A játék sava-borsa – Ballai Attila publicisztikája

A GÓLON GONDOLKODOM már napok óta. Nem egy konkrét gólon, hanem a gólon, általában. Ami a játék célja. Ha 1–0-s végeredménynél győztes gól, azért. Ha 1–10-nél életjel, becsületgól – már e kifejezés is mindent elárul rendkívüli voltáról –, akkor azért. Szerzőjének a megye egyben is határtalan örömet, örök emléket jelenthet, mert aki berúgta, befejelte, „becombolta”, az az adott pillanatban nem a meccs tétjét, rangját, színvonalát mérlegeli. Ha így lenne, a világbajnoki címről döntő lövés a szívig hatolva (persze nem golyó, hanem infark­tus formájában) azon nyomban halálos is lehetne. Mindez a 2–0-s zenicai győzelem kapcsán jutott eszembe, amikor válogatottunk megszerezte a két­ezredik gólját.

Vajon melyik volt a legfontosabb? A legemlékezetesebb? A legszebb? Meg kellene határozni szakértő zsűrivel, esetleg a szurkolókkal megszavaztatni. Óriási verseny, vitaforrás, móka lenne. Az alapötlet kifejtéséről kicsit később, hadd kezdjem máshonnan!

A labdarúgás „apanyelvén”, angolul a goal okkal jelent egyszerre gólt is, kaput is, célt is. A gól nélküli futball tehát egyben cél nélküli is, némi túlzással értelmetlen. Erre a maga egyszerűségében először amerikai diák ismerősöm döbbentett rá, aki a sportban mindenevő volt, és 1987 augusztusában-szeptemberében több mint egy hónapot töltött Magyarországon. Eseményről eseményre hurcoltam, pontosabban ő hurcolt engem; a kosárlabdát természetesen ismerte, csak „kissé” más színvonalon, ezért nem jelentett különösebb ingert neki, a női kézilabdába – és némely művelőjébe – bezzeg egyetlen félidő alatt beleszeretett, még egy tekemeccsre is elmentünk, a BHG-ra, és arra is azt mondta, egész jópofa. Futballmeccsen életében velem járt először. Meg is döbbent a végére. Az Újpesti Dózsa–Den Haag találkozó ugyanis 1–0-s hazai győzelemmel zárult a KEK első fordulója első felvonásán, ő pedig csodálkozva kérdezte, hogy „azok”, mármint a hollandok mit csináltak. Igyekeztem elmagyarázni, hogy két hét múlva lesz a visszavágó náluk, ezért a 0–1 nekik jó eredmény, de nem értette, és gyermeki naivitással érdeklődött tovább. Jó? Hogy egy szem gólt sem rúgtak? Akkor egyáltalán miért jöttek el?

Bizonygattam, hogy ez futballban nem így van, de magamban kezdtem rájönni, hogy bizony mégis így van. Különféle emlékfoszlányaim is ezt támasztották alá. A bolíviai tévériporter – többször lejátszották az üvöltését a magyar tévében is –, aki az 1977-es vb-pótselejtezőn, a mieink 6–0-s budapesti győzelme után és 2–0-s vezetésénél, La Pazban az „o” és az „l” hang elnyújtásával rikoltozza, hogy gooollll, amikor az első félidő utolsó percében Aragonés tizenegyesből szépít 2–1-re, összesítésben 8–1-re. Vagy az 1982-es vb-ről a kép, amint a Salvador elleni 10–1-es tarolásunk során 5–0-nál Zapata (a jegyzőkönyvek szerint Ramírez) az ötösről a hálónkba belsőzi a labdát, aztán két karját az égnek emelve, öklét rázva, fülig érő szájjal rohan vissza, a többiek meg üldözik. Vagy Takács Árpád rádióriporter, nyugat-magyarországi tudósító kedvenc félmondata, hiszen 0–0-nál rendre így köszönt be: már csak a játék sava-borsa, a gól hiányzik.

Találó megfogalmazás. A játék sava-borsa. Nélküle ehetetlen, fogyaszthatatlan az egész. Első vébémről, az 1974-esről többek között az vésődött belém, micsoda szégyen, hogy mi nem lehetünk ott, miközben a 0–14-es gólkülönbséggel záró Zaire igen; Haitit nem ástam el magamban ennyire, a gólkülönbsége ugyanis 2–14 volt. De kettőt begyötört valahogy. Lassan szinte mániámmá vált a gól. Újságírói munkám egyik legkedvesebb riportja „Boszorkányság a Bakonyban” címmel 1995 novemberében a Bakonycsernye együtteséről szólt, amely tizenhárom forduló után 0–40-es gólkülönbséggel állt az NB III Duna-csoportjában, ezért a helyszínen néztem meg a Szondi Velence elleni 0–0-s bajnokiját. A helyi drukkerek némelyike a gólképtelenség okaként bizonyos mágneses erőtereket emlegetett a tizenhatos környékén, forrásként az akkor még nagyon is közelmúltbeli, bakonybeli szovjet katonai bázisokat, gyakorlótereket megjelölve, bár arra már nem akadt magyarázat, az ellenfeleket miért nem gátolja a delej. Egy bácsi pedig borús tekintettel, széttárt karral csak annyit mormolt: „Boszorkányság ez, kérem!”

