Kezdődjön a tánc! – Bobory Balázs publicisztikája

Volt itt minden a nyári szünetben: Szoboszlai Dominik a Liverpoolba, Kerkez Milos a Bournemouthba, Szalai Attila pedig a Hoffenheimbe igazolt, közben a Ferencváros a Bajnokok Ligája-selejtező első fordulójában szégyenszemre kiesett egy feröeri félamatőr csapattal szemben úgy, hogy a rivális az Üllői úton gurított laza hármast a meccs után edzőjét menesztő zöld-fehéreknek. És amíg a fenti, szenzációszámba menő híreket figyeltük, fogyasztottuk, szép lassan, a fű alatt elérkezett az NB I-es labdarúgóidény rajtja, amely talán az elmúlt hetekben háttérbe szorult az érdeklődés szempontjából – no nem a legvérmesebb drukkerek érdektelensége miatt, de az elmondható, a szalagcímek nem a honi élvonalról szóltak.

Pedig ez a bajnokságunk, amely néha kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk...

Azért én még emlékszem azokra az évekre, amikor minden sarkon, kocsmai pultnál vagy munkahelyen nem lehetett másról beszélni, mint az idényrajtról. Édesapámék idejében csak azt tippelgették a szurkolók, hogy melyik fővárosi klub lesz a bajnok, ezt meg a legenda szerint akkor nem volt nehéz kitalálni, ha valamelyik nagy egyesület bármilyen jubileumhoz érkezett...

Ebből a szempontból a nyolcvanas évek hozták meg az áttörést a Verebes-féle ETO sikereivel, onnantól pedig a vidéki fellegvárak, a Videoton, a Tatabánya, a Pécs, a kilencvenes évektől meg a DVSC köpött bele a budapesti klubok levesébe, és teljesen nyílt lett a versenyfutás. Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy a színvonal mindig az eget verdeste, de talán nem túlzó kijelenteni, hogy az elmúlt években emelkedett a nívó, és a tizenkét csapatos bajnokság azért bőven tartogat izgalmakat, meglepetéseket a véghajrában is.

Az is igaz, hogy 2019 óta a Ferencváros egyed­uralkodóvá vált, sorozatban nyerte meg a bajnokságot, a szakadék közte és a többiek között egyre csak mélyült. Így az aranyéremért versenyfutás nem volt, nem is lehetett túlságosan kiélezett, és elsősorban a kiesés elleni harc miatt rágták a körmüket a veszélyzónában lévő alakulatok drukkerei. Igen, a mezőny szűk létszáma, a csapatok hasonló ereje olykor olyan tumultust okozott, hogy a bajnokság kétharmadánál szinte még mindenki reménykedhetett a dobogós helyezésben és tarthatott egyben a kieséstől.

Azt mindenki döntse el maga, hogy ez mennyire egészséges. Az biztos, hogy ezzel szinte az összes mérkőzésnek hatalmas a tétje, nagy a feszültség, és talán ez a szurkolókat is jobban megmozgatja, ellenben az ennyire pengeélen táncoló klubok edzői, vezetői nem mernek kísérletezni, mindig a biztos eredményre hajtanak, ezzel együtt pedig nincs idő a csapatépítésre, konkrétan a fiatalok mély vízbe dobására. Nagy a szerepe a szerencsének, kevés a lehetőség a javításra, egy mélyebb hullámvölgy sorsokat, egzisztenciákat tesz tönkre.

Ilyen azonban a sport, a futball, az erős életben marad, a gyenge el-, jelen esetben kihullik, a „film” pedig megújult szereplőlistával folyik tovább, évadról évadra. Az pedig, hogy évek óta tudjuk, mi a „mozi” fő cselekményszálának vége, konkrétan ki nyeri meg a bajnokságot, az kissé unalmassá teszi a „művet”, de erről nem az tehet, aki számára „hepienddel” zárul a történet, hanem a többiek szürkesége, közepes vagy gyenge játéka teszi átláthatóvá, kiszámíthatóvá a sztorit.

