Harcra készen – Ballai Attila publicisztikája

Nemcsak érzések, idősíkok is kavarognak bennem. Keserűség keveredik bizakodással, múlt a jelennel, és magam sem tudom pontosan, mindebből mit hozott elő a csütörtöki, nagyszombati labdarúgó Eb-selejtező (kell-e mondani, 2–0-s vereség a szlovákoktól), és mit napjaink kerek évfordulói. Furcsa gondolattársítás a száz évvel ezelőtti proletárdiktatúrát, a hetvenöt éve történt német megszállást és a futballt egymás mellé illeszteni, de mentségemre szóljon, mindez nem az agyamban ment végbe, hanem a valóságban. Azt bizonyítva, hogy játszani, focizni nem csupán jó, üdve testnek és léleknek, hanem egyenesen létszükséglet is. Még a legsötétebb, leginkább embert próbáló időkben is, hát még most, amikor hét ágra süt felettünk a nap. Ezért tessék a mérkőzés minden percét élvezni, azt megpróbáltatás helyett kihívásnak, ünnepnek tekinteni, a labda és a lehetőség elől nem menekülni, hanem ennek is, annak is elébe menni. Az alábbiakban néhány történettel kizárólag ennyit üzennék a horvátok ellen készülő magyar válogatottnak, óvakodva attól, hogy máris mérleget vonjak, elemezgessek; hiszen ez az a sportág, amelyben temetni különösen veszélyes, például minden további nélkül előfordulhat, hogy fiaink ma pontot szereznek.

„Esélytelenül, de harcra készen” – e főcímmel várta a sportlap a nemes ellenfelet, az előző esztendőben világbajnoki döntőt vívó és azt 4:2-re elveszítő, nagy hírű vendéget. Félreértés ne essék, nem a mai mérkőzésre és a Nemzeti Sportra célzok, ez „kicsit” régebbi ügy. 1939. augusztus 27-én jelent meg e buzdítás a Przeglad Sportowy hasábjain, hiszen a szerény tudású lengyel házigazdához a patinás – és az 1938-as vb-fináléban az olaszokkal szemben 4:2-re alulmaradó – magyar csapat érkezett meg. Rögzítsük a dátumot: négy nappal vagyunk a Lengyelország végzetét és közelgő felosztását megpecsételő Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása után, és ugyancsak néggyel a német támadás megindítása előtt. Varsóban mindenki érzi, hogy valami vibrál a levegőben, pillanatokon belül elrendelhetik a lengyel hadsereg általános mozgósítását. A nép azonban a nyár végi szép időben özönlik a stadionba, és nem akar hinni a szemének, mert kedvencei 4:2-re diadalmaskodnak Zsengellérék felett! Húszezer szurkoló azzal a boldog – ám hamis – illúzióval indul haza, hogy ha ez a csoda megeshetett, talán minden jóra fordul, a határ menti német csapatösszevonások híre is vaklárma, ám a banketten a hazai labdarúgó-szövetség igazgatója, Kazimierz Glabisz tábornok azt sóhajtja: „Ki tudja – talán ez volt az utolsó mérkőzés a háború előtt?”

Ez bizony. A Wehrmacht szeptember 1-jén rohamra indul, és hetek alatt lerombolja Lengyelországot, ezzel a futballját is. Az utóbbit is szisztematikusan, betiltva az egyesületeket, kizárólag azoknak engedélyezve a játékot, akik papíron és lélekben is átiratkoznak németnek. Mivel – figyelem, nyájas, mai utódok! – a legnagyobb vész idejében sem vetődik fel, hogy abba lehetne hagyni a labdarúgást, két út marad. Az egyik az, hogy úgynevezett „földalatti” tornákat szerveznek a varsói és a krakkói klubok, már ’39 őszén is, kockáztatva, hogy ha lebuknak, a mérkőzés mellett a játékosok e világi pályafutása is félbeszakad. De ez sem rettenti el őket. Srácokból, jobbára labdaszedőkből őrségfélét állítanak az utcasarkokra, ők, ha német egyenruhát látnak, jeleznek, és mindenki átvedlik civil járókelővé. A visszaemlékezésekben nem esik szó arról, hogy bármely sportoló fáradtságra, túlzott nyomásra, igénybevételre, méltatlan körülményekre, társai alkalmatlanságára panaszkodott volna. Viszont amikor az ország eleste utáni első regisztrált mérkőzésen, 1939. október 22-én Krakkóban a Wisla 3:1-re nyert a Krowodrza ellen, a vesztes is győztesnek érezte magát.

