Mezcsere? Ne már! – Vincze András publicisztikája

Mi a helyzet a női labdarúgással Magyarországon?

Nos, mielőtt a kérdésre megszületne a – szubjektív – válasz, először arról szeretnék írni néhány gondolatot, hogy már az elnevezés (női foci) is tévedés, hiszen csak labdarúgás van, de e fél mondaton túl nem ragadok le a „szakági minősítésnél”, mert az alábbi történetet nem feltétlenül ez a szándék szülte.

Szóval: mi a helyzet a női labdarúgással Magyarországon?

Évek óta azt kérdezi tőlem a kisördög, ha már Európa-klasszis játékosaink vannak – Jakabfi Zsanett, Marozsán Dzsenifer –, akkor miért nem tart jóval előrébb akár klub-, akár válogatott szinten a futballunk, sőt a magyar nők labdarúgása népszerűségben, ismertségben miért van még mindig majdnem ugyanazon a polcon a fociközéletben, mint a hetvenes években, amikor a téli, Focifarsang teremtornán Bárfi Ágnes és a többiek driblizését leste a fél ország a televíziós közvetítés során.

Talán azért, mert még mindig ott tartunk, mint anno, amikor még nyersebb, de őszintébb volt a világ, s a pályán tartózkodók nem kaptak hisztirohamot, ha bekiabálták, hogy „Lányok, lesz mezcsere?!”, ma viszont mindenki óvatosabb lett a lányok, asszonyok futballját illetően, sőt ahogy látom, inkább a hölgyeknek kijáró eredendő udvariassággal kezeli a témát. Úgy, mintha itt nem stoplisban, hanem körömcipőben futballoznának, pedig ha van területe labdarúgásunknak, amely elbírná az építő tartalmú kritikát – hogy ne csak az amatőrök játékát megillető aranyoskodás szintjén beszéljenek róla –, akkor a női foci lehetne az.

Ha másért nem, akkor éppen a külföldön klasszisteljesítményre képes, elismert, nagyra becsült és sikeres játékosaink dicsőségei okán.

Na, és itt a lényeg! Azt nem értem ugyanis, hogy ebben az áldott helyzetben (mármint, hogy vannak klasszisaink) miként fordulhat elő, hogy válogatottunk évek óta képtelen harsogóbb eredményt produkálni, s ezzel párhuzamosan a nemzetközi porondon sem született ez idáig igazán nagy magyar csapatsiker.

Nem kellene tehát változtatni valamin?

A szakmai koncepción például.

Ha ezentúl is a „kedveskedős”, „aranyoskodós”, „csak meg ne bántsunk senkit” hozzáállás lesz az irányadó, akkor ilyen attitűddel ezen a területen sem most, sem később nem lehet majd csodát tenni, holott megkockáztatom – az MLSZ dicséretesen kitartó támogatása mellett –, jelentős szakmai döntéseket hozva már rövid távon is megtörténhetne akár, hogy a magyar nőkből összeálljon egy újkori „Aranycsapat”, de az idő sürget, hiszen a jó néhány külföldön szereplő honleányunk karrierje is véget ér egyszer. A nagy elismertséget kivívó (német színekben olimpiai- és Európa-bajnoki címet szerző, BL-győztes, sőt BL-gólkirálynő) játékosegyéniségek nemzetközi pályafutását és elismertségét nézve elvesztegetett időnek, s felesleges befektetésnek tartom mindazt, ami most zajlik: szelíden bánatosat sóhajtunk csupán, amikor megérkezik a válogatott meccsének eredménysora, majd kesergünk egy sort azon, vajh, mikor írhattuk le legutóbb, hogy tétre menő meccsen ünnepelhettek győzelmet a legjobbak (amúgy tavaly áprilisban Horvátország ellen idegenben nyertek 3–1-re vb-selejtezőn, s bizony 2018-ban az volt egyetlen siker tétmérkőzésen), aztán minden megy tovább…

Márpedig ezzel a „se ilyen, se olyan” helyzettel bőven lehetne mit kezdeni, főleg, hogy a sportágban (magyar futball) amúgy is üvölt az igény a már régen kiérlelt, ráadásul sok sikerrel megalapozott szakmai fejlesztésre, s ennek legtökéletesebb terepe akár a női foci is lehetne.

Lehetne mondjuk norvég mintánk vagy amerikai.

S hogy miért?

Azért, mert az észak-európai országban nem hagyománya, hanem a harmincas évek óta íródó történelme van a nők futballozásának, az Egyesült Államokban pedig immár két évtizede több és jobb eredményt szállít a női, mint a reménytelenül agyonmenedzselt férfijáték, ráadásul az amerikai hölgyválogatott néhány aranyfedezetű eredménye is bizonyítja, arrafelé igencsak értenek hozzá, hogyan kell tehetségeket nevelni.

