Játékossors: Semmi közöm a sportághoz – Lázár Pál

– Jól hallottam, hogy edzésen volt?
– Rendszeresen futok, közel lakom a Duna-parthoz, csodálatos környezetben edzhetek. Konditerembe is járok. Úgy vagyok vele, egy huszonkilenc éves ember ne hagyja el magát.

– Ha az a huszonkilenc esztendős ember hivatalban görnyed egész nap, s legnagyobb élménye, hogy esténként megnézheti a Barátok közt kilencezredik epizódját, most mindenki azt mondja, le a kalappal, elismerés illeti a testmozgásért. Csakhogy ön ennyi idősen az NB I-ben futballozhatna.
– Más irányt vett az életem, új célokat tűztem ki magam elé. Van ilyen. A szerelem időnként elmúlik.

– Nem hiszem, hogy nem hiányzik a labda. Aki gyerekkorától kezdve a bűvöletében élt, egyik napról a másikra nem áshatja el.
– Szerdán is labdáztam, hároméves Dominik fiammal passzolgattam a szobában, akinek, ahogy látom, egyre inkább a kedvencévé válik a labda. Az egyik diósgyőri edzésen futballoztam utoljára, azóta semmi. És hogy a kérdésére is válaszoljak: nem hiányzik, most még nem.

– De hát mi történt? Megbetegedett? Megcsömörlött?
– Nem éreztem azt az elhivatottságot, lelkesedést és szenvedélyt, amely évekig bennem volt. Furcsa erről beszélni, és még furcsább megélni. Most már civil vagyok, semmi közöm a sportághoz. Az én döntésem volt, mert úgy éreztem, új útra kell lépnem. Igen, ez most az én utam, érzem benne az izgalmat, a kihívást. De ne beszéljünk mellé: vállalkozásba kezdek, az egyik közösségi oldalon már megtettem az első lépést, hogy ez afféle „központ” legyen, például ahhoz, hogy az emberek egészséges életmódra neveljék a gyermekeiket.

– Meglep, amit mond. Hallottam már sokféle indokot egy-egy futballista-pályafutás befejezésére, de hogy valaki az egészséges élet utáni vágyra hivatkozzon, hát ilyet még nem.
– Mindig is mániákus voltam ezen a téren. Amikor Debrecenben játszottam, volt olyan esztendő, amikor egyáltalán nem ettem húst. Korábban előfordult, hogy össze-vissza étkeztem, nem figyeltem oda, ma már ez elképzelhetetlen. Olyannyira tudatosan próbálok élni, gondolkodni, hogy szakember segítségét is igénybe veszem.

– Csak azt nem értem, a kettő, vagyis a futball és az egészséges életmód miért zárja ki egymást.
– Az elmúlt években többször megfordult a fejemben, hogy nekem nem a futball az igazi életutam, aztán mégis lelkesen vetettem bele magam a munkába. De ennek vége. Január harmadikán egy étteremben ülve a céljaimról beszélgettem egy barátommal, akkor már tudtam, abba kell hagynom a futballt, mert nem lesz erőm a pályán és a civil életben egyszerre megfelelni. Másnap elmentem a Diósgyőr első edzésére, elmondtam Benczés Miklós sportigazgatónak és Horváth Ferencnek, az akkori vezetőedzőnek a döntésemet – meglepődtek, de korrektül elfogadták. A csapattársaim csak néztek, amikor Horváth Ferenccel összeölelkeztünk, és elbúcsúztunk egymástól. Azt hitték, megbetegedtem.

– Nem érzi úgy, hogy cserbenhagyta a bentmaradásért küzdő Diósgyőrt?
– Az lett volna az igazi cserbenhagyás, ha maradok, és nem tudok százszázalékos teljesítményt nyújtani.

– Legalább figyelemmel követi korábbi csapata szereplését?
– Ritkán kapcsolom be a televíziót, inkább olvasok, tanulok. De a Diósgyőr szereplése érdekel, szurkolok, hogy harcolja ki a bentmaradást.

– Miből él most?
– A spórolt pénzemből. Nem vagyok olyan gazdag ember, mint Dzsudzsák Balázs, de azért jól kerestem. Azon vagyok, hogy a vállalkozásom – amelyről egyelőre nem szeretnék többet mondani – biztos megélhetést, hátteret nyújtson a családomnak. Kockáztatok, ezt magam is tudom, hiszen ott van a hároméves fiam, a hét hónapos gyönyörű kislányom, valamint a csodálatos feleségem, gondoskodnom kell róluk.

– Családtagjai, barátai hogyan fogadták a váratlan döntését?
– A szüleim először megdöbbentek, talán még meg is ijedtek. De aztán ők is belátták, ami nem megy, amihez nincs igazán kedvem, azt nem szabad erőltetni. A feleségem mögöttem áll, mindenben támogat.

– S mi van, ha májusra rádöbben, hogy hibázott, és mégis futballozna?
– Ha így lesz, visszatérek. De egyelőre más irányban haladok, az egészséges életmód felé.