Vízszintes elkülönítést – Vincze András publicisztikája

A múltkor már nekifeszültem, s elkezdtem sorolni, hogy a kilencvenes, kétezres évek sodrásában hány nemzet képviselője edzősködött a magyar futballban, úgyhogy most ismét megpróbálom kapásból felsorolni, hogy dolgozott már nálunk angol, belga, cseh, finn, francia, holland, horvát, német, norvég, olasz, portugál, román, spanyol, szerb, szlovák, szlovén, ukrán szakvezető. Szerintem tekintélyes lista, annak tükrében főleg, hogy nem a labdarúgás ősködétől próbálom megidézni a szakembereket Bobby Davisontól Szerhij Rebrovig, hanem igencsak szűk huszonöt esztendőt foglal keretbe a felsorolásom, mégpedig azért, hogy a kilencvenes évek közepén a Honvédnál dolgozó Martti Kuusela nevét is megemlíthessem. A finn edző 1992 és 1994 között hiába nyert bajnoki aranyat, ezüstöt, a munkásságát végigkísérte a gúnyos szlogen: nehogy már egy sífutóedző tanítson minket, magyarokat futballozni (a szombati válogatott meccs apropóján idekívánkozik a megjegyzés: lám, lám, bezzeg ma már a finnek!...).

Ha irigységből mondták, ha nem (amúgy irigységből mondták), azért lehetett e gőg, mert akkoriban még határozottan látszott a futballunkon a legendás magyar edzők keze nyoma, akik nem csupán határon belül, hanem azon kívül is nagy tekintélynek örvendtek. Nem lehetett véletlen az sem, hogy a kilencvenes években légiósként csak az jöhetett hozzánk profiskodni, aki – kapaszkodjunk meg! – jobban tudott focizni, mint a magyar legények. Ha pedig a harmincas, negyvenes, ötvenes, hatvanas évek futballjáig merészkedek el, akkor a nagyszerű honi futballtörténészeinket (s bocsánat ennyi elfogultságért, de közülük is pajzsra emelve Dénes Tamást, akinek ebben az agyondigitalizált világban a jelenkori futballkutatói munkássága aranyfényű, ugyanis a focink kapcsán sajnos az elmúlt két évtizedben nemcsak az eredmények, hanem a történelmi emlékképek is vészes gyorsasággal koptak el...) segítségül hívva felidézhetem, hogy a magyar edzői tudás nemhogy az öreg kontinensen, hanem világszerte védjegy volt, hiszen Brazíliától, Svédországon, Lengyelországon át Olaszországig mindenütt taktikai forradalmasítás, a képzéssel, edzésmódszerekkel kapcsolatos reformok kísérték az útját – nem véletlen tehát, hogy az idehaza a feledés homályába vesző nevek a mai napig legendák távol Magyarországtól. Ehelyütt eltekintenék az enciklopédikus felsorolástól – az oldal aljáig tartana –, inkább mutatóban idézek néhány nagy mestert, azért, hogy érezzük azt a büszkeséget, milyen hagyaték birtokosai vagyunk, s bízom abban is, hogy hajdani edzőfejedelmeink megidézésével talán pontosabb magyarázatot adhatok arra is, amiért nekikezdtem ennek a minden bizonnyal gyarló eszmefuttatásnak.

Guttmann Béla, Toldi Géza, Mándi Gyula, Kubala László, Puskás Ferenc, Csernai Pál, Kalocsay Géza, Titkos Pál, Orth György, Baróti Lajos, Árok Ferenc, Weisz Árpád, Tóth „Potya" István, Schaffer Alfréd, Hirschl Imre, Hertzka Lipót – folytathatnám a végtelenségig, mert olyan bőséges a névsor és oly szegény az erre felhasználható terjedelem, hogy egyszerűen lehetetlen a magyar labdarúgást a tudásuk és nemzetközi sikereik révén a csillagokig emelő mestereket tovább sorolni.

A lényeg a következő: évtizedeken át létezett a világban meghatározó magyar futballstílus.

Az edzők tucatja mestere volt a védekezés felépítésének, a másik húsz a középpályás játék kialakításában jeleskedett, sokan a csatárok elmozgásait csiszolták a tökéletesség szintjére, s ami a leginkább csodálatos volt mindebben, hogy ezek az önállónak is mondható, védjegyes szakmai stílusok megállták a helyüket Albániában, Norvégiában, Portugáliában és Ausztráliában is.
Lehet, hogy a magyar labdarúgás dicsfénye idővel megkopott, ám egyvalamiben sohasem változott anno és ma: sikerre vágyó.

Amúgy teljesen jogosan.

Egy ország, amely kultúrájának, történelmének igencsak jelentős része a „zöldgyepes" dicsőségről szól, nem is lehet más, mint sikerre vágyó; annak fényében pláne, hogy e nagyhatalmilag megzsugorított, kicsinyke országot egyetlen, ámde annál hatalmasabb képességű futballista, Puskás Ferenc tett, sőt tesz a mai napig világhírűvé. Ilyen futballmúlttal egész egyszerűen nem lehet behódolni a sikertelenségnek, s nem is lehet azt mondani, hogy a nulláról kell kezdeni, mert a mi labdarúgásunkban az olimpia aranyakkal, a világbajnoki ezüstérmekkel, az Évszázad mérkőzésével és persze az Aranycsapatunkkal nem létezik nulladik fázis.

