Búcsú Európától – hirdeti a Videoton 4–0-s vereségét és kiesését követően szomorkásan a Nemzeti Sport pénteki címlapja, miközben természetesen megint úgy búcsúzunk, hogy maradunk. A labdarúgás nemzetközi versenyrendszere ugyanis nem enged el, jövő héten két világbajnoki selejtezőt játszik (vív, szenved – utólag derül ki a legmegfelelőbb árnyalat) a magyar válogatott. A csütörtöki, öngyilkos hajlamú meccs után nem érzünk késztetést arra, hogy századszor, ezredszer is ugyanazon gondolatok és érvek mentén, legfeljebb más szó- és mondatfűzéssel, de ugyanúgy döngöljük a földbe futballunkat; igénytelenség lenne ez a szakmával és magunkkal, tiszteletlenség az olvasóval szemben. Magától értetődik, borzalmas volt látni a felcsúti stadionban a belgrádi 0–0 után, az Európa-liga főtáblájára kerülés – csalfa – reményének tükrében e Zrínyi-féle, ám egyáltalán nem hősies, inkább fejetlen kirohanásokat, a menetrendszerű ütemkéséseket, azt, hogy a srebrenicai születésű Suljic mintha az anyatejjel szívta volna magába a magyar foci minden keservét, szerencsétlenségét, de korszakos meglepetés sajnos nem ért. Bár felidéztük, pontosan tudtuk, hogy ama 1984. novemberi Videoton–Partizan 5–0-nak és Szabó Józsi mesternégyesének az égvilágon semmi köze a mai valósághoz, sőt 35 perc elteltével, 0–3-nál inkább az 1997 őszi, budapesti magyar–jugoszláv 1–7-es mészárlás rémképe villant fel. Dacára annak, hogy az eddigi úton a Bordeaux kiverésével, a belgrádi döntetlennel, a felcsúti kezdéssel, a 0–2-ig vezetett akciókkal a Videoton igenis erényeket és erőt mutatott, most mégis kénytelenek vagyunk azzal zárni e témát: a vége csak a szokásos, megúsztuk 0–4-gyel, kár ezt túlragozni.
Annál is inkább, mert a jövő héten már válogatott megpróbáltatások köszöntenek ránk. A régi, fényesre koptatott klisével most senki sem hozakodik elő: fel sem vetődik, hogy sorsdöntő napok előtt állunk. Nem a Lettország és Portugália elleni selejtezőn múlik, hogy csapatunk kilép-e a jövő évi oroszországi labdarúgó-világbajnokságra, erre már korábban elveszítette az esélyét. Azaz érdemi esélye talán valójában nem is volt. Nem kis részben azért, mert a tavalyi franciaországi Eb 24-es mezőnyével szemben a vb-n a rendezővel együtt is csupán 14 európainak jut hely. Mivel a korosztályos és a női vb-n a teljes tagság mindössze egynegyedét adja földrészünk, jövőre e 13+1-es kvóta is túlreprezentáltságnak tekinthető, és a jövőben nehéz lesz Ázsiával, Afrikával szemben megvédeni, megtartani. Ezért egy éve még keserű realitásnak tűnt, hogy a magyar futballválogatottat soha többet nem látjuk világbajnokságon; aztán az idén januárban döntés született arról, hogy 2026-tól 48-asra bővül a résztvevők köre, így újra reménykedhetünk. Majd, akkor.
A 2018-as torna azonban elúszott. Ettől még a csütörtöki és vasárnapi mérkőzés is többféle tétet tartogat. Pusztán azért is, mert a futball harci játék. Ha csak cimborák űzik a dühöngőben, és átöltözés közben még a családról érdeklődnek, anekdotáznak, akkor is az a normális, ha tíz perc múlva majdhogynem a vérüket adják egy-egy gólért vagy annak az elhárításáért. Hát még, ha nemzeti mezben, több ezer néző előtt, a szó szoros és átvitt értelmében is reflektorfényben, pompás gyepszőnyegen előbb egy verhető rivális, majd az Európa-bajnok ellen, csaknem három hónappal az andorrai alámerülés és egy héttel a Videoton 0–4-e után kell és lehet pályára lépni.
Igen, kell és lehet, ez kényszer és lehetőség kettőssége. Gyurta Dani olimpiai és világbajnok létére 200 mellen a pillanatnyi állás szerint egészen addig a 17. számú úszónak számít, amíg a budapesti vb az utolsó versenye. Labdarúgásban azonban minden héten, kis túlzással minden nap lehet javítani. Vagy rontani.