De nem is annyira a konkrét norvég vagy az amerikai módi a lényeg, hanem inkább az Izland-effektus (úgymint: kis országban is lehet nagy focit csinálni), nekem pedig különösképpen bejön ennek kapcsán a lagerbäcki módszer is. Írtam róla eleget, úgyhogy most csak röviden ismételném: ha labdarúgó szakmai fejlesztésről van szó, akkor érdemes a svéd edzőguruval, Lars Lagerbäckkel kirukkolni, annál ugyanis nincs jobb és szemléletesebb példa a világfutballban, minthogy egy felkészült, stílusteremtő edző az igencsak szűk merítésből hogyan képes viszonylag rövid idő leforgása alatt európai szinten ütőképes válogatottat kialakítani. Ezen koncepció mentén a svéd futball nagyon sokáig a kontinens elitjéhez tartozhatott – nem tettek mást, mint kiválasztottak, felmértek, statisztikát vezettek, s posztra válogattak –, mígnem Lars Lagerbäck újkori útkeresése során az izlandiaknál is parádésan bevált a módszere: egy hazai, szigetországbéli szakemberrel, bizonyos Heimir Hallgrímssonnal az oldalán adta át az Ikea-egyszerűségű csapat- és stílusépítés művészetét (ma pedig már a folytonosság örvén egy másik svéd futballprofesszor, Erik Hamrén a kapitány).

S láss csodát: minőségi futball lett Izlandon is.

Hogy hosszúra ne nyújtsam: az ilyesmi – a női foci Lagerbäckjével, aki nem tudom, kicsoda, de hogy van, abban biztos vagyok – bejöhetne nálunk is.

S ha van megfelelő terepe az ilyesfajta szakmai injektálásnak, akkor az éppen a nők labdarúgása lehetne (a magyar férfiakét hagyjuk, mert ott annyi varázsló fordult meg a kispadokon az elmúlt években, hogy abból bőven kijönne az új, hatrészes Harry Potter-sorozat).

Nem érzik úgy, hogy egy ilyen szakmai szikra hiányzik ahhoz, hogy legyen végre valami kis tűz is a legjobban futballozó magyar hölgyek produkciójában?

S hogy ez így legyen, először azt kellene elfogadni mindenkinek, hogy ez a játék is az egyetemes magyar futball része, nem pedig – ahogy mifelénk emlegetni szokás aranyoskodva – a lányoké. Ezen már tényleg túl van a világ, a nők labdarúgását önmagában érdemes, sőt kell fejleszteni, nem a férfifoci árnyékában, s megalapozott szakmai módszerekkel segíteni.

Néhány évvel ezelőtt egyébként már gondoltam rá, hogy a most leírtakhoz hasonlóan kissé szikárabb hangvétellel (valamit újítsanak már!) írok a nők és a magyar futball kapcsolatáról, mégpedig abból az apropóból, hogy az egyik BLSZ IV-es meccsen az ellenfél csapatában a bal szélen nekiindult egy kedves ifjú hölgy is. Mellette, mögötte ugyebár tíz, vele szemben pedig tizenegy férfiú… Kérdeztem a játékvezetőt, hogy „Na spori, ilyenkor mi van?”, ugyanis a Budapest-bajnokság negyedosztályának bugyrában már nem a finomkodó, s technikailag kiérlelt focijukról ismerszenek meg a csapatok, vagyis igencsak jogos érdeklődésnek tetszett a kezdőrúgást megelőző pillanatokban, van-e konkrét szabály arra vonatkozólag, hogy ebben az igencsak smirglis, beszólogatós, néha pofozkodós közegben koedukált bajnokit is lehet rendezni. Kiderült, hogy az ellenfélnél pályára lépő labdarúgó játékengedélye a „női NB II-re” volt érvényes, s akkoriban ez a papír tökéletesen megfelelt a BLSZ IV-es „férfiszintű” focizásnak.

Mint alkalmi jobb oldali középpályásnak adva volt a dilemma, hogy akkor most mi legyen, lazuljak le, és maradjak a pályán, vagy feszüljek be, és menjek le, hiszen kellemes parfümillatban az ütközés, a lábfejre taposás, a sípcsonton rúgás, vagy akár a váll váll elleni lökdösődés nem lesz ugyanaz a kategória, mint amikor ezeket a mozgássorozatokat a borotválatlan, és szintén jellegzetes szaganyagokat produkáló (vörös hagyma, kávé, sör, cigi, bemelegítő krém kombináció), s vehemensen focizó Józsi ellenféllel szemben követi el az emberfia a játék hevében.

Soha meg nem tudom már, hogy kecses hősünk anno ebben a férfias küzdelemben megtalálta-e azt a lehetséges fejlődési irányt, amellyel a küzdőképességét acélozhatta meg, ugyanis „hirtelen jött sérülés miatt” már az első percben cserét kértem. Hozzáteszem, a smirglis közegben aztán abszolút úriemberként viselkedett minden pályán maradó rövidnadrágos, így aztán ennek a blasznégyes „szakmai továbbképzésnek” aligha lehetett sok haszna, viszont nekem akkor beragadt a gondolat: megérett az idő, hogy valami történjen a magyar női labdarúgással…