Amikor még színes volt a fakó – Bobory Balázs publicisztikája

„Ha a Fradi minden héten ezzel a csapattal szerepelne, akkor a bajnoki címre hajtanának az NB III-ban” – mondta Kardos Ernő, a harmadosztály Közép-csoportjában szereplő Majosi SE edzője, akinek csapata a múlt heti fordulóban 2–1-es vereséget szenvedett a Ferencváros második együttesétől.

A szakember – aki játékosként anno a zöld-fehéreknél is szerepelt – saját számításai szerint négymillió eurót ért az FTC aktuális mérkőzésen pályára lépő együttesének kerete, és megemlítette, hogy hat külföldi szerepelt a kezdőcsapatban, miközben a magyar fiatalok a kispadon ültek.

Vitaindítónak mindenképpen alkalmas Kardos Ernő monológja, és bizonyos szempontból érthető is a kifakadás, hiszen bár az NB III-ban is akadnak helyek, ahol több százezres fizetések repkednek, Majos és vélhetően még több, ebben a csoportban szereplő együttes képtelen ilyen léptékekben gondolkodni, többen is munka mellett futballoznak, és azért ez teljesen más, mintha valaki ennek szentelné a teljes életét.

Kijelentem, hogy a Ferencváros csak részben hibás, hogy ez a számomra egyébként abszurd helyzet kialakulhatott. A zöld-fehérek nem tettek, tesznek mást, csak a jelenlegi szabályok értelmében játékban tartják azokat a labdarúgókat, akik nem jutnak rendszeresen szóhoz az első keretben, illetve akad néhány fiatal külföldijük, akiket ebben az osztályban tesztelnek, terelgetnek, hátha egyszer lehet profitálni belőlük. Az már megint más kérdés, hogy a miért nem a magyar fiatalokat pátyolgatják intenzívebben a zöld-fehérek, de a mai profi világban tényleg dőreség fennakadni azon, hogy ki milyen nemzetiségű, és melyik válogatott vagy a sportág egésze profitál esetleg később, ha valaki befut és sikeres lesz…

Én sokkal inkább a szabályalkotókat hibáztatnám, akik hagyják, hogy hétről hétre torzuljon a verseny, éppen aszerint, hogy az élvonalbeli csapatok hány „sztárt” tudnak, akarnak delegálni az NB III-as „fakóba”. Tudom, a rendszer létezik Olaszországban vagy éppen Németországban is, ám az ottani harmadik vonalban szereplő mezőny lehetőségeit össze sem lehet hasonlítani, ég és föld a különbség.

Ha engem kérdeznek, óriási butaság, hogy annak idején megszüntették a tartalékbajnokságot. A fiatalabbak kedvéért bemutatnám a korábban közkedvelt versengést. Az élvonalbeli kluboknak volt egy második együttesük, amely arra szolgált, hogy átjárót jelentsen az utánpótláskorú játékosoknak a felnőttfutballba, valamint az első csapat meccskeretéből kimaradók ebben a sorozatban szerepelhettek, így nem maradtak az adott hétvégén mérkőzés nélkül. És persze akadtak sértődött, rutinos spílerek, akiknek nyűg és rangon aluli volt a fakóban pályára lépni, de ezekben a gárdákban többnyire csupa bizonyítani akaró futballista szerepelt, a fiatalok az első csapathoz akartak kerülni, az abból kimaradók pedig megmutathatták, hogy a következő hétvégén érdemes számolni velük. Éppen ezért nagy presztízse volt az NB I-es tartalékbajnokságnak, és ami a legfontosabb, a „nagy” klubok egymással versengtek, nem pedig félprofi, esetenként amatőr játékosok ellen mutatták meg, mekkora legények.

Volt még egy varázsa a tarcsimeccseknek, mégpedig az, hogy közvetlenül a felnőttcsapatok összecsapása előtt rendezték. Amikor gyerekként édesapám megfogta a kezem, és kivitt a Sóstói Stadionba, mindig úgy indultunk, hogy a Vidi-fakó találkozójának második félidejét már lássuk. A fanatikusok – akik egyébként többnyire több százan is voltak –, már a kezdő sípszóra kiértek, és mikor véget ért a tartalékok mérkőzése, az edzőpályáról szépen átsétáltak az első csapat találkozójára, így két meccset drukkoltak végig és élvezték a sportdélutánt. A játékosoknak pedig ez volt az első belépő, amikor nagyobb közönség előtt játszhattak, és mint minden mást, egy labdarúgónak ezt is meg kell szoknia.

