Az új bajor császár

Uli Hoeness menedzser már 1979-ben is tett egy tétova kísérletet az akkoriban még az FC Herzogenaurachban játszó tinisztár megvételére, akkor azonban még kudarcot vallott, nem úgy, mint néhány évvel később. Akkor már Matthäus is érettnek érezte magát a müncheni kalandhoz, a bajorok is szívesen látták őt, így nem volt akadálya annak, hogy 1983 novemberében Hoeness és a játékos a düsseldorfi Hotel Intercontinentalban kimondja a "boldogító igent".
A Mönchengladbach színeiben – többek között a mindent eldöntő kihagyott tizenegyese miatt – még elveszítette a Német Kupa 1984-es döntőjét a Bayern München ellen, majd költözött, és megkezdte áldásos tevékenységét az Olimpiai stadionban. Nem vállalkozott könnyű feladatra, a "bőrnadrágosok" csapata totális átalakulás előtt állt – vagy ahogyan Udo Lattek vezetőedző fogalmazott: "A nullán állunk, és ismét mindent elölről kell kezdenünk" –, ráadásul talán legnagyobb sztárja, Karl-Heinz Rummenigge nélkül, aki engedett az Internazionale és a líramilliárdok csábításának.
Azt túlzás lenne állítani, hogy az újonnan érkezőktől ("Loddar" mellett Roland Wohlfarth, Ludwig Kögl és Norbert Eder is ezen a nyáron igazolt Münchenbe) azonnal a földi paradicsomot várták a Bayernnél, de ha már így alakult, nem bánkódtak miatta. És ebben hatalmas szerepe volt Matthäusnak! Hagyta, hogy helyette inkább Sören Lerby forgassa a karmesteri pálcát, cserébe ő nyugodtan foglalkozhatott a támadásokkal. Tizenhat gól, házi gólkirályság, no meg német bajnoki cím volt a jutalma. Csak éppen a kupagyőzelem nem jött össze, immár az egymást követő második évben, ezúttal az Uerdingen akadályozta meg Matthäust a sikerben.
A bajnoki címek gyűjtögetése a következő idényben is folytatódott (igaz, ha 1986 tavaszán, az utolsó előtti fordulóban a brémai Michael Kutzop nem a kapufára rúgja az egyébként jogtalan tizenegyest, a Werder ünnepelhetett volna), és harmadik nekifutásra sikerült a kupadöntőt is megnyernie. "Nagyszerű érzés, hogy végre kupagyőztesnek vallhatom magam. Eddig mindig csak sajnálkozva nézem, amint a másik csapat játékosai ünnepelnek" – mondta a Stuttgart elleni 5–2-es diadalt követően Matthäus.
Az 1985–86-os idény azonban még nem ért véget a kupadöntővel, hiszen Matthäusra mint a válogatott húzóemberére még várt a nyári, mexikói világbajnokság is. A Nationalelf esélyesként utazott a tornára, a felkészülési időszakban Olaszországot (hősünk vezető góljával), Brazíliát, valamint Hollandiát is megverte, és okkal pályázhatott története harmadik világbajnoki címére. Matthäus minden meccsen kezdőként lépett pályára, egy gólt szerzett (a nyolcaddöntőben Marokkó ellen továbbjutást érőt), ezen a tornán azonban még nem ő, hanem Diego Armando Maradona és Argentína játszotta a főszerepet. A fináléban hiába álltak fel a németek 0–2-ről, az utolsó adut José Burruchaga húzta elő.

