Magyar premier – Csinta Samu publicisztikája

Az elmúlt hétvégén beindult az európai futballgőzhenger, négy is elkezdődött a legerősebb bajnokságok közül, és ezzel hivatalosan is véget ért a nyári uborkaszezon. Ha ugyan napjainkban lehet még egyáltalán uborkaszezonról beszélni, miután a piacképes csapatok különböző népszerűsítő és bevételgeneráló kupák, sorozatok címkéje alatt körbefutballozták a világot. Akár a rockbandák, amelyek számára a nyári fesztiválszezon az év egyik legígéretesebb periódusa. A bajnokság azonban más, most már nem lehet a felkészülés paravánja mögé besöpörni az eredményeket, még inkább az eredménytelenséget. Vége a kísérletezésnek, élesben, pontokra megy a játék, innentől a szurkolói türelem is más intenzitásfokozatba kapcsol.

Az egyetemes mércéken túl számunkra elsősorban a külföldön játszó magyarok miatt esik több keresőfény a bajnokságok egyikére-másikára. Ennek megfelelően az utóbbi években a Bundesliga mindennapjaira figyeltünk leginkább, hiszen a német első osztály meghatározó csapatai közé emelkedő RB Leipzig eredményességét három magyar is alapvetően meghatározta. A Gulácsi, Orbán, Szoboszlai trió címlapos helyének jogosságát senki nem vonta kétségbe, sikereik a mieink is voltak, botlásaik nekünk is fájtak.

A nyár ebből a szempontból is jelentős változásokat hozott. Elsősorban azzal, hogy Szoboszlai Dominik a világ egyik legpatinásabb klubjához szerződött, de ne kisebbítsük Kerkez Milos érdemeit és lehetőségeit sem. Meggyőződésem ugyanis, hogy ha valami előre nem látható akadály nem gördül eléje – babonából meg sem nevezem a kockázati tényezőket –, a magyar válogatott és a Bournemouth balhátvédje rövidesen még magasabb polcra kerül. Ebbéli hitünket csak erősítette a West Ham United elleni nyitó meccs, amelynek végén őt választották a mérkőzés legjobbjának. Szóval vigyázó szemeinket elsősorban Liverpoolra és a Premier League-re vetjük, miközben természetesen folyamatosan pásztázzuk Lipcsét is.

Alig van túlzás abban, ha azt állítom, egy emberként szurkoltunk Jürgen Kloppnak, hogy a Chelsea elleni meccsre nevezze a kezdőbe Szoboszlait, még akkor is, ha az előjelek erre utaltak. Dominik végig a pályán volt, szép passzokkal vétette észre magát, és ha nem is nyújtott látványosan kiemelkedőt, csalódást sem okozott. Most, hogy túl vagyunk Dominik egész meccses PL-bemutatkozásán, egy izgalommal kevesebb, illetve átveszi a helyét az eredményes, egyre jobb teljesítmény iránti drukk. Mert ahogy Smahulya Ádám kolléga fogalmazott minapi jegyzetében: hosszú idő után végre európai értelemben vett sztárral dicsekedhet a magyar válogatott. Sokak által megkérdőjelezett közösségi „kisajátítással”: büszkélkedhetünk. A sport közösségformáló és -megtartó erejéről nem lehet (sőt kell) eleget értekezni, de mivel ennek az írásnak részben más a tárgya és célja, most csak még egyszer rögzíteni és bátorítani szeretnék mindenkit, hogy érezze nyugodtan a magáénak Szoboszlai eddigi és reménybeli sikereit. Meggyőződésem, hogy ő sem fog tiltakozni ellene.

A 32. idényét kezdő Premier League ilyetén megközelítése meglehetősen köldöknézőnek tetszhet, hiszen ez az idény hozhatja például a Manchester City sorrendben negyedik – és ezáltal történelmi jelentőségű – sikerét. De hasonlóan „sztorigyanús” a PL történetének 51. csapata, a Luton Town megérkezése is, a többség által csak a fapados repülőjáratok érkezési-indulási helyeként ismert városka együttese épp az angol topbajnokság útnak indítása előtti idény végén zuhant ki az első osztályból. A Liverpoolt persze páratlan történelme és határtalan népszerűsége folyamatosan az érdeklődés középpontjában tartja, az idei fejezetnek viszont az kölcsönözhet pluszérdekességet, hogy a Bajnokok Ligája-indulásra jogosító helyezésekről való lecsúszást követően óhatatlanul egyfajta újraépítkezés kezdődött az Anfielden. Ami attól is izgalmas, hogy egy adott garnitúrával, az arra szabott játékstílussal az európai futballcsúcsokra jutó edző – lásd: Jürgen Klopp – milyen mértékben tud vagy hajlandó szabadulni a múlt gyönyörű, ugyanakkor leláncoló emlékeitől, képes-e megújulni egy átalakuló játékoskerettel. Benne Szoboszlaival, akinek nemcsak a eredendő bizalom biankócsekkje, hanem a felkészülés során nyújtott teljesítménye is legitimálja kezdőcsapat-tagságát.

