Rohanunk a vesztünkbe – Dlusztus Imre publicisztikája

Tavaly nyári élmény jut eszembe. Néztem egy másodosztályú csapat edzését, a hathetes felkészülés negyedik hetében. Bemelegítés után néhány rövid labdás koordinációs gyakorlat következett, majd elindultak a labdarúgók erőt gyűjteni. Három szünettel, amikor nyújtani, frissíteni lehetett, összesen hetven perc monoton futás volt a penzum, minden nagy körhöz beiktatva egy kis lépcsőzést a stadion sokat látott betonján.

„Ezt csináljuk mindennap. Van, hogy két órán keresztül” – tudtam meg az egyik játékostól. És eszembe jutottak a hetvenes-nyolcvanas évek, amikor én is köröztem unásig. Nyaranta hét hét alapozás, abból egy hét rávezetés, öt hét kemény meló és egy frissítős. Minden héten két edzőmeccs, egy szerda délután, a másik szombat délelőtt, azután másfél nap pihenés. A nem túl meleg vízben brüggölés ajánlott. És a gyötrelmes edzőmeccsek után azt hallgattuk folyton, hogy „baj is volna, ha most száguldoznának. Majd a bajnokságban.”

Aztán jött az idény eleji forma.

Hogy is gondolták, gondolják, hogy a kimerítő erőnléti edzések után minden futballista egyszerre sprinter lesz, csupán azért, mert az utolsó héten csökkentik a terhelést? Néztem a stadionban köröző fiúkat és bevillant: az én egykori csapatomban mindig azok a labdarúgók voltak fittek az első bajnoki meccseken, akik ilyen-olyan indokokkal elcsalták az alapozás harmadát-felét. Meg a nyulak, tehát a születetten gyors, jó izomzatú játékosok, akiket már csak genetikai okokból sem lehetett lelassítani, eltompítani.

Én a nagykorúságomig a leggyorsabb játékosok közé tartoztam. Jött a hadsereg, futballistaként végigdolgoztam, edzettem, kondiztam, 11 hónap alatt felszedtem tíz kiló izmot, és amikor visszatértem a csapatomhoz, többen nem ismertek meg, s amikor pályára léptem, nem ismertek rám. Minden indítás hosszú volt. Mit is csináltam a laktanyában? Három- és ötezer métereket, gyakorta Cooper-teszteket futottam. A pályán úgy mentem, mint az óra. Csakhogy egyre inkább totyogtam.

„A lassú, aerob edzés egyik legnagyobb hátulütője, hogy sejtszinten ronthatja a gyorsaságot” – írja Mike Boyle, az egyik legnevesebb amerikai erőnléti edző, aki azt is állítja, hogy a csapatjátékosok mindenekelőtt sprinterek, tehát az edzésüket is úgy kell összeállítani, mint a sprinterekét.

Egyik kedvenc (nem mellesleg pro licences) edzőm sztoriját idézem: „Volt egy nagyon jó ificsapatom az NB I-ben. A centerünk az ifi után azonnal kiment nyugatra, és tisztes karriert ért el a másod- és a negyedosztály között ingázva. Egyszer bajnoki szünetük volt, és beállt közénk tréningezni. Iramjáték és közbetűzdelve háromszáz méter lendületes futás volt a napirenden. Vendégünk a második körben kétszáznál lemerevedett, teljesen besavasodott, és elesett. Mindannyian megdöbbentünk. Aztán az én centerem elmondta, hogy tíz éve, amióta kint van, ötven méternél hosszabb sprintet nem kellett futnia edzésen.

És az edző mai kommentárja: „Ma már a háromszázban több rávezető szakasz van és csak nyolc-tizenkét méteres sprintek. Akkor, egészen hibásan, elejétől a végéig, ami a csövön kifér volt a követelmény. Most már mi is intervallumos edzést csinálunk.”

