„Halló, Szepesi!” – Szöllősi György publicisztikája

Így mutatkozott be a telefonban, amikor ő jelentkezett, néhány éve még havi gyakorisággal, egyszer sem mulasztotta el, hogy felhívjon, miután megkapta (és minden alkalommal kiolvasta!) a FourFourTwo magazint, amelynek tiszteletbeli főszerkesztője volt. De jól emlékszem arra is, amikor remegő kézzel fogtam a telefont, és először mondtam valamit elcsukló hangon a legendás üzenetrögzítőjére, amelyen jellegzetes hangján köszöntötte a telefonálókat. Huszonegy évvel ezelőtt ismeretlenül, az első szóra vállalta, hogy személyes visszaemlékezést ír készülő Czibor-könyvembe, de hasonló gesztussal, kitüntetéssel, figyelmességgel, biztatással szinte minden pályatársunkat megtisztelte. A holokauszt családját sem kímélő tragédiája ellenére a mindennapokban is az a nyílt szívű, életigenlő, örökké derűs ember volt, akit a rádióhallgatók milliói megszerettek, s akit a magyar futball hanyatlásával egy idő után már túl pozitív hozzáállása miatt kritizáltak. Csakhogy MLSZ-elnökként megmutatta, hogy nemcsak elméletben, gyakorlatban is pazarul érti, hogyan kell jó futballt csinálni, nyolcéves elnöksége alatt kezdtük meg a visszakapaszkodást a hetvenes évek kudarcai után (ifi Eb-győzelem, a Videoton menetelése, két vb-kijutás, 10–1 a spanyolországi világbajnokságon, 3–0 a brazilok ellen a Népstadionban), hogy aztán Mexikót követően minden összeomoljon. Pedig közben a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségnek is egyik vezetője lett, talán még FIFA-elnök is lett volna, ha angolul is olyan jól tud, mint németül (ezért folyton ostorozta magát, hogy „lusta volt" megtanulni rendesen angolul). Bár az ötvenes évek végén, egy belső feljegyzésben a dokumentumok szerint igen csúnyán beszélt Puskásról, higgyünk inkább a tetteinek: személy szerint ő járta ki a párt és állami vezetőknél, közvetve vagy közvetlenül Kádár Jánosnál, hogy 1981-ben, 25 éves távollét után Puskás Ferenc ismét hazatérhessen és méltó módon fogadja a korábban őt megtagadó kommunista Magyarország. Mellesleg nagyobb Puskás-rajongót Szepesinél nem ismertem, kulcsszerepe volt abban, hogy Puskást FIFA-érdemrenddel tüntették ki az 1994-es chicagói kongresszuson (nekem pedig kevés részem abban – elnézést a dicsekvésért –, hogy Szepesi is megkapta ezt a kitüntetést a 2012-es budapesti kongresszuson, 90. születésnapja alkalmából). Számára Puskás volt a legjobb, a legnagyobb, a Puskás Akadémia sajtófőnökeként mindig, mindenben számíthattam rá, és segített a FIFA Puskás-díj megalapításában is.

Szepesi György sportvezetői pályafutása is példaértékű, de riporterként lett világklasszis, aki szurkolóként rajongott a magyar sporthősökért, ám tökéletes profiként végezte a munkáját. A lélegzetünk is elállt, amikor egy kis stúdióban 55 évvel a mérkőzés után a jelenlétében szinkronizáltuk egy DVD kiadásakor a 6:3 BBC-felvételét, a képet, a Magyar Rádió, vagyis az ő hangjával. A lebukás veszélye nélkül bármit blöffölhetett volna Londonban, és nem is volt elvárható, hogy a pálya széléről, lentről, ismétlés, monitor nélkül mindent jól lásson, mindenkit felismerjen, ám ő az életében először látott angol játékosok mindegyikét is pontosan a nevén nevezte, és hajszálra azt mondta a hallgatóknak, ami a pályán történt. Azóta nemcsak emberi, de szakmai példaképem is. A televíziózás megjelenése előtt egy teljes nemzedéknek jelentette az ő hangja a magyar sportsikereket, az eddig talán a világon egyedülálló, a leginkább Szepesit dicsérő jelenség, hogy a televíziózás megjelenése után még nagyon sokáig a rádiót a tv-készülék tetejére helyezve, utóbbit lehalkítva, a rádióközvetítést hallgatták az emberek, az összehasonlíthatatlanul gyengébb színvonalú tévékommentár helyett.

