Ösztönösen! – Dlusztus Imre publicisztikája

Régi labdarúgó-mérkőzések fotóit nézegettem a minap, és az alapélményem az volt, hogy a hetvenes években kiváló felépítésű játékosok léptek pályára. Kozma Mihálynak, Bene Ferencnek, Várady Bélának, Pintér Sándornak vagy Kutasi Lászlónak csodálatos, kidolgozott izomzata volt. „Pedig akkoriban még nem ismerték a konditerem fogalmát” – kommentálta felismerésemet Szalai István, aki a SZEAC és a SZEOL színeiben játékosként, majd edzőként is jelentős tapasztalatokra tett szert, többek között a nevezett játékosok ellen játszva. És azt is hozzátette, a három Kozma fivér fizikai felkészítéséhez az édesapjuk tett hozzá sokat, aki engedte, hogy a gyerekek hazafelé a réten iskolatáskáikat kapunak használva játsszanak sötétedésig.

„Ez így volt, anyánk minden este bottal kergetett be bennünket” – emlékezik Zoltán, aki Kozma III néven 1972-től 1985-ig volt a Szeged egyik oszlopa. Említem neki, hogy Mihály bátyjának csaknem olyan combfeszítője volt, mint az olimpiai bajnok rövid pályás gyorskorcsolyázónak, Liu Shaolin Sándornak, György bátyja pedig kimondottan sprinterizomzattal büszkélkedhetett. Volt-e tudatos erősítés? „Soha. Csak a napi rutin.” Kérem, gondoljon vissza arra, hogy hét- és tizenkét éves kora között, amíg nem lett igazolt labdarúgó, naponta hány órát focizott. Ez az adat azért is fontos, mert egy régi MLSZ-felmérés szerint az 1930–1945 között születettek napi átlagban öt órát futballoztak, Törőcsikék viszont csak hármat, és mint tudjuk, ez az érték azóta tovább csökkent. Kozma azt mondja, az év minden napján átlagban négy órát rúgták a labdát. Amikor már igazolt játékosok lettek, akkor is játszottak edzés után, a szombati meccset követően pedig egész napos futball volt a program a Tisza-part sárgás homokján.

És a küzdelem, a birkózás? „A szomszédunkban három olyan korú testvér lakott, mint mi. Volt hátul egy szénakazal, azt tekintettük várnak. Este lámpafénynél annak a bevételéért harcoltunk.”

Két tanulságos következtetés rajzolódik ebből. Az egyik: a gyerekek az erőnlétet játékkal és olyan kiegészítő sportokkal, mint fejelés, birkózás, vízben fogózás, fára mászás szerezték meg. A másik pedig az, hogy a sportolók felkészítésében a döntő szerep a játéknak jutott.

Mostanában (helyesbítek: három évtizede) sokat hallani arról, hogy a magyar futballisták nincsenek hozzászokva a szerda-szombati ritmushoz, a folyamatos terheléshez. És ha felvetődik, hogy egy-egy jobb bajnokságban szereplő válogatott labdarúgó, aki a hazai és a nemzetközi porondon is szerepel, egy évben akár hatvan mérkőzésen is teljesít, jönnek a furcsa magyarázatok a magasabb szintű regenerációról, a tudatosabb táplálkozásról és arról a nagyon sok pénzről, amely feljebb tolja a fizikai és mentális tűréshatárt.

1969-ben, amikor még szovjet mintára tavaszi-őszi bajnokságot rendeztek, az Újpesti Dózsa labdarúgói az NB I mellett érdekelve voltak a Magyar (Népköztársasági) Kupában, az UEFA-kupa elődjének számító Vásárvárosok Kupájában, s a csapat nagy része (Szentmihályi, Káposzta, Solymosi, Noskó, Zámbó, Fazekas, Göröcs, Bene és Dunai Antal) a nemzeti együttesben is. Ebben az évben Baróti Lajos irányításával mind-össze tizenheten szerepeltek bajnoki mérkőzésen. A nemzetközi kupában még Nyírő István lépett pályára. A labdarúgók zöme végigjátszotta a meccseit, a kitűnő szakember akkor sem cserélt, ha számszakilag megtehette volna. Az alapcsapathoz képest csak az volt a kérdés, mikor léphet pályára Bánkuti István, Juhász Péter vagy a fiatal Tóth András.

A kor divatja szerint a válogatottak a tétmérkőzések és a barátságos nemzetközi találkozók mellett edzőmeccseket játszottak, például a NB I B-s futballistákból összeállított csapattal, Marokkóval, brazil élvonalbeli klubokkal vagy az olasz bajnok Fiorentinával. Nem kétséges, hogy ezek is mind nagy terhelést jelentettek.