Szerencsére én még részese lehettem jó hangulatú tartalékbajnokiknak, emlékszem, egyszer egy augusztusi napon a Gázszer jött hozzánk, és lényegében kicsiben mi vezettük fel a megyei rangadót. Emlékszem, nekünk is akkora presztízse volt a győzelemnek, mint az első csapaténak, és nagyjából ki is szaladtam a világból, amikor a mérkőzés elején a néhány hete tragikusan fiatalon elhunyt Fogarasi Gergő passza után sikerült elgurítanom a labdát a már Izlandon élő Matus Sanyi barátom mellett, és vezetést szereztünk. A Sóstói Stadion „középfűnek” nevezett edzőpályája mellett mintegy ötszázan örültek még velem, körülbelül ennyien voltak kíváncsiak az előmeccsre.

A rendszert akkor kezdték szétszedni, amikor engedélyezték, hogy a tartalékbajnoki mérkőzések ne az első együttes összecsapásai előtt legyenek, hanem, mondjuk, másnap. A versenytorzítás innen indult, hiszen egy szombati felnőttmeccs után másnap még többen játszhattak vissza, és természetesen hétről hétre változott az első keretből szereplők mennyisége, minősége, de ami még rosszabb, hogy egy sima tartalékmérkőzésre már sokkal kevesebb drukker ment ki, így szépen, lassan elvesztette a tarcsiliga a varázsát.

Aztán valaki egyszer kitalálta, hogy szűnjön meg ez a formátum, és az NB I-es, NB II-es együttesek működtethessenek második alakulatot, amelyek az NB III-ban, megye I-ben, vagy akár a megye II-ben is szerepelhetnek.

No, erre is van egy történetem.

Aktív pályafutásom vége felé a megye II-es Lovasberényben fociztam, Reveland Zoli barátom játékos-edzőként nagyszerű brigádot rakott össze, nagyjából edzés nélkül vezettük a tabellát, mígnem a bajnokság közepén átruccantunk a szomszédvárba, Csákvárra, amely addig meglehetősen gyengén szerepelt. Erre az összecsapásra azonban a helyi második alakulat visszakapott néhány futballistát az NB II-es keretből, többek között egy brazil srácot, akit egyébként az este már a kocsmában pultosként helytálló középhátvédünknek kellett volna követni, s mivel ez a feladat csak kis részben sikerült, és az erőviszonyok az előzetesen várthoz képest a visszajátszóknak köszönhetően borultak, így nyertek a csákváriak, a brazil virgonc, aki sokszor hülyét csinált belőlünk, előtte és utána sem lépett már pályára a megye II-es bajnokságban, mi viszont lecsúsztunk az élről. Halkan kérdezem: mennyire torzult a verseny?

Tudom, látom, hogy a jelenlegi NB I-es klubok milyen módon próbálják felépíteni a piramist. A második csapat az NB III-ban versenyez, aztán vannak a megállapodások az NB II-esekkel, akikhez azokat lehet kölcsönbe irányítani, akiknek rendszeres és nagyobb kihívás kell, de az élvonalra még nem tartják teljesen érettnek őket. Mégis azt gondolom, hogy ha komolyan vesszük a saját harmadik, negyedik vonalunkat, és azt szeretnénk, hogy a csak ott szereplő klubok erősödjenek, motiváltak, érdekeltek maradjanak a huzamos, magas szintű jó szereplésben, akkor hasonló esetek, mint a Fradi Majos elleni összecsapása (ami hangsúlyozom, nem egyedi történet), nem fordulhatnak elő.

Érdemes lenne megfontolni újra egy tartalékbajnokság létrehozását, akár még olyat is, amely a legerősebb NB II-es klubokkal kooperál, nagyobb a mezőny 12-esnél, és ismét arra szolgál, amely régen olyan sikeres és népszerű volt. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy mindenféle biztonságtechnikai szempontok miatt az előmeccsek is kivitelezhetetlenek, de bizonyosan érdekessé, izgalmassá, és legfőképpen hasznossá lehetne tenni egy ilyen ligát. A „kicsik” pedig az NB III-ban eldönthetnék egymás között, melyikük nő nagyra, és nem azon dühöngene egy csapat edzője az egyik héten, hogy kik és mennyien játszanak vissza az ellenfélnél az övéi, a következőn a rivális ellen meg miért csak annyian…
„Ha a Fradi minden héten ezzel a csapattal szerepelne, akkor a bajnoki címre hajtanának az NB III-ban” – mondta Kardos Ernő, a harmadosztály Közép-csoportjában szereplő Majosi SE edzője, akinek csapata a múlt heti fordulóban 2–1-es vereséget szenvedett a Ferencváros második együttesétől.

