A francia útra! – Thury Gábor publicisztikája

Az új Puskás Aréna munkálatai miatt megritkultak a stadion építését bemutató bejárások. Ám abban a szerencsében volt részem, hogy a lélegzetelállító létesítmény tervezője, Skardelli György korábbi gimnáziumi osztálytársainak még a ritkuló séták egyikén személyesen bemutathatta élete főművét – s az alkalmat egykori Móricz gimnáziumi barátom révén kihasználva, én is csapódtam az egykori d-sek egy csoportjához.

A lelátón már éppen az ülőalkalmatosságokat rögzítették, a játéktéren még munkagépek álltak, értő szem is csupán sejtette, hol lesznek a kapuk, a 16-os vagy a félpálya. A látogatás végén a leendő pályára révedt a tekintetem, és feltettem magamnak a kérdést: vajon látom-e a 2020-as Eb-n a magyar válogatottat a Puskás Arénában játszani, vagy sem? Már a horvátok legyőzése után voltunk, mégsem tudtam magamnak határozott igen választ adni. Kicsit dühös is voltam, hogyan lehetek szkeptikus, amikor a honi futball nem mindennapi lehetőség előtt áll, én meg hümmögök magamnak és az engem megkérdezőknek is. Hogy nem tudom, meg nehéz meccsek várnak még ránk a selejtezőben. És rendre az jutott eszembe, hogy amikor Dávid Károly megtervezte a Népstadiont, és 1953-ban átadták, volt egy Aranycsapatunk, amelynek otthon kellett, hogy tízezrek láthassák élőben – már csak azért is, mert akkoriban nem volt tv-közvetítés. Volt jó válogatottunk, de nem volt méltó otthona. Aztán lett. Most meg azt hajtogattam magamban, hogy novemberre elkészül egy olyan létesítmény, amely minden szempontból megfelel a követelményeknek, esztétikus is, s nem mellékesen a stadion felé sétálóknak azt az élményt adja – a majdan a Puskás-múzeumnak helyet adó toronyépület és a régi, megszokott pilonok láttán különösen –, mintha a régi Népstadionba (2002 óta Puskás Ferenc Stadionba) lépnének be. Aki volt valaha kettős rangadón, úgy toppan az új arénába, mintha a múlt héten járt volna ott, mondjuk egy Honvéd–Vasason és egy Fradi–Dózsán. A nagy kérdés mégis ott motoszkált bennem: belakja-e a válogatott a Puskás Arénát az Eb-n?