Ha a Ferencváros nem bukik el a BL-selejtező első fordulójában feröeri ellenfelével szemben, talán most is azonnal odaadnánk neki előre a bajnoki serleget. A zöld-fehérek lehetőségei, az elmúlt években felépített klubszerkezet és háttér annyival jobb a többiekénél, ami rajt–cél győzelmet is eredményezhet – persze azt is tudjuk, hogy a Fradi rögtön az első fordulóban halasztás miatt pihen. A IX. kerületiek úgy próbálták összerakni a keretüket, hogy a Bajnokok Ligájában is megfelelően erős és mély legyen, és a kettős terhelést még meg is tapasztalhatják, igaz, kettővel lejjebb, a Konferencialigában. Persze a csoportkörig ott is el kell jutni, és ha nem sikerül, óriási meglepetés lenne, ha a Ferencváros csak a bajnokságra koncentrálva ne szerezne már a téli fordulásra szinte behozhatatlan előnyt. Erre csak akkor kerülhetne sor, ha a Fradinál tényleg úgy tört el most valami, ami miatt visszafordíthatatlan, ilyen gyorsan megjavíthatatlan károk keletkeztek, a jó néhány „lóerővel” kevesebbel büszkélkedő riválisok pedig szélárnyékból valahogy kicsapják az autót, és sikerül előzniük.

No de kik lehetnek azok, akik, ha távolról is, de figyelik, mikor lehet a királyt lelökni a trónjáról? Az előző évad ezüstérmese, a Kecskemét azt bizonyíthatja, hogy nem az újonc lendülete, ismeretlensége és néha szerencséje repítette a második helyig, és a hírös városban valóban olyan jó szemmel szúrják ki a magyar tehetségeket, hogy állandósítani lehet az élbolyban a tagságot.

A tendenciák alapján viszont talán inkább a Debrecen lehet az, amely meglepheti a Ferencvárost, mert a pokol legmélyebb bugyraiból sikerült kiemelkednie, és a mögöttünk álló idényben már tett is néhány lépést az ég felé. A megdicsőüléshez viszont továbbra is az kell, hogy a Loki erős, debreceni kötődésű magja megmaradjon annyira összetartónak és sikeréhesnek, mint az elmúlt hónapokban, ehhez igazodjanak egészséges becsvággyal és tenniakarással a távolról érkezők, a szakmai munka színvonala pedig ugyanígy konstans javuljon.

A fentebb említett három csapaton kívül is nagyon nehéz lenne most erősorrendet felállítani, tényleg úgy tetszik, hogy évadról évadra cserélődhetnek a szerepek, aki korábban a bajnoki címért harcolt, nem sokkal később alig úszta meg a kiesést – lásd Fehérvár. Apropó, a piros-kékeket most divat leírni, de ha jobban megnézzük, még mindig képesek lennének olyan tizenegyet kiállítani, amelyben csak olyan játékosok szerepelnek, akik már viselték hazájuk címeres mezét... A Puskás Akadémiánál évről évre nagyok a tervek, az igazi áttörés azonban még várat magára, a Paks viszont mindig erőn felül teljesít, ráadásul a leglátványosabb meccseket produkálja a Tolna megyei alakulat. Esetleg az Újpest most nem ragad be a rajtnál, és a dobogóért is küzdhet, a 2022-es bronzérmes Kisvárdával kapcsolatban viszont ez nem mondható el, nem úgy tűnik, hogy a nyírségi alakulat képes lenne megismételni az akkori bravúrt, kellemetlen perceket azonban – főleg otthonában – bőven okozhat. És ez a tétel igaz a Magyar Kupa-győztes Zalaegerszegre, amelynél nagyon szép fejlődési pálya rajzolható le, vagy éppen a Kuttor Attila által vezetett, szikár, stabil és mindenki játékát elrontani képes Mezőkövesdre is. És akkor nem beszéltünk az újoncokról, az MTK most tényleg komolyan gondolja, hogy nem átszállójeggyel érkezett vissza az élvonalba, a DVTK mögött meg ott egy erős gazdasági és szurkolói bázis, ami elég lehet a bennmaradáshoz.

A fenti felsorolás után vajon ki tudná megmondani, ki esik ki és ki ér oda a dobogóra?

Ha nekem lehetne személyes kívánságom, azt szeretném, hogy az NB I-ben még kevesebb középszerű és gyenge légióst lássak, legyen ragadós a Kecskemét példája, és minél több együttesben tűnjenek fel eddig láthatatlan vagy háttérbe szorított tehetségek, a magyar futball pedig termelje tovább azokat a játékosokat, akikről ezen a nyáron a hírek szóltak – bár mielőtt bárki tudatlansággal vádolna, igen, tisztában vagyok vele, hogy egyikük sem a magyar élvonalnak köszönhetően került topbajnokságba, de elvitathatatlan a hazai szakemberek szerepe is a fejlődésükben.

Pénteken az MTK–Paks összecsapással elrajtol az OTP Bank Liga 2023–2024-es idénye, és talán a két csapat stílusa garancia lehet egy jó mérkőzésre. Utána meg bízzunk abban, hogy a folytatás sem lesz lapos, és minden téren színvonal-emelkedést tapasztalunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!