Mi van a sapka alatt? – Vincze András publicisztikája

Szóval itt van Shane Tusup sapkája.

A magyar sport fényes csillaga, Hosszú Katinka férje (és edzője) hivalkodó betűkkel azt nyomtatta angolul a homloka fölé, hogy „Tegyük újra naggyá a magyar focit!”, illetve azt is olvastam vele kapcsolatban, hogy a kapitánykereső cunami közepette várja az MLSZ jelentkezését, ha a szövetség elnöksége úgy döntene, ő szívesen vállalná a feladatot.

Persze futballberkekben mindenki kineveti, hogy „na, nehogy má'!”.

De…, tényleg nehogy má'?

Nem akkora bolondság ez, mint ahogyan azt a szakmai ügyekben (és teszem hozzá: ügyetlenségben is) legendásan összezáró fociközegben gondolják, ugyanis pontosan arról van szó, hogy érdemes lenne elindulni egy abszolút rendhagyó ösvényen, amelyen többek között hangsúlyos szerepet kap az erőnléti és a mentális felkészítés is. Azt az amerikai úszóedző sem állítja, hogy alkalmas a felpasszolt labda és a szélről küldött beadás finomítására, valamint a tolódásos mozgás csiszolására, sőt, nyilván nem állna be a kezdőkörbe a húsz-huszonöt futballista elé, hogy uraim, akkor ez és ez lenne a mai kétkapus játék lényege, ellenben elképzelhetőnek tartom, hogy olyan edzéstematikával dolgoztatná meg a labdarúgókat, amely csak a hasznukra válna. Nem akarok itt különösebben „szakmázni”, de hiszek az alapsportágban jártas szakember felkészültségében. Azért is hiszek, mert a lehetőségek (értsd ezen elsősorban a szabadidőt), valamint a kissé megfáradt alkatommal is egy, az úszásban és triatlonozásban erősen jártas edző iránymutatása alapján próbálom karban tartani magamat. S ha kicsivel ötven év felett – speciel a futásban – lehet alap-állóképességet javítani, a pulzuskontrollos edzések segítségével egyre tekintélyesebb távokat legyőzni, mi több, gyorsulni is valamicskét, akkor – gyanítom – a profi tizen-, huszon-, harmincesztendős sportolók esetében is működne ez.

Shane Tusup sapkás felhívása kapcsán ugyanis pontosan oda kellene bekukkantani, ahová csak kevesen mernek: miféle tudás rejtezik a felirat alatt?

Meggyőződésem, hogy egy olimpiai és világbajnok, világsztár úszónő edzője nem a talmimarketingelés miatt avatkozna be a számára az eredménytelenség – vagy fogalmazzunk inkább finomabban, sportszerűbben –, a tehetetlenség miatt feltűnően egy helyben toporgó sportág életébe, hiszen látja, tudja, azok a lábak és azokat a lábakat lendítő izmok igenis fejleszthetőek. Mint ahogyan pontosan tudja azt is (hiszen a szárnyaló eredményeket elérő, ugyanakkor vasakarattal a medencében, erősítőtermekben készülő felesége révén nap mint nap szembesül ezzel), hogy nem a tehetség hiányzik, hanem az a módszer, amellyel azt a tehetséget acélerősségűvé lehet tenni a hétköznapok sodrásában, az edzéseken.

Jó kérdés lenne, például, hogy vajon hány futballistánk tud úszni. A magam öltözői emlékei szerint ez volt a legmulatságosabb sportág a társak körében, de a huszonöt méteres medencét senki sem tudta egy svungra átkalimpálni, márpedig milyen mozgáskoordináció az, amely egy fatuskó hatékonyságát mutatja a súlytalanságot szimuláló közegben. Vajon hány labdarúgónk képes tökéletesen bemelegíteni, ezen belül mennyien vannak tisztában a futóiskola szabályaival? Holott pontosan az lenne a focipályán kilencven percen át végzett mozgás alapja, hogy az izmok mindvégig harmóniában legyenek a testtel és a lélekkel.

No de most már tényleg „leszakadok” a Tusup-vonalról, illetve annyit még megjegyeznék, hogy ugyanígy belevonnám a magyar futballfejlesztés tárgykörébe több más sportág edzőjét is. Nem lehet véletlen, hogy Rátgéber László egy időben egyetemi szintre fejlesztette a kosárlabda taktikai repertoárját a hazai parketten. Szintúgy elgondolkodtató, hogy az erősen tél- és így jéghiányos Magyarországon Kercsó Árpád rendszerbe állította és fejlesztette a jégkorongozás utánpótlását, amelyből talán még ma is csipeget az egyre elismertebb és kedveltebb magyar hoki. S hogy a futballra is találjunk különleges példát: még a fiatalabb focirajongó generáció tagjai is emlékezhetnek, hogy az atlantai olimpia előtt az öttusázás sikerkapitánya, Török Ferenc szabad kezet kapott, hogy a legmagyarabb sportágban alkalmazott módszerek szerint mérje fel, hogy az ifikorból kilépő labdarúgók közül kikben van meg a nemzetközi terheléshez megfelelő talentum, akarat, tudás, és kik azok, akik az edzéseken kapott megfelelő terheléssel testben és lélekben – csúnya szóval írva – még fejleszthetők.