A Kanadában élő, magyar származású edzéselméleti szakember, Balyi István felismeréseit az észak-amerikai ország jégkorongozói is alkalmazzák. Ő is azon az állásponton van, hogy a csapatjátékosok mindenekelőtt sprinterek, ezért a felkészítésükben nem az erőnlét, hanem az izomerő, tehát az izomzat teljesítménye a döntő elem. Balyi egyebekben a hosszú távú sportolófejlesztési program koncepciójához tett hozzá sokat, így az utánpótláskorúak erősítéséhez, valamint a gyorsasági és erőedzésekhez. Szerinte az utóbbi – amikor a gyakorlatok csak a maximálishoz közeli teljesítménytartományban ismétlődhetnek – nem tévesztendő össze az erőnléti tréninggel, amikor az anaerob teljesítmény, a kitartás növelése a cél.

Világos, hogy a gyorsaság mit sem ér, ha a játékos nem tudja a megfelelő számú sprintet és irányváltást teljesíteni, de az újabb kutatási eredmények azt mutatják, hogy a jól felkészített sprinternek járulékosan az erőnléte is javul. Tehát a felkészítést a gyorsaság növelése felől kell szemlélni.
Az észak-amerikai profi ligákban – különösen a jégkorongban és a kosárlabdában – folyamatosan fejlődnek az edzésmunkára vonatkozó ismeretek. Boyle is hivatkozik honfitársára, Mark Verstegenre, akit a német labdarúgó-válogatott felkészítésére is felkértek. Világbajnokok lettek, és a német futballban immár az ő elvei alapján dolgoznak. Verstegen edzőtanfolyamai ismertek itthon is, de az ott megszerezhető tudás még korántsem terjedt el a hazai gyakorlatban.

Íme, néhány állítása: „Sok játékos esetében – különösen a fiatal, fejlődésben lévőknél – az állandó ritmusú gyakorlatokra helyezett bármekkora hangsúly kontraproduktív.” Vagy: „Ha azt akarod, hogy a gyerek lassú legyen, rögtön küldd el állóképességi edzésre.” És ennek a folytatása: „Lehetséges, persze, hogy egy nagyon tehetséges sportoló esetében ennek nem lesz annyira káros a hatása, mint a kevésbé ügyesnél. A kevésbé jónak – minden szinten – általában alacsonyabb a súlypontemelkedése és az anaerob ereje, mint a tehetségesebb társaké.”

Mi anno azt tanultuk, hogy kétféle izomrost létezik: a gyors és a lassú. A sprintereknek több a gyors izmuk, mint a hosszútávfutóknak. Előbbiek sok hosszú távú futással le tudnak lassulni maratonistává, de maratonistából sohasem lesz sprinter. Ma már tudjuk, hogy a gyors (anaerob) és a lassú (aerob) izomrostok mellett vannak intermedier rostjaink is, amelyeket céltudatos edzéssel gyorssá lehet átalakítani. Ha megfelelő mennyiségű és minőségű intervallumos edzést kap a sportoló, akkor az intermedier izomrostok anaerob tulajdonságokat vesznek fel. Ráadásul a jól elvégzett munka révén, mint azt említettem, járulékos eredményként jobb lesz a játékos erőnléte is.

Az edzők többsége a nagy munkabírású, fáradhatatlan sportolókat kedveli. Azokat, akik az elsőtől az utolsó sípszóig jönnek-mennek a pályán. Csakhogy a meccseket azok döntik el, akik gyorsabban érkeznek a beadásra. Felmérésekkor a trénerek zöme azt hiszi, hogy az alacsony maximális oxigénfelvételű (VO2 max) sportolók értékei azt jelentik, hogy nincsenek formában. Boyle megjegyzi: a Bostoni Egyetemen sok tehetséges, hosszú NHL-pályafutással büszkélkedő hokis a legrosszabb volt az aerob kapacitást felmérő teszteken.

Látom magam előtt a köröző, lépcsőző fiúkat, és látom a reménytelen tempójú, kilátástalan meccsek sokaságát. Ki kell mondani: minden kiváló sportolói teljesítményhez kimagasló edzői szaktudást kell feltételezni. A kettő nem működik egymás nélkül. A stadionok mellett egyetemet végzett, nyelveket beszélő, a friss szakirodalmat értő, a nemzetközi tendenciákat követő, anatómiai, edzéselméleti, pedagógiai, élettani és módszertani tudással felvértezett futballedzőkre van szükség.
Sürgősen, mert láttam az andorraiak elleni szégyent is.

