Fasírt és ambíció – Vincze András publicisztikája

Csak semmi közhely! Mátyus János a Nemzeti Sportnak adott minapi interjúban arról beszélt, milyen alapállásból feszül neki új feladatának, az NB II-es sereghajtó BMTE szakmai irányításának. A korábbi válogatott hátvéd esetében megszokhattuk, más szemmel néz a labdarúgásra – hála az égnek, ő is egyike azoknak, akik a nyilatkozataikban nem panelmondatokat építenek tovább, azaz van véleménye, ami ritka kincs manapság –, úgyhogy most is volt tartalma annak, amit a futballvalóság kapcsán elmondott.

De...

Még mielőtt nagyon belemélyednénk a „szakmázásba”, azért – ha már a legendás BMTE-ről van szó – a Promontor utca kapcsán illik nosztalgikus húrokat is pengetni, úgymint: anno a budafoki büfében kínálták a földkerekség legfinomabb pogácsáját és fasírtos zsömléjét (csak remélni lehet, hogy a helyzet változatlan), s hogy az „egyszer volt, hol nem volt” időkben volt valami különleges bája a zegzugos öltözőrendszernek, ahonnan kikocogva mindig elkapta a „focizni boldogság” érzése az embert a kertes házak között, mögött megbúvó sporttelepen (tényleg csak zárójelben: annak idején sokunknak még a hátsó salakoson is megtiszteltetés volt becsúszni...).

No de legyen elég ennyi a múltból, félre a „régi idők focijával”, itt és most Mátyus János néhány mondatáról, illetve annak mögöttes tartalmáról essék több szó.

A korábbi válogatott védőből lett edző a következőket nyilatkozta lapunknak: „Az évek alatt én is sokat tanultam. Futballoztam a Bundesligában, Skóciában, Ausztriában, a Honvédban, a Fradiban, Győrben, sok helyen, és azt hittem, elég sokat, talán mindent tudok a futballból. Micsoda tévedés! Mint ahogy az is az volt, hogy ami kint van, az jó, ami itthon, az meg rossz – szégyellem, hogy valaha ezt gondoltam. Az sem igaz, hogy ami működött külföldön, az megy majd itthon is. Saját kultúránk van, másképp gondolkodunk, máshogyan reagálunk sikerre és kudarcra, ehhez kellett alkalmazkodni.”

Az idézőjeles kiemelés végére érve arra gondoltam, kivételesen lehetne ez a publicisztika igencsak kurta írás, hiszen a történet mondandója kapcsán itt van a pont. A lényeg elmondva, idézve, leírva, ami ezek után következhet még, már legfeljebb túlmagyarázás – mi a búbánatot lehet még hozzátenni?
Na jó, például azt, hogy az edző minden mondata önálló életre kelhet, ha az ember belegondol, mekkora kishitűség, vagy éppen a másik oldalt nézve, micsoda nagyképűség feszült már neki a focinknak. Ugye aki messziről jött, azt mondta, hogy odakint a kerítés is kolbászból van, ráadásul még a balhátvéd is a fülén táncoltatja a labdát, aki pedig idehaza próbált érvényesülni, olykor megszeppenve hallgatta, milyen mentális és materiális hátrányban van a messziről jött labdazsonglőrökhöz képest.

S itt válik érdekesebbé az edzőtől idézett utolsó mondat, amely úgy kezdődik, hogy „Saját kultúránk van...” – nem véletlen, hogy ebbe szeretnék valamennyire belekapaszkodni.
Azért is, mert, sajnos, éppen ez a részlet látszik elveszni a focinkból.

A magyar labdarúgás talán legnagyobb defektje, hogy a berkeken belül mindenki mindenben egyszerre akar bízni, a német alaposságban, az orosz szigorban, az olasz temperamentumban, a spanyol tiki-takában, a szerb akaratosságban, a horvát szisztémában, a portugál taktikában, de nem akar igazán hinni – a saját futballkultúrájában.

És ez tényleg súlyos baj.

Leginkább azért, mert a „külföldön ezt úgyis jobban tudják” kishitűség beskatulyázza az edzőket (a bizalom kapcsán leginkább a magyarokat), holott a mátyusi önostorozás talán hitelesebb, mint az üres ígérgetés. Az is igaz, hogy az NB II őszintébb közeg, itt nem kell feltétlenül „púderezni”, azért sem, mert hazai szakembereken kívül más aligha vállalná el a másodosztályban utolsó helyen álló csapat „táltosítását”, akkor sem, ha a magyar futballtörténelem tekintélyes múltú klubjáról van szó. A kihívás szakmailag fajsúlyos feladat, sőt talán (szintén szakmailag) sokkal nagyobb alázatot is követelhet, mint mondjuk egy-egy, milliárdokból építkező együttes taktikáját felrajzolni a táblára – félreértés ne essék, azért az sem kis felelősség, sőt az eredménykényszer miatt nyilván rendkívüli felkészültséget kíván, de azért az élkluboknál nagyobb magabiztossággal lehet belevágni a munkába...

