyári szövet, amelynek eredményeire vagy kudarcaira nem kell pártcédulát ragasztani, és amely éppen a hétköznapok szellemi lövész­árkainak vonalait teszi nevetségessé. Nem kérdés, az elvakult futballőrület éppoly veszélyes, mint a közéleti sértettségtől vezérelt, zsigeri futballgyűlölet. Furcsán hangzik esetleg, de a magyar válogatott kínálta közös élmény attól egyedülálló, hogy még a politikai harcok ellenében is képes egységet teremteni, különbözőségeket feledtetni, a szétszabdalt társadalomnak szívmelengető összetartozás-érzést nyújtani. Bizonyos fénytörésben annak látszhat, az eredményjelző tábla mégsem választási cédula: a magyar válogatott nem az x-re játszik.

Ott van riasztó példának a hetvenéves londoni diadal utóélete, amelynek történelmi kontextusban értelmezhető üzenete, utókorra rótt felelőssége részben éppen abban áll, hogy a futball tömeghatásaival játszani nem szabad. Nekünk, a kritikus tömegnek pedig leckét adott arról, hogy a legnagyobb érzelmi kilengések idején is érdemes megőriznünk józan értékítéletünket. Nehogy aztán kiderüljön, hogy a 6:3 műszak soha nem érhet véget.

A Sport-Világ című pesti lap már 1904-ben szólt az aggályokról, a félreértett közéleti szerepvállalásról az egyre népszerűbb sportág képzeletbeli utazása kapcsán: „El a földről a világűrbe, a végtelenbe, az isteni tökéletesség felé. Podgyászunk nincs, csak a football-labdát visszük magunkkal, azt is csupa pietásból, emblémaképpen, mert mi már rég túl vagyunk azon, hogy footballsportot űzzünk, itt hagyjuk ezt a játékszert a földieknek. [...] Nekünk kicsinyes szórakozás ez már, nekünk valami más kell, nagyobb, eszményibb, izgatóbb: nem a football-játék, hanem a football-politika.”

Azóta eltelt csaknem százhúsz év, és ha a játék tisztaságát, érintetlenségét és közös élményeinket féltjük, a régi edzők tanításába még mindig reménykedve kapaszkodhatunk. Ők hajtogatták a pálya szélén: „Ne felejtsétek, a labda velünk van!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!