„Ezt csináljuk mindennap. Van, hogy két órán keresztül” – tudtam meg az egyik játékostól. És eszembe jutottak a hetvenes-nyolcvanas évek, amikor én is köröztem unásig. Nyaranta hét hét alapozás, abból egy hét rávezetés, öt hét kemény meló és egy frissítős. Minden héten két edzőmeccs, egy szerda délután, a másik szombat délelőtt, azután másfél nap pihenés. A nem túl meleg vízben brüggölés ajánlott. És a gyötrelmes edzőmeccsek után azt hallgattuk folyton, hogy „baj is volna, ha most száguldoznának. Majd a bajnokságban.”

Aztán jött az idény eleji forma.

Hogy is gondolták, gondolják, hogy a kimerítő erőnléti edzések után minden futballista egyszerre sprinter lesz, csupán azért, mert az utolsó héten csökkentik a terhelést? Néztem a stadionban köröző fiúkat és bevillant: az én egykori csapatomban mindig azok a labdarúgók voltak fittek az első bajnoki meccseken, akik ilyen-olyan indokokkal elcsalták az alapozás harmadát-felét. Meg a nyulak, tehát a születetten gyors, jó izomzatú játékosok, akiket már csak genetikai okokból sem lehetett lelassítani, eltompítani.

Én a nagykorúságomig a leggyorsabb játékosok közé tartoztam. Jött a hadsereg, futballistaként végigdolgoztam, edzettem, kondiztam, 11 hónap alatt felszedtem tíz kiló izmot, és amikor visszatértem a csapatomhoz, többen nem ismertek meg, s amikor pályára léptem, nem ismertek rám. Minden indítás hosszú volt. Mit is csináltam a laktanyában? Három- és ötezer métereket, gyakorta Cooper-teszteket futottam. A pályán úgy mentem, mint az óra. Csakhogy egyre inkább totyogtam.

„A lassú, aerob edzés egyik legnagyobb hátulütője, hogy sejtszinten ronthatja a gyorsaságot” – írja Mike Boyle, az egyik legnevesebb amerikai erőnléti edző, aki azt is állítja, hogy a csapatjátékosok mindenekelőtt sprinterek, tehát az edzésüket is úgy kell összeállítani, mint a sprinterekét.

Egyik kedvenc (nem mellesleg pro licences) edzőm sztoriját idézem: „Volt egy nagyon jó ificsapatom az NB I-ben. A centerünk az ifi után azonnal kiment nyugatra, és tisztes karriert ért el a másod- és a negyedosztály között ingázva. Egyszer bajnoki szünetük volt, és beállt közénk tréningezni. Iramjáték és közbetűzdelve háromszáz méter lendületes futás volt a napirenden. Vendégünk a második körben kétszáznál lemerevedett, teljesen besavasodott, és elesett. Mindannyian megdöbbentünk. Aztán az én centerem elmondta, hogy tíz éve, amióta kint van, ötven méternél hosszabb sprintet nem kellett futnia edzésen.

És az edző mai kommentárja: „Ma már a háromszázban több rávezető szakasz van és csak nyolc-tizenkét méteres sprintek. Akkor, egészen hibásan, elejétől a végéig, ami a csövön kifér volt a követelmény. Most már mi is intervallumos edzést csinálunk.”

A Kanadában élő, magyar származású edzéselméleti szakember, Balyi István felismeréseit az észak-amerikai ország jégkorongozói is alkalmazzák. Ő is azon az állásponton van, hogy a csapatjátékosok mindenekelőtt sprinterek, ezért a felkészítésükben nem az erőnlét, hanem az izomerő, tehát az izomzat teljesítménye a döntő elem. Balyi egyebekben a hosszú távú sportolófejlesztési program koncepciójához tett hozzá sokat, így az utánpótláskorúak erősítéséhez, valamint a gyorsasági és erőedzésekhez. Szerinte az utóbbi – amikor a gyakorlatok csak a maximálishoz közeli teljesítménytartományban ismétlődhetnek – nem tévesztendő össze az erőnléti tréninggel, amikor az anaerob teljesítmény, a kitartás növelése a cél.

