Éljen a mennyei megyei! – Bobory Balázs publicisztikája

Néhány napja azzal hívott fel Schneider Béla, a Magyar Labdarúgó-szövetség Fejér Megyei Igazgatóságának főtitkára, hogy elmesélje a Fejér vármegyei kupadöntő történéseit, amelyet múlt hét szerdán rendeztek a fehérvári Mol Arénában. A Lajoskomárom 2–0-ra nyert a nála egy osztállyal alacsonyabban szereplő Baracs ellen – és itt jön a lényeg – mintegy négyezer néző előtt.

Érdemes megállni egy pillanatra a számnál: 4000.

Mondhatjuk, hogy az NB I-es futballmeccsek többségén nincsenek ennyien, de inkább másfelől közelíteném meg ezt a meglepő adatot, mert talán azt jelzi, hogy a sportág presztízse újra nő hazánkban. Voltak évek, évtizedek, amikor az egyszeri drukker a lenézés és előítéletek tárgya volt, amiért megmaradt a sok esetben itthon csak vergődő sportág lelkes fanatikusaként, a helyzet viszont sokat változott az elmúlt esztendőkben, és ebben óriási szerepe van persze a magyar válogatott jó szereplésének, a Ferencváros rendszeres nemzetközi kalandjának, a magyar bajnokság színvonal-emelkedésének, a körülmények rendezettségnek és persze az infrastrukturális fejlődésnek.

Azt, hogy az elmúlt egy évtizedben a gazdasági háttér megteremtéséhez a szövetségi támogatások és a taorendszer mennyit tett hozzá az amatőr labdarúgásban is, talán nem kell ecsetelni. A híradások végeláthatatlanok az új öltözőépületek, műfüves edzőpályák, pályavilágítás átadásáról, és ezek az infrastrukturális fejlesztések valóban nem a profi sportolói réteg előmenetelét segítik, hanem elsősorban a kistelepüléseken élő gyerekekét, fiatalokét, akik így kulturált körülmények között mozoghatnak, és ha nem is lesz belőlük végül focista a megyei I., vagy II. osztályban, a pályán megélt élmények segíthetik, hogy részesei maradjanak a közegnek szurkolóként, szponzorként, esetleg a sportolásban gyerekét segítő szülőként. És ha nagy egészében rend van és tiszták a viszonyok, akkor még egy olyan vármegyei kupadöntőn is összejöhetnek négyezren, amelyen a két együttes településének összlakossága mintegy ezerötszáz fővel haladja meg a nézőszámot.

A megyei futballban eltöltött éveim, az ott megélt élményeim lassan negyedszázadosak, labdarúgóként, edzőként láttam mindent, ami az alacsonyabb osztályokban előfordulhat. Megesett, hogy egyszer annyira vezető és edző nélkül maradt a csapatom, hogy játékosként negyedórával a kezdés előtt még telefonálgattam egy emberért, mert nem voltunk meg tizenegyen, de már a jegyzőkönyvet kellett írnom bemelegítés helyett. Aztán akadt olyan is, amikor a pályamunkás a balatoni nyaralása közepette elfelejtett intézkedni, hogy valaki fesse már fel a pályát a soros bajnokira, és mivel vonalak nélkül nehéz futballozni, így ugyancsak bemelegítés gyanánt a játékostársakkal együtt szórtam a mészport, hogy elkezdődhessen végre a meccs. Volt olyan is, hogy futni kellett az ellenfél otthonában aratott győzelem után a szurkolók verbális és fizikai inzultusa elől és számos alkalommal kellett végigkóstolni a saját drukkereink borát, pálinkáját a győztes meccsek után. Nem tagadom, karrierem jelentős részében dugdosták a meccspénzt is a zsebembe, sőt, akadtak évek, amikor kifejezetten jó keresetkiegészítés volt a foci, és ez persze beleront az amatőr közeg tisztaságába, de ez mindig is így volt, és valószínűleg lesz is: sok helyen akadnak futballbolondok, akik felesleges pénzük egy részét arra fordítják, hogy jó játékosokat vigyenek a településük klubjába, hogy aztán legyőzzék, megelőzzék az ősi rivális falut a bajnokságban.