A szakember – aki játékosként anno a zöld-fehéreknél is szerepelt – saját számításai szerint négymillió eurót ért az FTC aktuális mérkőzésen pályára lépő együttesének kerete, és megemlítette, hogy hat külföldi szerepelt a kezdőcsapatban, miközben a magyar fiatalok a kispadon ültek.

Vitaindítónak mindenképpen alkalmas Kardos Ernő monológja, és bizonyos szempontból érthető is a kifakadás, hiszen bár az NB III-ban is akadnak helyek, ahol több százezres fizetések repkednek, Majos és vélhetően még több, ebben a csoportban szereplő együttes képtelen ilyen léptékekben gondolkodni, többen is munka mellett futballoznak, és azért ez teljesen más, mintha valaki ennek szentelné a teljes életét.

Kijelentem, hogy a Ferencváros csak részben hibás, hogy ez a számomra egyébként abszurd helyzet kialakulhatott. A zöld-fehérek nem tettek, tesznek mást, csak a jelenlegi szabályok értelmében játékban tartják azokat a labdarúgókat, akik nem jutnak rendszeresen szóhoz az első keretben, illetve akad néhány fiatal külföldijük, akiket ebben az osztályban tesztelnek, terelgetnek, hátha egyszer lehet profitálni belőlük. Az már megint más kérdés, hogy a miért nem a magyar fiatalokat pátyolgatják intenzívebben a zöld-fehérek, de a mai profi világban tényleg dőreség fennakadni azon, hogy ki milyen nemzetiségű, és melyik válogatott vagy a sportág egésze profitál esetleg később, ha valaki befut és sikeres lesz…

Én sokkal inkább a szabályalkotókat hibáztatnám, akik hagyják, hogy hétről hétre torzuljon a verseny, éppen aszerint, hogy az élvonalbeli csapatok hány „sztárt” tudnak, akarnak delegálni az NB III-as „fakóba”. Tudom, a rendszer létezik Olaszországban vagy éppen Németországban is, ám az ottani harmadik vonalban szereplő mezőny lehetőségeit össze sem lehet hasonlítani, ég és föld a különbség.

Ha engem kérdeznek, óriási butaság, hogy annak idején megszüntették a tartalékbajnokságot. A fiatalabbak kedvéért bemutatnám a korábban közkedvelt versengést. Az élvonalbeli kluboknak volt egy második együttesük, amely arra szolgált, hogy átjárót jelentsen az utánpótláskorú játékosoknak a felnőttfutballba, valamint az első csapat meccskeretéből kimaradók ebben a sorozatban szerepelhettek, így nem maradtak az adott hétvégén mérkőzés nélkül. És persze akadtak sértődött, rutinos spílerek, akiknek nyűg és rangon aluli volt a fakóban pályára lépni, de ezekben a gárdákban többnyire csupa bizonyítani akaró futballista szerepelt, a fiatalok az első csapathoz akartak kerülni, az abból kimaradók pedig megmutathatták, hogy a következő hétvégén érdemes számolni velük. Éppen ezért nagy presztízse volt az NB I-es tartalékbajnokságnak, és ami a legfontosabb, a „nagy” klubok egymással versengtek, nem pedig félprofi, esetenként amatőr játékosok ellen mutatták meg, mekkora legények.

Volt még egy varázsa a tarcsimeccseknek, mégpedig az, hogy közvetlenül a felnőttcsapatok összecsapása előtt rendezték. Amikor gyerekként édesapám megfogta a kezem, és kivitt a Sóstói Stadionba, mindig úgy indultunk, hogy a Vidi-fakó találkozójának második félidejét már lássuk. A fanatikusok – akik egyébként többnyire több százan is voltak –, már a kezdő sípszóra kiértek, és mikor véget ért a tartalékok mérkőzése, az edzőpályáról szépen átsétáltak az első csapat találkozójára, így két meccset drukkoltak végig és élvezték a sportdélutánt. A játékosoknak pedig ez volt az első belépő, amikor nagyobb közönség előtt játszhattak, és mint minden mást, egy labdarúgónak ezt is meg kell szoknia.

