Van csapatod! – Szabó László publicisztikája

Az öregfiúk bajnoki meccs – amely mindig hétfő este van – előtti vasárnap délután Dara, a szakosztályvezető kör-e-mailt küld a csapat tagjainak: „BEAC–XY (itt egy tetszőleges III. osztályú öregfiúk csapat neve helyettesítendő be), holnap, 19.30, Kövér Lajos utca, sürgős választ kérek." Az elkövetkező huszonnégy órában, tulajdonképpen egészen a mérkőzést kezdetéig – a válasz mindenkinek gombot használva – legalább negyven elektronikus levélváltás zajlik, ezek döntő többsége egyszavas: „jövök" vagy „megyek", súlyos nyelvtani probléma, hogy melyiket kell használni, már többször alakult ki olyan parázs vita a kérdésben, amelybe ölt energiák gólokban gyümölcsözhettek volna a mérkőzésen. Vagy éppen az ellenkezője jön: „sajnos, nem érek rá, hajrá, fiúk". Nagyjából két-három órával a meccs előtt látszik először tisztán, hogy egyáltalán megleszünk-e aznap este, vagy kezdődhet a rimánkodás azoknak, akik okkal vagy – a többiek szerint legalábbis – ok nélkül kihúzzák magukat az aktuális meccskötelezettség alól.

Azoknál a csapattagoknál, akik úgy érzik, hogy bővebb magyarázattal szükséges ellátni egyszerű pozitív vagy negatív válaszukat, nos, azoknál a levelezés jelentős részét sérüléseik és/vagy eltiltásuk körülményeinek taglalása teszi ki. Negyven felett – bár talán éppen az ellenkezőjét vélhetnénk, tapasztalatból állítom, hogy nem így van – könnyebben megy fel pumpa. Ez nyilván szoros összefüggésben van azzal, hogy lassabbak a reakciók, rövidebb a lépéstáv, az a labda, amelyről az ember pontosan érzi, hogy húsz éve még simán meglett volna, nos, az már könnyen elsuhan a cipőtől harminc centire. A lelassulás megmásíthatatlan ténye, valamint annak szomorú megélése pedig felpiszkálja az öreg focistát, ez pedig óhatatlanul sárga vagy piros lapokban ölt testet a meccseken. Az eltiltott játékostársra persze nem haragszik a csapat, értünk tette, meg tulajdonképpen meg is érdemelte az ellenfél 8-asa, az az üveglábú szerencsétlen, minek kellett neki az elejétől rugdosódni. Persze pontosan érezzük, hogy egy-egy eltiltás micsoda veszteség a következő találkozót tekintve, ki játszik majd szűrőt, Csabikám, de úgy teszünk, mintha a foci férfiasságához hozzátartozna, hogy bajnokságonként legalább egyszer tiltsanak el azért, mert összeszedtél öt sárga lapot.

A sérültekre egy öregfiúk csapatban mindig gyanakodva néznek. Az eltiltás az oké, az objektív tény, benne volt a BLASZ-közlönyben, volt tárgyalás is, erre általában nem mentünk el, vagy ha igen, abban se volt sok köszönet. De a sérülés az más, az szubjektív, ne hülyéskedj már, mi az, hogy fáj a vállad, a focit lábbal játsszák. Vannak persze visszatérő sérülések, Jakónak állandóan a combja húzódik meg, Peti az Achillesére érzékeny, Ákos mindig a bokáját fájlalja, ezek a sérülések aztán sosem látnak orvost, mindenkinek jól bevált saját kezelési módszerei vannak, a Flector a legbiztosabb, az eddig még minden magyar öregfiúk játékost meggyógyított. A budapesti amatőr bajnoki meccseken egyébként kötelező az egészségügyi doboz, ott „figyel" a felező- és az oldalvonal találkozásánál, a bírók mindig akkurátusan ellenőrzik, hogy megvan-e, bár tőlük akár egy varrókészlet is lehetne benne, vagy egy tucat matchbox, még sosem láttam, hogy bármi hasznát vette volna bárki is. Az amatőr bajnokikon bekövetkező sérüléseknek egyébként is mindössze kétféle végük lehet: vagy – szigorúan kupak nélküli petpalackba töltött – vízzel kocognak be a pályán fekvő játékoshoz, a hideg víz az univerzális gyógyászati segédeszköz az amatőr fociban, az agyrázkódástól a térdhorzsolásig mindent gyógyít, vagy a mentő jön. Egyébként nem is igaz, egyszer szükség lett volna egy kis kötszerre a mentődobozból, épp az én szemöldököm szakadt fel valami eltévedt felszabadító rúgás nyomán, Baki kinyitotta a dobozt, inkább nem írom le, mit talált benne.