Mindig is irigyeltem Csillag Péter kollégámat, akinek Hátsó füves című sorozata hiánypótló a magyar sportsajtóban, hiszen folyamatosan monitorozza a magyar amatőr labdarúgás, azaz a hátország helyzetét, lehetőségeit, gondjait. Az általa megálmodott futballmentő túrának köszönhetően sok helyen újra elkezdett pattogni a labda, ahol korábban már lepusztult és kihalt a sportpálya környéke, és azt nem lehet elhallgatni, hogy hiába a fejlődés rengeteg téren, azért problémák mindig is adódnak.

Saját tapasztalataim szerint a legnagyobb baj jelenleg, hogy hiába kezdenek egyre többen focizni a Bozsik-programnak is köszönhetően, sok fiatal nem marad a pályán felnőttkoráig, egészen egyszerűen annyi az elszívóerő, hogy a többség nem is tud ellenállni a csábításnak. Így aztán természetes, hogy a saját településen helyiekből felnevelt utánpótlás híján egyre gyakrabban kerülnek nehéz helyzetbe a csapatok, amelyek képtelenek máshonnan toldozni-foldozni a keretükön keletkező lyukakat, és egy idő után bedobják a törülközőt. Az emlegetett Fejér vármegyei versenyrendszerben így fordulhat elő, hogy évek óta nem sikerül 16-ra bővíteni a megyei I. osztály létszámát, a megye III-ban pedig a korábbi három csoport helyett elég a kettő is, amely végképp azt jelzi, hogy kevesebben áldozzák fel a hétvégéjüket, hogy a mennyei megyeiben rúgják a labdát. Negyvenes éveim közepén az öregfiúk-bajnokságban is azt tapasztalom, hogy a korosztályba beleöregedő „ifjakból” is egyre kevesebb akad, sokkal inkább a saját generációmnak és a még idősebbeknek fontos a játék, pedig nagyon kellene a folyamatos vérfrissítés.

A körülmények sok helyen adva vannak, az alapokat az MLSZ hosszú, fáradságos munkával lerakta, most már csak azt kell elérni valahogy, hogy kitartó, áldozatkész, a futballt igazán szerető ifjakat neveljünk, akik kihagyják a bulizást (és a feleseket) a hétvégi bajnoki előtt, vagy ha mégsem, akkor is végighajtják a meccset másnap a helyi drukkerek megelégedésére.

A remény adva van, éppen a négyezres nézőszám jelzi, mennyire vevők a focira az emberek ezen a szinten is, és pontosan az ilyen rendezvények adhatnak erőt, motivációt egy gyereknek, aki esetleg csak szűkebb pátriájában futballozhat, de előtte lebeghet a cél, hogy ő is egy fehérvárihoz hasonló csodálatos stadionban, ennyi néző előtt lépjen pályára. Az út, amelyet ehhez be kell járni, hosszú és akadályokkal teli, még amatőr szinten is rengeteg lemondással, önfegyelemmel, kitartással jár. A futballpályán megszerzett élmények azonban felveszik a versenyt egy jó buliban vagy csajozás közben szerzettekkel, és ha okosan csinálja az ember, akkor esetenként mehetnek ezek párhuzamosan is, ahogy, mondjuk, mi is csináltuk egy-egy győztes meccs után, amikor hajnalig mulattunk a helyi diszkóban, és ilyen téren is részesei lettünk a közösségnek.

Szóval, csak arra biztatok mindenkit, hogy merítsen erőt és bátorságot, legyen előtte példa a Fe­jér vármegyei kupadöntő, különösen a körítése, mert az alacsonyabb szinten is tele van örömforrással a labdarúgás, és szerencsére a legtöbb helyen már van hol és mivel futballozni, most már csak társak, társaság és egy elhivatott közeg kell hozzá. A fiatalokat pedig valahogy ott kell tartani a pályán, amihez azonban már nem elég a szövetség, az egyesület támogatása és a feltételek megteremtése, hatványozottan fontos a szülői, edzői szerep és példamutatás, a nagybetűs nevelés, nemcsak a labdarúgás, hanem az élet egyéb területein jelentkező kihívásokra is. A mindennapokban sokat segíthet a sportolói attitűd, a pályán és környékén kialakult vagy felerősített tulajdonságok, kevés más hely létezik, ahol ekkora a nevelő erő.

Csillag Peti barátomnak is a legjobbakat kívánom, hogy az amatőr futball apostolaként sikeres legyen a küldetése, de mindenki másnak is, aki bármivel támogatja a háttér megteremtését, mert a széles alapok nélkül nem épülhet fel a piramis, és annak a csúcsán nem tündökölhet a magyar válogatott sem, amely oly sok örömet szerzett nekünk az elmúlt években.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!