A lényeg a következő: újra tökéletes a pillanat arra, hogy futballunk fókuszba helyezze a magyar sportban dolgozó edzőzsenik tapasztalatát, tudását. Mert való igaz, jobbá tehető a magyar labdarúgás, akár a terheléses vizsgálatok, a mozgáselemzés, a pszichés vizsgálatok segítségével, vagy pusztán a pulzus, a laktátküszöb analizálásával, hiszen ebben a hipermodern világban minden egyes játékos teljesítménye javítható.

Mert valahol baj van, azt látni, érezni kell… Nem tudom, hogy a minap hány magyar labdarúgóedző fülét ütötte meg a Ferencvárost irányító német szakember, Thomas Doll szomorú hangú nyilatkozata, amikor a zöld-fehérek a Kisvárda ellenében kiestek a Magyar Kupa-sorozatból. Elhangzott, hogy az NB I és az NB II között nincs látványos különbség. És amikor a Vasast az NB III-as Dunaújváros búcsúztatta el a kupától, akkor a másik német edző, Michael Oenning pendítette meg, hogy a harmadosztályú játékos és az általa edzett élvonalbeli profi focija között nem voltak meg az elvárható éles határok.

Természetesen mindannyian tudjuk, hogy a sportban benne van a vereség íze is (a kupamúltjára büszke Angliában hányszor, de hányszor pofozzák a nagyokat a kicsik!), leginkább az feltűnő, hogy a magyar első osztályban szereplő csapatok légiósai nem tudják azt a pluszt hozzátenni ezekhez a meccsekhez, amit a szakember, klubvezető, szurkoló, meccstudósító, tévénéző, újságolvasó elvárna.

Ebben persze rögvest fel kell fedezni azt is, hogy semmivel sem rosszabb, gyengébb, ügyetlenebb, erőtlenebb az NB II-ben, NB III-ban szereplő magyar gyerek, mint az ideszerződtetett külföldi, úgyhogy a kisvárdai, dunaújvárosi, tiszaújvárosi, gyirmóti továbbjutás alátámasztja azt, hogy az alacsonyabb osztályú bajnoki és kupamérkőzéseken a magyar gyerekek lába szakítsa ki a földből a gyepet.
S itt kanyarodnék vissza a tehetség témájához. Az ösztönfutball jelen van a magyar meccseken is, ugyanakkor ez nem elég, mert dinamikában, labdakezelésben, fineszben, mentális felkészültségben nem élesek a határok az NB I, az NB II és a NB III között, éppen ezért igaz az a tétel, hogy az erőnlét oldalán kell keresni a gondok eredetét.

A magyar futball egyik legsúlyosabb, ugyanakkor talán a legkönnyebben orvosolható hibája, hogy nincs elég terhelés a lábakban. A tizenkét csapatos bajnokság – mint izgalomfokozó tényező – nem rossz megoldás (rövid távon), ugyanakkor azt is látni lehet, hogy az öt-hat naponta rendezett tétmeccs a profi labdarúgóknak édeskevés. Mivel – sajnos… – a top- vagy a közepesen erős szintű ligákban, szereplő élcsapatokkal ellentétben a mi legjobbjaink nem érdekeltek az őszi nemzetközi kupasorozatokban, még inkább eltompul az a kényszer, hogy eredménycentrikus legyen a játék, és bármennyire is szeretnénk erősnek látni a futballunkat, természetes módon válik belterjessé a szűkebb csapatlétszámú küzdelem, és ezzel párhuzamosan az erőkifejtés sem lehet olyan mértékű, mint amilyent – általában a múltbéli focisikerek felemlegetésével – az ember minden egyes meccs kapcsán szívesen látna.

Persze abban is van igazság, hogy csak edzéssel, erőnléti felkészítéssel, tudományos elemzéssel, analízissel, a szinte tökéletessé csiszolt kiválasztással sem lehet előrébb jutni egy olyan ösztön-sportban, mint amilyen a futball.