Egy kis Népsport-lapozgatással a következő elgondolkodtató számok jöttek ki: ebben a naptári évben Káposzta 54, Dunai Antal, Noskó és Solymosi 55-55, Zámbó 58, Szentmihályi 59, Fazekas 66, Göröcs 68, Bene pedig 70 mérkőzésen lépett pályára. Különösen érdekes a július 23-án kezdődő sorozat. Az Újpest kilenc legjobban foglalkoztatott játékosa ezen a napon MNK-meccsen lépett pályára a Dunaújváros ellen. Július 27-én a kupában a Volán, 30-án ugyanebben a sorozatban az MTK volt az ellenfél. Három napot követően NB I-es őszi rajt Dunaújvárosban, majd további három nap után edzőmeccs az NB II-es válogatott ellen nemzeti színekben. Újabb három nap, s bajnoki az Egyetértéssel, majd négy nap, s tesztmeccs az NB I B-s válogatott ellen. Három napra rá rangadó a Honvéddal, négy nap múlva ugyanez a párosítás a Magyar Népköztársasági Kupa-döntőben. Újabb három nap múltán, augusztus 23-án bajnoki a Haladással, majd utazás Firenzébe, ahol augusztus 27-én találkozó az olasz bajnokkal. Nyert a válogatott 4:2-re, az olaszok azzal búcsúztak tőlünk, hogy „viszlát a világbajnokságon”.

Tizenegy meccs 36 nap alatt. Ezeken a találkozókon a kilenc alaposan megdolgoztatott játékos nem kapott ki sem a Dózsával, sem a válogatottal. És a liláknak ekkor jött a Vasas elleni rangadó. Az Újpest Bene kiemelkedő játékával és három góljával 6:1-re lelépte az angyalföldieket. „Sokkal frissebb, gólveszélyesebb volt a Dózsa” – emelte ki címlapján a sportújság. Hogy is van ez? Nem a térdükön jártak az újpestiek válogatott ászai? Dunai II beszáguldott a résekbe, Fazekas és Zámbó lendületesen cselezett, Bene érkezett, akár a távirat? Netán van némi összefüggés a gyerekkori napi négy-öt óra futball és a felnőttkori terhelhetőség között? Talán érdemes lenne elemezni, mitől nem zuhannak össze a mai sztárok (a teljes angol, francia, spanyol, német, olasz élvonal) hasonló menetelések közepette? Netán a mérkőzésterheléssel lehetne jobb erőnléthez jutni? Talán a labdarúgóknál a versenyciklusban bekövetkező heti két csúcsterhelés az ideális?

Van mélyedés a kanálban?

Jelzem, az Újpest ebben az évben megnyerte a bajnokságot és az MNK-t, valamint döntőt vívott a VVK-ban a Newcastle United ellen.

Fontos körülmény, különösen a játékterhelést illetően, hogy a magyar válogatott a nyolc hivatalos, válogatottak közötti mérkőzésen kívül ebben az évben tíz meccset vívott neves külföldi klubcsapatokkal, közöttük 30ezres publikum előtt az FC Nantes, 60ezres nézőszám mellett a Sao Paulo, 80ezer néző érdeklődésétől kísérve a brazil Atlético Mineiro, 120 ezres szurkolótábor előtt a szintén brazil Internacional ellen. Ezek mellett hazai edzőpartnerekkel további 17 mérkőzést szerveztek a válogatottnak.

Korábbi NB I-es játékos mondja több mint háromszáz meccsel a lábában: „A fiam nagyon szeretett focizni, de hamar abbahagyta. Kint voltam számos edzésén. Kirakták a bójákat, és elkezdődtek a különböző kisjátékok. Se egy lövés, se egy fejes, csak az állandó labdatartás. Most az unokám tréningjeit nézem. Bóják között szökdécselnek. Nem bírom már látni se, átmegyek a nagyobbak gyakorlására. Üvölt az edző, hogy passz, passz, passz. Mi tudtuk, hogy mikor kell passzolni. Az én időmben hetven-nyolcvan válogatott szintű játékos volt az NB I-ben, de a többi kétszáz minőségi futballista is értette a játékot. Egyiknek sem kellett üvölteni. Tudod, hogy mi a legnagyobb baj? Hogy kiölték a magyar futballistákból az ösztönösséget. Mi ebben voltunk nagyon jók, a világon a legjobbak. Puskás emblematikus hátrahúzós cselét a londoni hat hármon nem tanították, azt a szív diktálta. Jött a holland, a német, a spanyol iskola. És kiirtották legnagyobb erősségünket, a spontaneitást. Ma lemegy úgy egy meccs, hogy nem látsz egyetlen cselt, egyetlen kényszerítőt se. A mai edzők kiölik a gyerekből azt, ami belülről jön. Ezért nincs igazi tehetség Détári óta. Mindent kezdhetünk elölről.”