Mások nem az életüket, a szabadságukat, hanem a becsületüket kockáztatták. Illetve mondtak le róla, a futball kedvéért. A legismertebb közülük Ernst Otto Willimowski, a magyarok feletti 4:2-ből három gólt vállaló csatár. Mégsem ez volt a csúcsmeccse, hanem az 1938-as vb-n a brazilokkal szemben, hosszabbítás után 6:5-re elveszített nyolcaddöntő, amelyen négyszer talált be. Ő aztán nem a „földalatti” focit választotta, hanem az átmeneti csillogást és az örökös megvetést: feliratkozott arra a bizonyos listára, 22 lengyel válogatottság után 1941–1942-ben nyolcszor német nemzeti színekben szerepelt, és tizenhárom gólt szerzett. 1945 után természetesen nem tért vissza Lengyelországba.
A leghosszabban szenvedett lengyeleké különösen megkapó hősi futballeposz, mégsem tartozik a legismertebbek közé. Az 1914 karácsonyi frontfoci, a Menekülés a győzelembe nemzetközi vagy a Két félidő a pokolban magyar film drámája, a szovjet hadifogolytáborokban góljaik miatt kivételes bánásmódban és fejadagban részesülő, így életben maradó klasszisok története közkincs, alább ezért nem ezekből merítünk.

Kevésbé felkapott esetekkel igazoljuk, hogy nálunk is százhúsz esztendeje folyamatosan, télen, nyáron, háborúban és békében pattog a labda. Mert nincs más választásunk, mert életünk része. Ezért, ha valaki akár a századik vereség után is be akarja rekeszteni, nem tudja, mit beszél.

Április 6. kétszer is sorsfordító, vészterhes napokkal és ennek dacára hivatalos válogatott találkozóval köszöntött be. 1919-ben az úgynevezett „Tanácsköztársaság” vörös terroristái több mint két hete ragadták magukhoz a hatalmat – pontosabban az ölükbe hullott –, még csak sejteni lehetett, mi vár a világégésben felperzselt és minden oldalról csonkítással fenyegetett országra. Ám a Fradi-pályán 40 ezer ember ámuldozott azon, hogy 0:1-ről 2:1-re fordítanak a fiúk az osztrákok ellen, és góljainkat két tündökletes, egyaránt tizennyolc éves tehetség, Orth Gyuri és Braun „Csibi” szerzi.

Ugyanezen a napon 1941-ben, Kölnben, 65 ezer néző – döntően egyenruhás katona – előtt úgy mészárolják le 7:0-ra a magyar válogatottat a németek, mint fénykorunkban máskor soha. Még nem áll hadban Magyarország, már visszatért a Felvidék egy része, Észak-Erdély, éppen túl vagyunk a délvidéki bevonuláson, április 3-ra virradóra ezért követett el öngyilkosságot Teleki Pál miniszterelnök. Horthyhoz címzett búcsúlevelét azzal zárja: „Nem tartottalak vissza. Bűnös vagyok.” Az emberek gyászolnak, értetlenkednek, egyre többen érzik, hogy valami szörnyűség készülődik. De futballozni kell, meccset lemondani tilos – és a 0:7 valóban, a szó szoros és átvitt értelmében is két félidő a pokolban.

Történelem és labdarúgás legellentmondásosabb, legtragikusabb összefonódása számunkra 1944 tavasza. Már minden gondolkodó elme számára nyilvánvaló, hogy a háború elveszett, a március 19-i német megszállás óta az sem vitás, hogy hazánkat erődként használják, és súlyos véráldozatokra számíthatunk. Bizonyos szempontból mégis minden idők egyik legmegindítóbb futballbajnoksága zajlik. Az 1943–1944-es tabella élén a Nagyvárad, harmadik helyén a Kolozsvár, hetedik az Újvidék. A Bodolát, Sárvárit, Tóth III-at, Perényi-Pecsovszkyt és az Aranycsapat későbbi középhátvédjét, Lóránt Gyulát bevető Várad tizenhárom pontot ver a második Ferencvárosra, a 28. fordulóban, május 21-én a fővárosi zöldeken aratott 5:1-es diadal felülmúlhatatlan eufóriát szül egész Biharban. (Ebben az idényben, éppen Nagyváradon mutatkozik be az NB I-ben a Kispest színeiben Puskás Öcsi is.) Pedig már közeleg a vég, senki sem sejti, mi lesz Erdéllyel és a Partiummal, a hazafelé utazó fradisták vonatát a szövetségesek repülői támadják, a játékosok kénytelenek leszállni, szétszaladni, a mezőn lehasalva várakozni. Majd leporolják magukat, visszaülnek a helyükre, és a következő körben 3:3-as döntetlenre mennek a „Beszkárt” gárdájával.

Hiába, fegyverek közt a múzsák hallgatnak, de futballozni mindig lehet. Sőt, kell! Nem külső, hanem belső kényszertől sarkallva. Ma is csak egy jót, vagányat, szívből jövőt, a veszítenivaló hiányából fakadóan önfeledtet kellene játszani. Egykori lengyel mintára, esélytelenül, de harcra készen. És futballban ez az alapállás már önmagában kecsegtet némi eséllyel.