Szepesi rádiós riporterlegendákat indított el a pályán, Novotny Zoltántól Török Lászlóig, sőt még a nála éppen ötven évvel fiatalabb Lantos Gábort is, akiknek persze ő volt a példaképe. Nagy boldogság, hogy sikerült megszervezni az 1960-as BEK-döntő utólagos „közvetítését", midőn az ötvenedik évfordulón Szepesi György és Hajdú B. István „élő" hangulatban kommentálta a mérkőzést a Corvin moziban rendezett vetítésen a zsúfolt nézőtér mögött kialakított kommentátorfülkéből. Akkor, 1960-ban ugyanis Magyarországon sem a televízió, sem a rádió nem közvetíthette a Puskás Ferenc elévülhetetlen sikerét és négy gólját hozó, egész Európában nagy lelkesedéssel kísért mérkőzést. Hogy Londontól Londonig, 1948-tól 2012-ig minden olimpián ott volt, s közben a futball-vb-ken is, az köztudomású, döntő szerepe volt a magyar sportújságírók nemzetközi diplomáciai életbe, a világszövetségbe való visszatérésében 1958-tól, és a legutóbbi időkig aktívan segítette a Magyar Sportújságírók Szövetsége munkáját, minden fiatal kollégát ismert, számon tartott, és amíg tudott, segített (az a minimum, hogy 2006-ban még simán elintézett egy határidő utáni akkreditációt a világbajnokságra egyik kollégánknak: „Várj csak, az új sajtófőnököt nem ismerem. Mindegy, felhívom a Blattert…"). Az MSÚSZ nevében 96. születésnapján, februárban még személyesen köszönthettem fel az intézményben, ahol ápolták (a legutóbbi időkig keményen dolgozott egyébként, még néhány éve is heti rendszerességgel írt jegyzeteket a rádiónak, amelyeket maga olvasott be a stúdióban szerdánként, igaz, a közelmúlt egyik rádióelnöke megvonta tőle – Tőle! – az állandó belépőjét…).

És igen, szót kell ejteni arról, hogy külföldi útjairól jelentéseket írt a kommunista titkosszolgálatnak, valamint, hogy 1956-ban csőcseléknek nevezte a tüntetőket és mindenkit a hazatérésre szólított fel, hogy meg lehessen rendezni a magyar–svéd válogatott meccset. Utóbbi tettét megbánta és a nyilvánosság előtt szörnyű hibának nevezte, szemben sokkal nagyobb bűnök elkövetőinek sunnyogásával. Ügynöki mivoltával kapcsolatban, amelynek megítélése a legkevésbé tartozik rám, két dolgot hadd említsek azért: egyrészt, általánosságban és képletesen, sokkal többször ültetjük a vádlottak padjára a jelentések sokszor drámai körülmények között beszervezett íróit, mint azok cinikus olvasóit, másrészt Szepesivel kapcsolatban számomra az volt a döntő, miként viselkedtek vele a volt sportolók, ismerősök, akik bizony az ügynökvádak megjelenése után változatlan szeretettel vették őt körbe, szemben más, a sportból ismert példákkal. Tudvalévő volt, ki mindenkinek és mennyit segített páratlanul hosszú élete során, és nemigen akad, akinek keresztbe tett, vagy aki joggal panaszkodna a rosszindulatára. Számomra ez a döntő, elfogadva, ha valaki sokkal érzékenyebben és kritikusabban ítéli meg politikai szerepvállalását. Ő maga egyszer arról beszélt, hogy életében egyetlen pártba lépett be csupán, a háború előtti Magyar Szociáldemokrata Pártba, s aztán ez a párt alakult át sokszor és sokféleképpen, de ő eredeti elveihez maradt hű az MDP, az MSZMP, az MSZP tagjaként is. Nem mentegetni akarom, és bizonyára – nagyon helyesen – rendkívül sokféle visszaemlékezés megjelenik majd róla a napokban, de megítélésekor mindig a mérlegre kell tenni, amilyen szeretettel és tisztelettel a sportolók – tapasztalatom szerint – viszonyultak hozzá (Grosics Gyulától Balczó Andráson át Bölöni Lászlóig) haláláig, és azt is, hogy milyen sok embernek adott erőt és biztatást a hangja az ötvenes években, a trianoni határokon belül és kívül, amikor ő teljes egészében átérezte és vállalta a rá nehezedő hatalmas felelősséget. Politikai nézeteit és egyes megnyilatkozásait, tetteit lehet, sőt talán kell, de az értékrendjét és életművének egészét nehéz vitatni, támadni, megkérdőjelezni. (Kevés embert ismertem például, pláne az úgynevezett baloldalon, aki annyira a szívén viselte volna a határon túli magyarok ügyét, vagy éppen elődei, mindenekelőtt Pluhár István tiszteletét, mint ő.) Fontos és egyértelmű a helye és a megítélése a magyar kultúrtörténetben, közvetítéseit, legendás mondatait évtizedek múltán is idézni, hallgatni fogjuk és méltán lehet a magyar sportújságírók mindenkori példaképe szakmai tudása, alázata, lelkesedése, felkészültsége, munkabírása, kollegialitása miatt.

A Nemzeti Sport mindig ott volt az asztalán, a keze ügyében, a kórházban is. Lapunk történetének a nagyobb részében, csaknem egy évszázadon át volt az olvasónk. Ám ami fontosabb, az a riporter volt, aki nemcsak közvetítette, írta is a sporttörténelmet: a közönség elnevezte az Aranycsapat tizenkettedik játékosának, amihez fogható elismerést sportújságíró nem kaphat.

Gyuri bácsi, Isten Veled! Együtt érzünk feleségeddel, fiaddal, unokáddal, és lehetetlen hozzászokni, hogy nem halljuk többé élőben a hangodat, s a jól ismert vonalas számról, hogy „Halló, Szepesi!".