Borsó a falon – Malonyai Péter publicisztikája

Némi időutazás következik a továbbiakban. Aktualitása nincs. Sajnos – teszem hozzá. A kettős futballmeccsekről lesz szó, amelyek a múltban, 1987-ig napirenden voltak, ám mostanság esély sincs rájuk.

A hírek között ugyanis csendben elbújt az a közlemény, hogy a Vasas és a Budapest Honvéd nem kívánja a Puskás Arénába vinni az NB I 28. fordulójában esedékes mérkőzését, így az Újpest, illetve a Ferencváros nem ott játszik ellene. Ne legyen félreértés, a rendező joga (és kötelessége) a rendezés, a klubok legfeljebb érzelmi alapon marasztalhatók el – ezt teszem most én.

Kiindulva abból, hogy 2022 nyarán az MLSZ a bajnoki sorsolást úgy ejtette meg, hogy legyen lehetőség a kettős meccsekre, a tradíciók alapján négy klubnak, a Bp. Honvédon és a Vasason kívül az Újpestnek és a Ferencvárosnak. Nos, fél évvel ezelőtt lapunk kérdésére, hogy legyenek-e kettős rangadók, a Vasas egyértelmű igennel válaszolt, a Ferencváros úgymond nem zárkózott el a lehetőség elől, Újpestről nem érkezett felelet, Kispestről pedig ez: „A versenyszervezés a Magyar Labdarúgó-szövetség hatásköre, de minden olyan döntést támogatunk, amely népszerűsíti a magyar labdarúgást, és a szurkolóknak is előnyös.”

Nos, fél év alatt fordult a kocka, a végén kezdve: a Bp. Honvédot már nem érdekli a lehetőség, amely „népszerűsíti a magyar labdarúgást, és a szurkolóknak is előnyös”. Mert aligha tagadható, hogy a Puskás Aréna olyan helyszín, amellyel még sokan ismerkednének meg, a drukker pedig szívesen néz(ne) két meccset, főként a 28. forduló időpontjában, április végén, amikor az előrejelzés szerint 20 fok körül lesz az átlaghőmérséklet.

A nyári sorsolás után a Népstadion számos kettős meccsének főszereplője, Nyilasi Tibor joggal mondta, hogy „a mostani futballistáknak szívből kívánom: éljék át azt a csodát, amelyet nekünk volt szerencsénk átélni annak idején”. Ez ugyebár túlmutat a szurkolókon, hiszem ugyanis, hogy minél több játékos mondhatja majd el, hogy játszott a Puskás Arénában, annál jobb. Bevalljuk-e vagy sem, a nosztalgia fontos része a futballnak (is). És az sem árt, ha a nézők közül is sokaknak lesz ismerős a Puskás Aréna. Gondolok itt főként a gyerekekre, és arra, hogy amikor az arénában járok, s lenézek a pályára, nincs is meccs, mégis támad bennem valami különös megindultság, olyan gyönyörű az egész.

De vissza az – úgy-ahogy – aktuálishoz. A Vasas és a Bp. Honvéd „tekintettel a kettős rangadóval járó szervezési és pénzügyi nehézségekre, valamint sportszakmai szempontokra” hátrált ki a lehetőségből. Semmitmondás a javából, hiszen a szervezésre és a pénzügyi megoldásokra nyilván komoly szakemberek tüsténkednek a klubnál (hiszen profik, ugyebár), a „sportszakmai szempontokat” pedig nem tudom hová tenni. Nálam úgy van, hogy jól kell játszani és nyerni, ez lenne a szakma. Kétségtelen, ez megy a legkevésbé Kispesten és a Fáy utcában. Egyébként, ha azt mondják, nem akarjuk és kész, félünk kimozdulni a megszokott odúnkból, sokkal jobban szolgálják a futballt. Az őszinteség, ugyebár.

A kezdet kezdetén, amikor még kevés volt a pálya Budapesten, szükségből volt több meccs ugyanazon a helyen fordulónként. Aztán megépült az FTC és az MTK pályája, a két csapat iránt volt a legnagyobb az érdeklődés, így a kis egyletek szívesen léptek fel velük egy műsorban, hiszen hiába volt a nagyoké a főműsor, az ő mérkőzésükre is többen voltak kíváncsiak, mint egyébként.

De jól járt a kettős meccsekkel például a Ferencváros is. A pálya füvesítése miatt 1936 tavaszán nem játszhatott a csapat az Üllői úton, előbb a Hungária úton a Hungáriával párban meccselt, majd a BSZKRT-pályán vendégeskedett, itt változó társakkal (Budai 11, Törekvés, III. kerület, Budafok, Attila), amelyeknek ezúttal is jót tett anyagilag, hogy a Fradival együtt léptek fel, de a Ferencváros sem járt rosszul.