Vélem, a Wales elleni 1–0-s győzelem a válasz erre. A magyar válogatott kilenc ponttal vezeti csoportját, de az talán stabilabb viszonyítási alap, hogy a vesztett pontok tekintetében a horvát és szlovák csapattal egyformán áll. Számos cikk párhuzamot vont az 1972-es Eb-re és az 1986-os vb-re vezető selejtezővel, s noha egyikben sincs tévedés vagy hiba, mégis azt mondom, nem helytálló az összevetés. Elsősorban azért nem, mert az akkori labdarúgók teljesen más játékerőt képviseltek, s ezt még akkor is ki merem jelenteni, ha tudom, korszakokat összehasonlítani nem szerencsés. A '72-es, de még a '86-os együttesre is igaz, hogy a mutatott teljesítménybe bele-belejátszott egy-egy futballista kimagasló produktuma, míg a jelenlegi gárdát főleg az egység jellemzi, a közösség ereje viszi előre. Emlékezzünk: az 1972-es sorozat selejtezőjében a franciák ellen idegenben Bene Ferenc és Zámbó Sándor remekelt. Vagy jusson eszünkbe az Eb-negyeddöntő románok elleni harmadik mérkőzésén Kű Lajos játéka, az 1986-os vb-re menetelés során Rotterdamban Détári Lajos hollandok elleni gólja. Akadt cikk, amelyben leírták – idézem –, „papíron ennél szerényebb képességű játékosok alkotta válogatottal még sohasem kerültünk a továbbjutás kézzelfogható közelségébe”. Lehet, hogy látszatra így van, de nekünk ez jutott, Marco Rossinak ebből kell főznie. Ezeken a hasábokon Malonyai Péter hétfőn megénekelte a majd' napra pontosan egy évvel ezelőtt kinevezett olasz szövetségi kapitány munkáját, aki ha így folytatja, a magyar futball Pat Cortinája lehet. Ne mosolyogjanak, ha a szakvezető kiviszi az Eb-re csapatunkat, az legalább akkora fegyvertény, mint ahogyan Cortina 2008-ban Japánban az A-csoportba vezette jégkorong-válogatottunkat, hogy a már-már magyarrá lett szakember a női együttessel elért idei eredményéről ne is beszéljünk. Rossi erényeiről e helyütt legyen elég annyi, hogy képes volt válogatottunkat visszavezetni a 2015-ös útra. Lehet arról beszélni, hogy a képességekhez szabja a taktikát, továbbá a rögzített játékszituációk gyakoroltatásával elérte, hogy a mieink egyik fegyvere az ezek utáni helyzetek kialakítása lett – hasonlóan Csank János 1994-ben magyar bajnokságot nyerő váci csapatához. S az is megérne egy misét, hogy rendre megtalálja a játékosok posztját – ami elődjének, Georges Leekensnek nem tudni, miért, nem sikerült. Gondoljunk Baráth Botondra, aki egy évvel ezelőtt még talán nem is sejtette, hogy játszhat az Eb-selejtezőn, manapság pedig magától értetődő, hogy csapatunk főnyereménye, Willi Orbán mellett ő a másik belső védő. Vagy vegyük Pátkai Máté esetét: az egyébként az MTK akadémiáján felcseperedő labdarúgó ékes bizonyítéka, hogy egy sérülés utáni műtétet követően a válogatottba is vezet út, először 2012-ben játszott a legjobbak között, s talán furcsa, de 21 meccséből csupán kilencen volt végig a pályán, s csak 2017-től mondhatja el magáról, hogy bejátszotta magát a nemzeti csapatba. Vagy ott van Szalai Ádám, aki 2013-ban a hollandoktól a vb-selejtezőn elszenvedett 8–1-es vereséget követően erős kritikával illette a hazai futballt. Nem is a mondandó igazságtartalmát rótták fel neki – valamirevaló magyar szurkoló informálisan tisztában volt az elmondottakkal –, hanem az időzítést, mivel az Andorra elleni találkozó előtt terített. Pestiesen szólva az volt az általános vélemény, hogy belecsinált a ventilátorba, ahonnan viszont mindenfelé szállt a fekália. A Hoffenheim csatára azonban nemcsak a kudarccal végződő selejtező részese volt, hanem tagja a 2016-os franciaországi Eb-re kijutó csapatnak – s nem utolsósorban aktív részese a jó szereplésnek. Nem volt véletlen, hogy Bernd Storck ragaszkodott a játékához, akárcsak a német kapitányt megelőzően Dárdai Pál, aki azt vallotta, ha Szalainak gyengébben is megy a futball, akkor is leköt két embert, mondván, benne van a gól. Nem mellékesen habitusa alapján csapatunk egyik vezére, aki a szlovákoktól Nagyszombatban elszenvedett vereség után kijelentette, nem szabad a problémákat a szőnyeg alá söpörni, ennek is volt köszönhető a horvátok elleni siker. Kimondatott, ami addig nemigen jött le: a válogatott közössége tisztában van vele, mit jelent, hogy a 2020-as Eb egyik helyszíne a Puskás Aréna. Szalai mentalitására jellemző, hogy amikor 2018 decemberében érdeklődött iránta a Galatasaray, azt mondta, ő teheti a legtöbbet azért, hogy európai topligában futballozzon, sőt, a Hoffenheimnél nyáron lejáró szerződése után is szeretné a Bundesligában folytatni pályafutását. Mi ez, ha nem motiváció?

Elkanyarodnék azonban az egyénektől, inkább a válogatott egészét nézném. A horvátok elleni siker után választ kaptam, de Wales legyőzését követően megbizonyosodtam, mi az, amit képtelen voltam megérteni a Storck idejében lejátszott vb-selejtező meccseinek némelyikén, továbbá a Leekens-éra egésze alatt: a kilátástalanságot. Mert talán nem sértődnek meg legjobbjaink, ha azt írom: a mi szintünkön a futballtudás mellett legalább annyira számítanak a „mellékes” tényezők, úgymint mentalitás és kohézió vagy, ha úgy jobban tetszik, csapategység, mint az, hogyan védekezik vagy éppen támad a válogatott. Végképp bebizonyosodott, a keret mellé karizmatikus vezető kell, aki nem csupán a szakmai részt erősíti, hanem a mentális felkészítést is hangsúlyosnak tartja. A teljesítményt nem csupán a játéktudás határozza meg, a járulékos elemek nélkülözhetetlenek – a kontinens élmezőnyét követő válogatottaknál különösen. A Wales elleni 1–0-s siker után a Himnusz éneklése alatt látszott, képletesen szólva visszatértünk a „francia” útra. Innentől csupán a szakmai rész marad hátra: ha a hazai két selejtezőn győzünk – márpedig nyerhetőek a meccsek –, emberi számítás szerint jövőre az Eb-n is belakhatjuk a Puskás Arénát.