Szerencsére én még részese lehettem jó hangulatú tartalékbajnokiknak, emlékszem, egyszer egy augusztusi napon a Gázszer jött hozzánk, és lényegében kicsiben mi vezettük fel a megyei rangadót. Emlékszem, nekünk is akkora presztízse volt a győzelemnek, mint az első csapaténak, és nagyjából ki is szaladtam a világból, amikor a mérkőzés elején a néhány hete tragikusan fiatalon elhunyt Fogarasi Gergő passza után sikerült elgurítanom a labdát a már Izlandon élő Matus Sanyi barátom mellett, és vezetést szereztünk. A Sóstói Stadion „középfűnek” nevezett edzőpályája mellett mintegy ötszázan örültek még velem, körülbelül ennyien voltak kíváncsiak az előmeccsre.

A rendszert akkor kezdték szétszedni, amikor engedélyezték, hogy a tartalékbajnoki mérkőzések ne az első együttes összecsapásai előtt legyenek, hanem, mondjuk, másnap. A versenytorzítás innen indult, hiszen egy szombati felnőttmeccs után másnap még többen játszhattak vissza, és természetesen hétről hétre változott az első keretből szereplők mennyisége, minősége, de ami még rosszabb, hogy egy sima tartalékmérkőzésre már sokkal kevesebb drukker ment ki, így szépen, lassan elvesztette a tarcsiliga a varázsát.

Aztán valaki egyszer kitalálta, hogy szűnjön meg ez a formátum, és az NB I-es, NB II-es együttesek működtethessenek második alakulatot, amelyek az NB III-ban, megye I-ben, vagy akár a megye II-ben is szerepelhetnek.

No, erre is van egy történetem.

Aktív pályafutásom vége felé a megye II-es Lovasberényben fociztam, Reveland Zoli barátom játékos-edzőként nagyszerű brigádot rakott össze, nagyjából edzés nélkül vezettük a tabellát, mígnem a bajnokság közepén átruccantunk a szomszédvárba, Csákvárra, amely addig meglehetősen gyengén szerepelt. Erre az összecsapásra azonban a helyi második alakulat visszakapott néhány futballistát az NB II-es keretből, többek között egy brazil srácot, akit egyébként az este már a kocsmában pultosként helytálló középhátvédünknek kellett volna követni, s mivel ez a feladat csak kis részben sikerült, és az erőviszonyok az előzetesen várthoz képest a visszajátszóknak köszönhetően borultak, így nyertek a csákváriak, a brazil virgonc, aki sokszor hülyét csinált belőlünk, előtte és utána sem lépett már pályára a megye II-es bajnokságban, mi viszont lecsúsztunk az élről. Halkan kérdezem: mennyire torzult a verseny?

Tudom, látom, hogy a jelenlegi NB I-es klubok milyen módon próbálják felépíteni a piramist. A második csapat az NB III-ban versenyez, aztán vannak a megállapodások az NB II-esekkel, akikhez azokat lehet kölcsönbe irányítani, akiknek rendszeres és nagyobb kihívás kell, de az élvonalra még nem tartják teljesen érettnek őket. Mégis azt gondolom, hogy ha komolyan vesszük a saját harmadik, negyedik vonalunkat, és azt szeretnénk, hogy a csak ott szereplő klubok erősödjenek, motiváltak, érdekeltek maradjanak a huzamos, magas szintű jó szereplésben, akkor hasonló esetek, mint a Fradi Majos elleni összecsapása (ami hangsúlyozom, nem egyedi történet), nem fordulhatnak elő.

Érdemes lenne megfontolni újra egy tartalékbajnokság létrehozását, akár még olyat is, amely a legerősebb NB II-es klubokkal kooperál, nagyobb a mezőny 12-esnél, és ismét arra szolgál, amely régen olyan sikeres és népszerű volt. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy mindenféle biztonságtechnikai szempontok miatt az előmeccsek is kivitelezhetetlenek, de bizonyosan érdekessé, izgalmassá, és legfőképpen hasznossá lehetne tenni egy ilyen ligát. A „kicsik” pedig az NB III-ban eldönthetnék egymás között, melyikük nő nagyra, és nem azon dühöngene egy csapat edzője az egyik héten, hogy kik és mennyien játszanak vissza az ellenfélnél az övéi, a következőn a rivális ellen meg miért csak annyian…