A háború után nem egyik pillanatról a másikra épültek újjá a sporttelepek, ám így is érdekes az 1947. március 9-i Üllői úti program. Három összecsapás (!) következett ugyanis egymás után. Előbb a Szentlőrinci AC a Szegeddel (6:0, 10 ezer néző), majd a Vasas az MTK-val (2:2, 30 ezer), végül az FTC az Újpesttel (1:0, 32 ezer) mérkőzött meg, az adatokból kiderül, hogy 11.30 és 15.30 között folyamatosan érkeztek a drukkerek. Jellemző, hogy a SZAC az előző idényben még a Fradi ellen is csak 5000 néző előtt játszott Keglevich utcai otthonában, de a Vasas is jóval 5000 alatti nézőszámot mutatott fel átlagban ideiglenes játszóhelyén, a Latorca utcában.

A Fradi persze mindig különleges, vágyott közös házigazda volt, ám azért a játék várható nívója sem volt közömbös. Példa 1952. november 2., amikor a Megyeri úton a Bp. Dózsa–Vasas meccset (1:2) 30 ezren, a Bp. Bástya–Bp. Honvéd (3:3) csúcsrangadót 45 ezren figyelték. Ne feledjük, hogy az Aranycsapatból Lantos Mihály, Zakariás József, Hidegkuti Nándor (Bp. Bástya, azaz MTK), Lóránt Gyula, Budai II László, Kocsis Sándor és Puskás Ferenc (Bp. Honvéd) ott volt a pályán, s ugyebár Bundzsák Dezső, Csordás Lajos, Szilágyi Gyula (Vasas), Egresi Béla, Szusza Ferenc és Deák Ferenc (Bp. Dózsa) sem volt akármilyen futballista.

A kettős meccsek legfényesebb korszaka a Nép­stadion átadása után jött el. 1953. augusztus 20-án avatták fel a létesítményt, s tíz nappal később már ott győzte le bajnokin a Bp. Dózsa a Csepelt (3:2, 50 ezer néző) és a Bp. Vörös Lobogó a Kinizsit (tehát örökrangadó, 2:0 és 60 ezer néző). Ennyien még sohasem láttak itthon bajnokit – rögzíti a Népsport, s abban is egyetérthetünk utólag is, hogy „gyönyörű ez a stadion a Szabadság-hegyről is, de még szebb közelről, miközben a csatár gólt lő az ellenfél kapujába”. A kiemelkedő érdeklődésben nyilván szerepe volt az újdonság varázsának, s a Puskás Arénával sincs ez másképpen, hiszen három és fél esztendős történetével még jócskán befér az újdonságok közé.

Azért a politika is beleszólt a nagy sorozatba. Még a forradalom után is, hiszen 1960 júniusában már volt reflektorfény a Népstadionban, ezért villanyfényes meccsnek hirdették meg az MTK–Vasas (1:0) és a Ferencváros–Újpesti Dózsa (0:1) mérkőzést. Aztán változott a program, a kezdés idejét a napnyugtához igazították, a hatóságok nem vállalták, hogy esetleg sötétben küzdjenek meg a vehemens(ebb) drukkerekkel. Előrelátóak voltak, hiszen Farkas István játékvezető az 56. percben nem adta meg Vilezsál Oszkár szabályos gólját, a Fradi kikapott, a Dózsa pedig bajnok lett. Farkas bíró később bűnbánatot gyakorolt („Lehet, hogy tévedtem...”), s a Fradi-vezetőket dicsérte, akik uralkodtak az indulataikon. A drukkerek már kevésbé, volt némi dolguk a Népstadionba visszatérően kivezényelt lovasrendőröknek. Ami akkoriban a móka része volt – mondom tanúként.

Ezen az 1960-as meccsen is műsoron volt a népszerű totótombola. Aki a Népstadion területén vásárolt szelvényt, kapott hozzá egy tombolajegyet is – húzás a második meccs szünetében. Az aktuális nyeremények: Panni robogó, Symphonia rádió, férfi és női kerékpár, Rosenthal porcelánkészlet. Az is a műsorhoz tartozott, hogy akik kerékpárt nyertek, kötelesek voltak tenni egy tiszteletkört a futópályán.

Az eddigi utolsó kettős meccs 1987. május 2-án volt. Az Újpesti Dózsa nyert a Bp. Honvéd (2–1), az FTC a Vasas ellen (3–1), a nézőszám méltatlan volt a búcsúhoz: 30 ezren voltak. Ám ha hozzávesszük, hogy az idényben 7741 volt az átlagnézőszám s egy évvel voltunk a irapuatói 0–6 után, ez sem megvetendő adat.

Meglehet, lassan kénytelenek leszünk elfelejteni a kettős meccseket. Nem csupán a klubok miatt. Bár az MLSZ megteremti, azaz inkább csak megteremtgeti a lehetőséget, többet nem tesz, pedig „versenyrendezőként” van rá módja. Az önállóság nem jelenti azt, hogy mindenki nyakló nélkül mehet a saját feje után – bármilyen gondolatok kavarognak benne.

Illúzióim nincsenek, reményem csak az, amit legendás főszerkesztőnk, Feleki László mondogatott: „Néhány szem borsó talán csak megragad a falon…”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!