„Másképp gondolkodunk, máshogyan reagálunk sikerre és kudarcra” – mondta még az interjúban Mátyus János.

No igen.

Gyakorta hallani a magyarázatot, hogy sajnos a magyar élvonal a játékosokat nem készíti fel a nemzetközi szint tempójára, s ezzel párhuzamosan a feszesebb futballhoz elengedhetetlen stabil koncentrációra. Netán ez azt jelenti, hogy nincs megteremtve az alapja annak, hogy gyorsabb és akaratosabb legyen a magyar klubszínekben szereplő futballista?

Lehet, nem is az NB I-es futballhalmazzal van a baj, hanem a sok változás (értsd: edzőcsere) miatt nincs meg a kihívás iránti alázat. S ha ez így van, a téma kapcsán előrángatnám az emlékeim közül az egykori Honvéd-tréner Aldo Dolcetti esetét. Az olasz szakvezető alig két hete edzősködött Kispesten, ám e néhány nap leforgása alatt keresztül-kasul bejárta a fővárosi pályákat (NB I, NB II, NB III, sőt BLSZ is!), és a nézőtéri korlátok mögött állva, a meccseket nézve megtanult annyi szót, hogy valami „halandzsanyelven” már beszélgetett, majd egy-két hónappal később már maga ragaszkodott ahhoz, hogy magyarul adjon interjút. Szóval, olybá tűnt, akart valamit (beilleszkedni, azonosulni, tanulni) ebben a sokak számára fura, „magyarfocis” közegben. Ezt az esetet nyakon ragadva kérdezem mindig: vajon a legjobb honi klubjainknál az évek sodrásában miért nem történik meg csak egyszer az, ami a Bayern Münchennél Pep Guardiola esetében (is), hogy az első öltözői belépésekor bemutatkozásképpen már „bikfanémetül” beszélt?

Azért, mert a magyar a világ legnehezebb nyelve – érkezik ilyenkor a tipikus válasz.

Ez nagyszerű kifogás, csakhogy a nyelvünk éppen annyira nehéz, mint amekkora szakmai kihívás az NB I-ben nemzetközi szintet jelentő csodát tenni – márpedig ha van akarat, van eredmény is.

Szóval, igaza van Mátyus Jánosnak: a kultúra tisztelete kell ahhoz, hogy a kishitűséget (mely szerint az NB I-nél úgyis jobbak külföldön) az edző képes legyen eltüntetni. Tegyük hozzá, azért van, akinek sikerült, s hogy ne távolodjak túl messzire a jelentől, például Bernd Storcknak, Szerhij Rebrovnak, Marco Rossinak összejött, illetve utóbbinak ma is összejön. Ami bennük – szerintem – közös vonás, hogy külföldről érkező edzőként a maguk különc megszállottságával próbálták – illetve a szövetségi kapitány próbálja ma is – szolgálni és sikeressé tenni a magyar futballt. Volt (van) hitük önmagukban, úgyhogy nem csoda, hogy volt is (illetve van) ellendrukkerük szép számmal.

S bármily furcsa, még ez utóbbi részlet is a magyar sport-, de leginkább a futballkultúra része, mármint, hogy mi aztán tudunk kárörvendeni, kritizálni, okoskodni (lásd a fenti néhány sort is...), valamint mindent is jobban tudni, de mondhatunk vagy írhatunk bármit, a kisugárzás s az elvállalt feladattal kapcsolatos alázat úgyis megadja az alapját a sikernek, azzal párhuzamosan pedig annak a rajongásnak, amit fociedző a világon kevés helyen kaphat meg olyan kicsorduló őszinteséggel, mint Magyarországon.

Egy biztos: vereségek miatt nem ünnepeltek még fociedzőt, úgyhogy kérdés, a budafoki feladatnak igencsak tartalmas gondolatokkal nekivágó Mátyus János mit ad és mit kap majd a futballtól, s új csapata élén milyen eredményeket érhet el. Az útravalója, amit önmagának „csomagolt”, mindenesetre messzebbre viheti, mert ha jól értem, szerinte (is) bőven van remény arra, hogy a magyar futballban magyar edző is boldoguljon.

Magyar módszerrel.

Nevezzük ambíciónak.