Világos, hogy a gyorsaság mit sem ér, ha a játékos nem tudja a megfelelő számú sprintet és irányváltást teljesíteni, de az újabb kutatási eredmények azt mutatják, hogy a jól felkészített sprinternek járulékosan az erőnléte is javul. Tehát a felkészítést a gyorsaság növelése felől kell szemlélni.
Az észak-amerikai profi ligákban – különösen a jégkorongban és a kosárlabdában – folyamatosan fejlődnek az edzésmunkára vonatkozó ismeretek. Boyle is hivatkozik honfitársára, Mark Verstegenre, akit a német labdarúgó-válogatott felkészítésére is felkértek. Világbajnokok lettek, és a német futballban immár az ő elvei alapján dolgoznak. Verstegen edzőtanfolyamai ismertek itthon is, de az ott megszerezhető tudás még korántsem terjedt el a hazai gyakorlatban.

Íme, néhány állítása: „Sok játékos esetében – különösen a fiatal, fejlődésben lévőknél – az állandó ritmusú gyakorlatokra helyezett bármekkora hangsúly kontraproduktív.” Vagy: „Ha azt akarod, hogy a gyerek lassú legyen, rögtön küldd el állóképességi edzésre.” És ennek a folytatása: „Lehetséges, persze, hogy egy nagyon tehetséges sportoló esetében ennek nem lesz annyira káros a hatása, mint a kevésbé ügyesnél. A kevésbé jónak – minden szinten – általában alacsonyabb a súlypontemelkedése és az anaerob ereje, mint a tehetségesebb társaké.”

Mi anno azt tanultuk, hogy kétféle izomrost létezik: a gyors és a lassú. A sprintereknek több a gyors izmuk, mint a hosszútávfutóknak. Előbbiek sok hosszú távú futással le tudnak lassulni maratonistává, de maratonistából sohasem lesz sprinter. Ma már tudjuk, hogy a gyors (anaerob) és a lassú (aerob) izomrostok mellett vannak intermedier rostjaink is, amelyeket céltudatos edzéssel gyorssá lehet átalakítani. Ha megfelelő mennyiségű és minőségű intervallumos edzést kap a sportoló, akkor az intermedier izomrostok anaerob tulajdonságokat vesznek fel. Ráadásul a jól elvégzett munka révén, mint azt említettem, járulékos eredményként jobb lesz a játékos erőnléte is.

Az edzők többsége a nagy munkabírású, fáradhatatlan sportolókat kedveli. Azokat, akik az elsőtől az utolsó sípszóig jönnek-mennek a pályán. Csakhogy a meccseket azok döntik el, akik gyorsabban érkeznek a beadásra. Felmérésekkor a trénerek zöme azt hiszi, hogy az alacsony maximális oxigénfelvételű (VO2 max) sportolók értékei azt jelentik, hogy nincsenek formában. Boyle megjegyzi: a Bostoni Egyetemen sok tehetséges, hosszú NHL-pályafutással büszkélkedő hokis a legrosszabb volt az aerob kapacitást felmérő teszteken.

Látom magam előtt a köröző, lépcsőző fiúkat, és látom a reménytelen tempójú, kilátástalan meccsek sokaságát. Ki kell mondani: minden kiváló sportolói teljesítményhez kimagasló edzői szaktudást kell feltételezni. A kettő nem működik egymás nélkül. A stadionok mellett egyetemet végzett, nyelveket beszélő, a friss szakirodalmat értő, a nemzetközi tendenciákat követő, anatómiai, edzéselméleti, pedagógiai, élettani és módszertani tudással felvértezett futballedzőkre van szükség.
Sürgősen, mert láttam az andorraiak elleni szégyent is.