Ennél nagyobb boszorkányság már csak komoly tétmérkőzésen, erős ellenféllel szemben győztes vagy továbbjutást érő gólt szerezni. Mint Fenyvesi Máté 1965-ben Torinóban, a Vásárvárosok Kupája fináléjában, a Juventus feletti 1:0-nál, a máig egyetlen magyar kontinentális kupasiker során. Vagy Csuhay József az UEFA-kupa elődöntőjének szarajevói visszavágóján a Zseljeznicsar ellen, a hazai 3–1 után, 0–2-nél, a 88. percben. Aligha vitatható, hogy előbbi a Fradi, utóbbi a Vidi legendáriumának legrangosabb, legkedvesebb gólja.

De melyik a válogatotté? Mert hitem szerint csak az állhat a lista élén. A sorrendet eldöntő szempontrendszer szóról szóra megegyezhet a fentivel: komoly tétmérkőzésen, erős ellenféllel szemben győztes vagy továbbjutást érő gól. Ha az első ismérvet elengedem, máris bevillan a londoni 6:3-on Puskás húzós csele, Hidegkuti és Bozsik bombája. Ha Puskás les címén, tévesen érvénytelenített lövését megadták volna az 1954-es vb-döntő hajrájában 2:3-nál, és ezzel elérjük a hosszabbítást, amelyben pedig győzünk, magától értetődik a válasz. Vagy nem, mert ez máris legalább két gólt feltételez. Így viszont adódik Kocsis valamelyik fejese néhány nappal korábbról, az Uruguay elleni elődöntő hosszabbításából, mert ezeknek köszönhettük 2:2 után a 4:2-es sikert. Másik ezüstérmünk idejéből, 1938-ból képtelenség egyetlen momentumot kiemelni, hiszen a mieink simán – 6:0, 2:0, 5:1 – meneteltek a döntőig, ott viszont ugyancsak aránylag simán kikaptak 4:2-re az olaszoktól. Ennél korábbról legfeljebb egy találat – azaz megint kettő – jöhet szóba: 1934-ben végre először legyűrtük 2:1-re a tanítómestereket, az angolokat, és az Üllői úton Avar István és Sárosi György révén léptünk meg 2:0-ra.

Közelítve a modern időkhöz, ha akár az 1962-es, akár az 1966-os vb-n továbbjutunk a negyeddöntőből, a sorsfordító gól szerzője is esélyes lehetne. Csakhogy mindkétszer kikaptunk. Ám Chilében Albert Flórián védelmet bolondító győztes szólója az angolok ellen, majd Liverpoolban Bene Ferenc cselsorozata és Farkas János kapáslövése a brazilok feletti 3:1-es diadalkor máris három újabb erős jelöltség. A későbbi vb-epizódokat sajnos kipipálhatjuk, az olimpia pedig a labdarúgásban más műfaj. Esetleg említést érdemel az 1972-es Eb-részvételért rendezett románok elleni, belgrádi pótselejtezőről Szőke István alsó sarkos lökete, amely meghozta a beteljesülést, és azt hiszem, az idősebb generációk számára nagyjából ennyi a választék. A tévedés jogát persze fenntartva, mert nyilván érkezne még „száz”, bizonyos szempontból jogos tipp. Mondjuk, klasszisaink „idegen” mezben – Puskás Real Madrid, Czibor Barcelona, Détári Frankfurt – elért csodagóljaira.

Az ifjabbak pedig valószínűleg az elmúlt évtizedből merítenének. Kleinheisler László (2015, Norvégia–Magyarország 0–1), Priskin Tamás (három napra rá Magyarország–Norvégia 2–1), Szalai Ádám (2016, Magyarország–Ausztria 2–0, első gólunk az Eb-n, egyáltalán, harminc éve első gólunk világversenyen), Szoboszlai Dominik (2020, Magyarország–Izland 2–1), Fiola Attila (2021, Magyarország–Franciaország 1–1) jöhetne leginkább szóba. Vagy a Nemzetek Ligája előző kiírásából az angliai 4–0 és a németországi 1–0 hőstettei. Legújabban még Csoboth Kevin gólja a skótok ellen a 100. percben, ha továbbjutást ért volna az idei Eb-n.

Én a magam részéről már nehezen nyitnék meg új fejezetet. Bár ha megélném azt a gólt, amely meghozza a világbajnoki kvalifikációt, esetleg vb-csoportmeccsen a győzelmet, hadd álmodjak még picit, az egyenes kieséses szakasz elérését, hajlandó lennék e nézetemet felülvizsgálni.

Pironkodva Sárosi, Puskás, Bozsik, Kocsis, Albert, Bene, Farkas és a többiek előtt. Ugyanakkor megnyugodva abban a hitben, hogy ebben az esetben valahol ők is velünk, az utódokkal együtt örülnének.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!