Viszont valóban eljött az ideje annak, hogy valahogy tegyük újra naggyá a magyar labdarúgást.
A sapka már megvan hozzá…

A magyar sport fényes csillaga, Hosszú Katinka férje (és edzője) hivalkodó betűkkel azt nyomtatta angolul a homloka fölé, hogy „Tegyük újra naggyá a magyar focit!”, illetve azt is olvastam vele kapcsolatban, hogy a kapitánykereső cunami közepette várja az MLSZ jelentkezését, ha a szövetség elnöksége úgy döntene, ő szívesen vállalná a feladatot.

Persze futballberkekben mindenki kineveti, hogy „na, nehogy má'!”.

De…, tényleg nehogy má'?

Nem akkora bolondság ez, mint ahogyan azt a szakmai ügyekben (és teszem hozzá: ügyetlenségben is) legendásan összezáró fociközegben gondolják, ugyanis pontosan arról van szó, hogy érdemes lenne elindulni egy abszolút rendhagyó ösvényen, amelyen többek között hangsúlyos szerepet kap az erőnléti és a mentális felkészítés is. Azt az amerikai úszóedző sem állítja, hogy alkalmas a felpasszolt labda és a szélről küldött beadás finomítására, valamint a tolódásos mozgás csiszolására, sőt, nyilván nem állna be a kezdőkörbe a húsz-huszonöt futballista elé, hogy uraim, akkor ez és ez lenne a mai kétkapus játék lényege, ellenben elképzelhetőnek tartom, hogy olyan edzéstematikával dolgoztatná meg a labdarúgókat, amely csak a hasznukra válna. Nem akarok itt különösebben „szakmázni”, de hiszek az alapsportágban jártas szakember felkészültségében. Azért is hiszek, mert a lehetőségek (értsd ezen elsősorban a szabadidőt), valamint a kissé megfáradt alkatommal is egy, az úszásban és triatlonozásban erősen jártas edző iránymutatása alapján próbálom karban tartani magamat. S ha kicsivel ötven év felett – speciel a futásban – lehet alap-állóképességet javítani, a pulzuskontrollos edzések segítségével egyre tekintélyesebb távokat legyőzni, mi több, gyorsulni is valamicskét, akkor – gyanítom – a profi tizen-, huszon-, harmincesztendős sportolók esetében is működne ez.

Shane Tusup sapkás felhívása kapcsán ugyanis pontosan oda kellene bekukkantani, ahová csak kevesen mernek: miféle tudás rejtezik a felirat alatt?

Meggyőződésem, hogy egy olimpiai és világbajnok, világsztár úszónő edzője nem a talmimarketingelés miatt avatkozna be a számára az eredménytelenség – vagy fogalmazzunk inkább finomabban, sportszerűbben –, a tehetetlenség miatt feltűnően egy helyben toporgó sportág életébe, hiszen látja, tudja, azok a lábak és azokat a lábakat lendítő izmok igenis fejleszthetőek. Mint ahogyan pontosan tudja azt is (hiszen a szárnyaló eredményeket elérő, ugyanakkor vasakarattal a medencében, erősítőtermekben készülő felesége révén nap mint nap szembesül ezzel), hogy nem a tehetség hiányzik, hanem az a módszer, amellyel azt a tehetséget acélerősségűvé lehet tenni a hétköznapok sodrásában, az edzéseken.

Jó kérdés lenne, például, hogy vajon hány futballistánk tud úszni. A magam öltözői emlékei szerint ez volt a legmulatságosabb sportág a társak körében, de a huszonöt méteres medencét senki sem tudta egy svungra átkalimpálni, márpedig milyen mozgáskoordináció az, amely egy fatuskó hatékonyságát mutatja a súlytalanságot szimuláló közegben. Vajon hány labdarúgónk képes tökéletesen bemelegíteni, ezen belül mennyien vannak tisztában a futóiskola szabályaival? Holott pontosan az lenne a focipályán kilencven percen át végzett mozgás alapja, hogy az izmok mindvégig harmóniában legyenek a testtel és a lélekkel.

No de most már tényleg „leszakadok” a Tusup-vonalról, illetve annyit még megjegyeznék, hogy ugyanígy belevonnám a magyar futballfejlesztés tárgykörébe több más sportág edzőjét is. Nem lehet véletlen, hogy Rátgéber László egy időben egyetemi szintre fejlesztette a kosárlabda taktikai repertoárját a hazai parketten. Szintúgy elgondolkodtató, hogy az erősen tél- és így jéghiányos Magyarországon Kercsó Árpád rendszerbe állította és fejlesztette a jégkorongozás utánpótlását, amelyből talán még ma is csipeget az egyre elismertebb és kedveltebb magyar hoki. S hogy a futballra is találjunk különleges példát: még a fiatalabb focirajongó generáció tagjai is emlékezhetnek, hogy az atlantai olimpia előtt az öttusázás sikerkapitánya, Török Ferenc szabad kezet kapott, hogy a legmagyarabb sportágban alkalmazott módszerek szerint mérje fel, hogy az ifikorból kilépő labdarúgók közül kikben van meg a nemzetközi terheléshez megfelelő talentum, akarat, tudás, és kik azok, akik az edzéseken kapott megfelelő terheléssel testben és lélekben – csúnya szóval írva – még fejleszthetők.