A futballban élők közül sokan vallják, hogy nem minden futballista képes bármilyen rendszerbe és stílusba egyformán jól beilleszkedni. Lehet benne valami, de technikás, intuitív, kreatív és még gólveszélyes játékosra mindenhol szükség van, függetlenül az illető ország hagyományaitól, edzőképzéséből fakadó általános játékfilozófiájától. Puskással, Kubalával, Kocsissal vagy Cziborral mindig szívesen példálózunk, azzal együtt, hogy zsenialitásuk a Marson is helyet szorított volna nekik. A későbbiek viszonylagos „honfoglalását” bizonyára erőteljesen befolyásolta az az ellenséges politikai-társadalmi rendszer, amely elől elmenekültek, ám amelynek hatásától, jó-rossz emlékétől – elsősorban lelki értelemben – igazából talán sohasem voltak képesek szabadulni. A rendszerváltást követően lehetőséghez jutók pedig több okból sem kerültek igazi nagycsapatok látókörébe, és itt nem csak a megfelelő menedzselési háttér hiányára gondolok.

Szoboszlai vagy Kerkez esetében sokan hivatkoznak arra, hogy nekik is csak azért sikerülhetett, mert ők igazából nem a magyar futball „termékei”. Feketén-fehéren talán lehet némi igazság az állításban, ám a mérleg másik serpenyőjében ott áll a magyar válogatott adta kirakat, amelyben még fényesebben csilloghatott a két játékos tehetsége és magára épített tudása. Egyik nélkül a másik dimenzió sem érvényesülhetett volna, igaztalan lenne hát bárkitől is „őstermelői” igazolást követelni egy olyan világban, amelyben olyan, a föld szinte minden pontján működő futballiskolákban palléro­zódó játékosok jelennek meg különböző országok válogatottjában, akiket korábban senki sem láthatott hazai bajnokságokban. A szinte korlátlan munkaerő-áramlás világában a nemzeti identitás mélysége is átértékelésre szorul, és nem csak a futball tekintetében.

Miközben minden és mindenki Szoboszlairól zeng, azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a legtöbb magyar légiós változatlanul Németországban keresi a kenyerét. A lipcseiek visszhangos 3–0-val kezdtek a Bayern München elleni Szuperkupa-mérkőzésen, Willi Orbán végig a pályán volt, a sérüléséből fokozatosan felépülő Gulácsi Péter pedig a lelátón örülhetett társai sikerének. Idősebb Dárdai Pál csapata, a Hertha végre némi sikerélményben is részesülhetett, márpedig az ő esetében még a megszokottnál is életmentőbb a győzelem. A negyedosztályú Carl Zeiss Jena elleni 5–1-es kupagyőzelemből Dárdai mindhárom fia kivette a részét, sőt, az első berlini gólt ifjabb Pál, Palkó szerezte. A Hamburg a csereként pályára lépő Németh Andrással a soraiban Essenben vívta ki a továbbjutást, a HSV az ő gólpasszából szerezte a továbbjutást érő gólt. A Freiburgban szereplő Sallai Roland gólt szerzett, gólpasszt adott az Oberachern elleni kupameccsen.S akkor gondoljunk még Szalai Attilára (Hoffenheim), aki a Lübeck elleni győztes meccsen a szünet után mutatkozott be új csapatában a Német Kupában, és a most még sérüléssel bajlódó Schäfer Andrásra (Union Berlin) is. Van hát kire figyelni, és ezt kéretik egyértelműen a magyar futball gazdagodása jeleként értelmezni.

Minden korábbinál töményebb fociősz elé nézünk, hogy csak az első kanyarig tekintsünk előre. Légiósaink reménybeli sikere a többiek számára is kaput nyithat, egy jó szellemű futballista véleményére ugyanis odafigyelnek az értelmes klubvezetők. Felelősségük tehát dupla, de elég, ha megbecsülik magukat, a többi, mondhatni, egy futballkultúra nagyköveti munkájának bónuszaként következhet. Mi mindenesetre lassan szinte hazai bajnokságként tekintünk a Premier League-re meg a Bundesliga első két osztályára.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!