Ha előre, elektronikusan össze is áll a csapat, akkor a következő nagy kérdés az, hogy mindenki odaér-e a kezdésre. A sípszó előtt két perccel a kispadon átöltözés idejének világcsúcsát biztosan a magyar öregfiúk-bajnokságból tartja valaki, valószínűleg hetente meg is dől ez a csúcs, már ha lenne bárkinek is indíttatása ilyet stopperelni. És hát jön a legsúlyosabb kérdés: a csapatösszeállítás. Ha pont megvagyunk, vagy tizenegy játékosnál éppen hogy kevesebbet számlálunk a szerelésünkbe öltözve, ilyenre is bőven akad példa, bár akkor valahogy mindig úgy érezzük, hogy tízen jobban megy, mint tizenegyen, a fene tudja, miért van ez így, talán duplájára hág ilyenkor az önbecsülés meg a kivagyiság, az erő azért általában elfogy a végére, én még emberhátrányban játszva győztes csapatot nem láttam átlag 35 év felett. Ha már a szerelés szóba került: sosem fogom megérteni, hogy ha a mezek meg a nadrágok egyformák is egy amatőr együttest focistáin, miért hordanak a játékosok legalább ötféle színű és márkájú sportszárat.

Na, de mondjuk, megvagyunk, meg talán még egy-két csere is akad, a csapatot össze is kell állítania valakinek. Baráti társaságban nem könnyű ez, hogy mondod meg kettőnek-háromnak, hogy a kispadon kezd, nem hiányzik senkinek se, hogy megsértődjenek rá, rakd össze te, Tomikám. A csapatösszeállításba az igazolások és a sportorvosik érvényessége „szólhat még bele", még néhány éve is raklapszám ment a svarcolás a BLASZ-ban, ez mostanra valahogy visszaesett, ki tudja, a tisztesség növekedett-e, vagy a csalásokat büntetik-e jobban.

Szóval, nálunk Tomi a legidősebb játékos, majdnem hatvan is van már, de még mindig nagyszerű a jobb lába, szögletei aranyat érnek, taktikai meglátásaival már vitatkoznánk, de minek, egyszerűbb ráhagyni az összeállítást, majd menet közben átrendeződünk.

Az öregfiúkcsapatban is a kapus a legnagyobb kincs. Egyetlen korosztályban sem könnyű olyan őrültet fogni, aki mások lába alá veti magát, de aki ezt nyolcvan-százkilós meglett férfiakkal szemben is megteszi, az minden tiszteletet megérdemel. Nálunk Gabi az örökös kapus, elképesztő bravúrokra képes, a helye fix, ő az origó, a viszonyítási pont, a zsinórmérték. Amióta a BEAC öregfiúkban játszom, még sosem álltunk fel másképp, mint 4–4–2, de nálunk még van beállós és van „söprű", aki inkább hátrább játszik öt méterrel, minthogy kockáztassuk a lestaktikát, amikor néha mégis kipróbáljuk, akkor törvényszerűen jön előbb-utóbb az egymásra nézés, ki lógott be.

Ahhoz képest, hogy miképpen állunk össze, a meccs már pofonegyszerű. Nyerünk vagy vesztünk, ha nem is mondom, hogy mindegy, de másodlagos. Valaha, kölyökfocistaként mindannyian, a csapat minden egyes tagja azt hitte, hogy nagy játékos lesz, ő lövi majd be az utolsó percben a mindent eldöntő tizenegyest a vb-döntőben. Nem így lett, mert a tehetségünk sem volt meg hozzá, meg tán sok más is hiányzott. De nem vigasztal minket, hogy ez nemhogy nekünk, de a magyar futballistáknak se adatott eddig még meg.

Ám megmaradt bennünk a csapat meg a játék szeretete negyvenegynéhány vagy még több esztendősen is. Néha, főleg ha miénk a három pont is, és a meccs után, kilenc óra tájban búcsúzunk és indulunk haza, sejtjük is, hogy ez így is sokat ér.

Mert jön a jövő hét, a következő hétfő esti meccs, és – ha csak nincs az a kibírhatatlan húzódás a vádlidban, vagy a nem jött össze megint az öt sárga – reggel bedobod a táskádba a fekete-fehér csíkos mezt, amelyen a címer azt jelenti: van csapatod.