A lényeg a következő: újra tökéletes a pillanat arra, hogy futballunk fókuszba helyezze a magyar sportban dolgozó edzőzsenik tapasztalatát, tudását. Mert való igaz, jobbá tehető a magyar labdarúgás, akár a terheléses vizsgálatok, a mozgáselemzés, a pszichés vizsgálatok segítségével, vagy pusztán a pulzus, a laktátküszöb analizálásával, hiszen ebben a hipermodern világban minden egyes játékos teljesítménye javítható.

Mert valahol baj van, azt látni, érezni kell… Nem tudom, hogy a minap hány magyar labdarúgóedző fülét ütötte meg a Ferencvárost irányító német szakember, Thomas Doll szomorú hangú nyilatkozata, amikor a zöld-fehérek a Kisvárda ellenében kiestek a Magyar Kupa-sorozatból. Elhangzott, hogy az NB I és az NB II között nincs látványos különbség. És amikor a Vasast az NB III-as Dunaújváros búcsúztatta el a kupától, akkor a másik német edző, Michael Oenning pendítette meg, hogy a harmadosztályú játékos és az általa edzett élvonalbeli profi focija között nem voltak meg az elvárható éles határok.

Természetesen mindannyian tudjuk, hogy a sportban benne van a vereség íze is (a kupamúltjára büszke Angliában hányszor, de hányszor pofozzák a nagyokat a kicsik!), leginkább az feltűnő, hogy a magyar első osztályban szereplő csapatok légiósai nem tudják azt a pluszt hozzátenni ezekhez a meccsekhez, amit a szakember, klubvezető, szurkoló, meccstudósító, tévénéző, újságolvasó elvárna.

Ebben persze rögvest fel kell fedezni azt is, hogy semmivel sem rosszabb, gyengébb, ügyetlenebb, erőtlenebb az NB II-ben, NB III-ban szereplő magyar gyerek, mint az ideszerződtetett külföldi, úgyhogy a kisvárdai, dunaújvárosi, tiszaújvárosi, gyirmóti továbbjutás alátámasztja azt, hogy az alacsonyabb osztályú bajnoki és kupamérkőzéseken a magyar gyerekek lába szakítsa ki a földből a gyepet.
S itt kanyarodnék vissza a tehetség témájához. Az ösztönfutball jelen van a magyar meccseken is, ugyanakkor ez nem elég, mert dinamikában, labdakezelésben, fineszben, mentális felkészültségben nem élesek a határok az NB I, az NB II és a NB III között, éppen ezért igaz az a tétel, hogy az erőnlét oldalán kell keresni a gondok eredetét.

A magyar futball egyik legsúlyosabb, ugyanakkor talán a legkönnyebben orvosolható hibája, hogy nincs elég terhelés a lábakban. A tizenkét csapatos bajnokság – mint izgalomfokozó tényező – nem rossz megoldás (rövid távon), ugyanakkor azt is látni lehet, hogy az öt-hat naponta rendezett tétmeccs a profi labdarúgóknak édeskevés. Mivel – sajnos… – a top- vagy a közepesen erős szintű ligákban, szereplő élcsapatokkal ellentétben a mi legjobbjaink nem érdekeltek az őszi nemzetközi kupasorozatokban, még inkább eltompul az a kényszer, hogy eredménycentrikus legyen a játék, és bármennyire is szeretnénk erősnek látni a futballunkat, természetes módon válik belterjessé a szűkebb csapatlétszámú küzdelem, és ezzel párhuzamosan az erőkifejtés sem lehet olyan mértékű, mint amilyent – általában a múltbéli focisikerek felemlegetésével – az ember minden egyes meccs kapcsán szívesen látna.

Persze abban is van igazság, hogy csak edzéssel, erőnléti felkészítéssel, tudományos elemzéssel, analízissel, a szinte tökéletessé csiszolt kiválasztással sem lehet előrébb jutni egy olyan ösztön-sportban, mint amilyen a futball.

Viszont valóban eljött az ideje annak, hogy valahogy tegyük újra naggyá a magyar labdarúgást.
A sapka már megvan hozzá…