Mondani sem kell, a tavaly júniusi Eb-szárnyalás, majd a többszöri, sajgó földhöz csapódás után mennyire nem mindegy, hogy a tetszhalott állapotba révedt sportág és annak nemzeti együttese mutat-e az ősszel határozott életfunkciókat.
A legjelentősebb azonban talán Bernd Storck számára a tét. Alapvetés, hogy egy edzőbe általában nem akkor rúgnak bele, amikor kell, hanem akkor, amikor lehet. Az andorrai vereséget követően éppenséggel lehetett volna, nem is kicsit, de a szövetségi vezérkar e gyakorlattal szakított, a kapitányt kiszolgáltatott helyzetében is megerősítette tisztségében. Egyes vélemények szerint azért, mert túl sokba került volna a menesztése; bízom benne, nem ez volt a döntő érv. Mert ha nem kenyérre és meleg vízre kell a pénz – vonatkoztassunk el a konkrét helyzettől, ez klubokra, egyéb sportágakra is érvényes –, akkor nincs vétkesebb pazarlás, mint azt az edzőt alkalmazni, megtartani, akivel garantálva van a lejtmenet, aki körül megfagyott a levegő, akiben nem bíznak, aki nem bízik, aki már semmit sem vár, nem remél, csak azt, hogy pittyegjen a telefon, jöjjön a számlára az utalás.
Tetőzendő e problémát, a külföldi trénerekre, már-már megváltókra és a velük, általuk szerződtetett kollégáikra gyakran rendszereket, komplett filozófiákat építenek fel – és túl az anyagiakon, ezeket egy laza kézmozdulattal már sokkal kellemetlenebb kihajítani.
Bernd Storcknak tehát nemcsak a hazai futballősz viszonylagos derűje és saját maga, hanem úgy általában a szakemberimport és az azt tápláló ideológia miatt is roppant jól jönne egy győzelem a lettek, majd egy vagány játék, esetleg egy pontocska a portugálok ellen. Mert ne feledjük, ő ugyanaz a Storck, aki a 2016-os Eb pótkvalifikációs párharcában, majd a kontinenstornán képtelen volt rosszat húzni, akihez, amihez nyúlt, az színarannyá változott.
Az „idegenekkel”, egyáltalán, a kívülről érkezőkkel szemben összezárni mindig képes és hajlandó itthoni futballközeg memóriája persze szelektív. Most nemcsak Storckra feni a fogát, Thomas Dollról is csupán a mai Fradi alapján ítél, szót sem ejtve a „tegnapi”, 21 pont előnnyel megnyert bajnokságról, és nyilván Marko Nikolics is megkapja, már meg is kapta, hogy Partizan-gyökerei ellenére közelmúltbeli csapata mért taktikai vereséget a Videotonra, nem fordítva. A másik serpenyőben pedig ott találjuk Dárdai Pált, aki a válogatottat emelkedő pályára állította, Bódog Tamást, aki végre honfitársként rázza gatyába a Diósgyőrt, vagy éppen Herczeg Andrást, aki a tavasszal néhány nap alatt a csőd és a kiesés széléről rántotta vissza a portugál agytrösztök által odataszított Debrecent.
Atyánkfiai egyik fő sérelme és érve, hogy nálunk egy külföldi sokkal többet megengedhet magának, mint egy tősgyökeres magyar. Csakhogy a válogatott esetében ez tévhit. A labdarúgó szövetségi kapitányi poszt mifelénk a legsötétebb diktatúra időszakában is afféle szakrális tisztségnek számított, egyszerű földi halandó a mestert talán véleményezhette, de nem érinthette, nem befolyásolhatta. Dietz doktor, Sebes, Baróti, Sós, Illovszky korszakokon átívelően dobhatott el olyan kincseket, mint Toldi, Sándor Csikar, Göröcs, Tichy, Mészöly, vagy forgathatta fel kénye-kedve szerint a csapatot. Hozzájuk képest a mai kapitány nem is tud hibázni; esélye sincs világklasszist kihagyni.
Sőt, bizonyos sportvezetői körökben épp az a külföldi fő erénye, hogy messziről jött. Mert létezik az a – fájdalom, nem is egészen eszement – nézet, hogy az elmúlt évtizedek fogadási csalássorozata idején háromféle edző ülhetett a padon: az egyik nyakig benne volt, a másik kimaradt, de látta, mégsem tett ellene, a harmadik nem is észlelte, mi folyik, miközben eladták a feje fölül a házat is.
Természetesen nem ezért még mindig Bernd Storck a szövetségi kapitány. Hogy miért, azt az előttünk álló héten mutathatja meg.