Nálunk, ahogy volt, úgy mindig is lesz futball. Csak kicsit erőtlenebb, mint amilyen volt

Viszont az fontos kérdés, hogy az ösztönös sikervágy milyen folyamatokat indított és indít be – és itt kerülhetnek képbe az utóbbi negyed évszázad légiósedzői, akiktől kivétel nélkül egyre azt a csodát várjuk, hogy teremtsenek futballstílust nálunk. Ahogyan tovatűnt – az amúgy szerintem a nehéz korokban kifejezetten hasznos – szakmai gőg, úgy kezdtünk egyre jobban félni önnön magunktól, hogy mi nem tudunk futballt tanítani, és nem tudunk játszani sem. Végzetes hiba volt, mert ezzel szabadjára engedtük a félelmeinket.

Pedig inkább magunkban, s leginkább a mieinkben kellett volna hinni, ehelyett kapkodunk, s azt a mirhát keressük, ami szemvillanás alatt gyógyítaná és emelné a hajdani magasságig a focit, legyen az angol, holland, francia, cseh edzéstematika, csakhogy nincs olyan futballnemzet e földgolyón, amelynek játékosa képes lenne annyiféle szakmai stílusnak megfelelni, mint amennyinek az eredményességet tekintve igencsak nehéz helyzetben lévő magyar próbál. A precízből nem lehet átváltani a latinosra, majd abból a poroszosba, s utána a fejelőtechnikát erőltetőre, néhány hónappal később aztán mégis áttérni a sokpasszosra, végül a felívelgetősre – márpedig az NB I-ben és a válogatottnál is ez megy évek óta. Az eredmények ismertek... Olyasfélének mondanám ezt a kispados örvénylést, mintha a repülőtereken nem tartanák be azt a szabályt, hogy a nagygépek után csak bizonyos idő elteltével szállhatnak le a kisebb gépek, ugyanis ha túl sűrűn követik egymást a masinák, azaz ha nem megfelelő a „vízszintes elkülönítés távolsága", akkor nagy baj lehet a turbulenciából.

Ez a „vízszintes elkülönítés” nincs meg a focinkban, ami – nálam legalábbis – egyet jelentene a futballszakmai folytonossággal.

Vállalom, hogy bigottan elfogult vagyok a magyar labdarúgással, s tudom is, miért: gyerekkorom igencsak markáns emlékei nagy magyar edzőkhöz (is) kötődnek. Apámmal a somogyi, baranyai szülőföld felé utazva gyakran vonatozhattam a PMSC-t irányító Kovács Imrével, megadatott, hogy ifjú focirajongóként a pálya széléről, testközelből leshessem a válogatottnál Baróti Lajos edzéseit, ifjúként beszélgethettem Illovszky Rudolffal, csepeli sportolóként Keszthelyi Mihály legendájával találkoztam, sok tízezer magyarral együtt karnyújtásnyi távolságból ünnepelhettem a Videotont az UEFA-kupa-döntőig vezető Kovács Ferencet, s így ezernyi, százezernyi, milliónyi másik magyar gyerekkel együtt mindegyik mesterrel kapcsolatban volt egy tiszteletteljes érzés: tanáremberként tekintettünk rájuk. Bizony, ez volt közös a stílusukban: a pedagógia. A tanítás művészete, ahogyan a hétköznapi énjük, a kisugárzásuk is hatott ránk, s tévedés ne essék, nemcsak a kölykökre, hanem apáinkra, nagyapáinkra, akik (ráadásul!), ha kevéssel is, de korosabbak voltak, mint az edzők maguk, ám mégis áhítatos tisztelettel Lajos bácsiztak, Imre bácsiztak vagy Rudi bácsiztak, ha itt, ott, amott szóba hozták meccseiket, eredményeiket.

S hogy miért éppen most lettek oly fontosak számomra a magyar edzők?

Banális oka van: megalakult az a szakmai bizottság, amelynek tagjai a magyar labdarúgás különféle generációját képviselik, s abban a hitben ringatom magam, hogy általuk talán visszaköszön majd valami abból a történelmiségből, amely a tudás, a stílus, a taktika, a megérzés, a rögtönzés művészetével tette naggyá a magyar futballt. Persze annyira nem vagyok naiv, hogy ne tudjam, hol vannak a korlátok, hogy manapság nem egy bizottságon áll vagy bukik a jelen és a jövő, s mégis, van abban valami ünnepi méltóság, hogy Nyilasi Tibor, Dárdai Pál, Szabics Imre, Gellei Imre, Egervári Sándor, Hajnal Tamás, Gera Zoltán, Lőw Zsolt néhanapján egy asztalhoz ülhet, és csak beszélgethet – a saját futballjáról.

A mi játékunkról.