Matthäusnak sok ideje nem maradt a regenerálódásra, hiszen kezdődött a következő évad, amelyet a Bayern máig megismételhetetlen teljesítménnyel, idegenbeli veretlenségét megőrizve teljesített. Nem is lehetett kérdéses a salátástál sorsa, az idény mégis szomorú kicsengésű volt, tizenkét, rosszul sikerült perc miatt. A Porto elleni BEK-döntőben már kézzelfogható közelségben volt Matthäus első nemzetközi klubtrófeája, ám Madzser és Juary szertefoszlatta az álmokat. Ekkor már sokan azt is elfeledték, hogy a bajorok az elődöntőben szemet gyönyörködtető játékkal 4–1-re verték meg a Real Madridot.
Karrierje első müncheni szakaszának utolsó szezonjában (1987–88) régen látott ismerősével, hajdani mönchengladbachi mentorával, Jupp Heynckesszel dolgozhatott együtt, csak éppen a közös munka nem a várt eredményt hozta.
Három fronton harcolt a csapat, három fronton bukott el. Matthäusnak utolsó mentsvárként ott lett volna a hazai rendezésű Európa-bajnokság, amely aztán feltette a koronát a balul sikerült idényre – a Nationalelf hazai közönség előtt csak bronzérmes lett, amit egyértelmű kudarcként könyvelt el mindenki.
"Loddar" a torna idején már az Inter játékosának volt tekinthető, 1988. május 14-én a Stuttgart elleni bajnokin köszönt el a Bayern Münchentől, akkor úgy tűnt, örökre. (Olaszországi éveiről sorozatunk következő részében olvashatnak – a szerk.) Arról már nem ő tehetett, hogy a búcsú nem örökre, hanem csupán négy évre szólt. Matthäus 1992 tavaszán keresztszalag-szakadást szenvedett, Milánóban pedig nem bíztak a gyors felépülésében, és elkezdtek tárgyalni a Bayernnel az átigazolásáról. Franz Beckenbauer személyes közbenjárására a középpályás igent mondott, és "leértékelt áron", négymillió márka ellenében hazatért.
Három hónappal az augusztusi megegyezést követően Lothar az év góljával jelezte az Inter vezetőinek, hogy mekkorát tévedtek, amikor könnyedén lemondtak róla. A Leverkusen ellen Scholl szöglete után 25 méterről, kapásból zúdította a labdát a léc alá. A hazatérése utáni első idényben a Bayern 32 fordulón keresztül az élen állt, a végén azonban a Werder Bremen örülhetett. A közelmúltat ismerők tudhatják, Fortuna a későbbiekben kamatostul visszaadta a klubnak, amit akkor elvett tőle…
Az 1993–94-es, Beckenbauer és Matthäus jegyében eltelő évadban már nem volt kegyelem! A középpályás az ősszel beállította (103), majd megdöntötte Kaiser Franz válogatottsági rekordját, a tavasszal pedig együttes erővel, az 1990-es vb-vel analóg módon (Beckenbauer a padon, Matthäus a pályán volt a parancsnok) értek révbe, és a 13. bajnoki címhez segítették a klubot. Beckenbauer liberót faragott az új csúcstartóból, aki remekül beletanult új szerepkörébe, és a következő években sikert sikerre halmozott a társulattal.
Ebben az időszakban végre a Bayernnel is tudott nyerni a nemzetközi porondon, még ha nem is azt a trófeát kaparintotta meg, amelyikről álmodott. Neki mindig is a BEK-, illetve a BL-serleg volt a vágya, ez azonban sohasem jött össze neki, "csak" az UEFA-kupa. Az Interrel nyert már egyet, 1996-ban pedig a Bayernnel is összejött neki ugyanez. Méghozzá ismét Beckenbauerrel a kormányrúdnál! Otto Rehhagel ugyan a döntőig elnavigálta a csapatot, csakhogy a Bordeaux ellen már a Császár vezette harcba a gárdát, "Otto király" pedig elmélkedhetett a bajnoki kudarcokon.
A Bayern Münchennek még egy nemzetközi kupadöntő jutott osztályrészéül a második Matthäus-érában, a mindmáig legfájóbb emlékű. Barcelonában, 1999 tavaszán már mindenki Bajnokok Ligája-győztesnek hitte a csapatot, a Manchester United ellen 1–0-ra vezetett a döntőben, Matthäus a kispadról figyelte az utolsó percek történéseit, és keserűen látta, hogy a Sheringham, Solskjaer kettős széttöri az álmait.
Barcelona után már csak a hattyúdal maradt – a csodálatos koronával. Az Egyesült Államokban Lothar Matthäustól (is) várták a profifutball felvirágoztatását, szerződtette is őt a liga, illetve rajta keresztül a New York/New Jersey MetroStars. A költözésig hátralévő fél évet természetesen játékkal töltötte, majd megkapta a csapattól a legszebb búcsúajándékot. Utolsó müncheni tétmeccsén, 2000. március 8-án a Bayern 4–1-re verte meg a Real Madridot a Bajnokok Ligája második csoportkörében.

Fotógaléria: