Harcosok klubja – Ballai Attila publicisztikája

Ez a szürreális 2020-as esztendő megfertőzte a Magyarország–Izland labdarúgó Európa-bajnoki pótselejtezőt is, így minden idők egyik legszürreálisabb mérkőzése zajlott csütörtök éjjel a Puskás Arénában. Válogatottunk azonban végül diadalmaskodott önmaga, Izland és a vírus, illetve a Covid szülte képtelen helyzet felett is! Érdemes felidézni e kálváriának induló beteljesülés stációit. Egyeseknek bizonyára kész teóriájuk lett volna arra, miért nem sikerülhetett, miért volt törvényszerű a bukás; ám alább az következik, miért sikerült, miért – ha nem is törvényszerű, de – megszolgált, megérdemelt a győzelem.

Már az abszurd, hogy csapatunk az Eb eredetileg tervezett időpontja után öt hónappal jutott ki a tornára, de ha ekkor jött el az utolsó utáni alkalom, meg kellett ragadni. Mert a sportban a megfelelő pillanat mindig a most. A költő, a festőművész, a zeneszerző élete fő művét egy emberöltőn át csiszolgathatja, és ha éppen hiányzik az ihlet, napokra, hetekre, évekre félreteheti. A nagy mérkőzést azonban csak ama egyetlen jeles napon és órában kell és lehet megvívni. Őrült előzmények után és körülmények közepette, de utólag ez teszi még édesebbé, értékesebbé, misztikusabbá a beteljesülést.

Sokáig úgy tetszett, ez a meccs létre sem jön. Először azért, mert együttesünk tavaly ősszel két selejtezőjének is úgy vágott neki, hogy győzelme esetén Eb-résztvevő, nincs szükség pótvizsgára. Ám Szlovákiától és Walestől is kikapott, így csoportjában negyedik lett; normális esetben itt az út vége, hiszen nincs az a rendszer, amelyben a negyedikek kapnak még egy esélyt.

Kivéve a 2020-as – azaz 2021-es – Eb-t. A kontinentális szövetség, az UEFA ugyanis létrehozta a Nemzetek Ligáját, amely hétköznapi halandónak követhetetlen módon nyújtott szalmaszálat egyszer már kiesettnek vélt csapatoknak. Legyen elég annyi: 2018 őszén az NL C-ligája 2. csoportjának utolsó fordulójában az addig nyeretlen, tök utolsó észtek egy öngóllal 1–0-ra verték meg Athénban a görögöket, akiket a mieink így megelőztek. Utóbb kiderült, ennek köszönhettük a túlélést, a magyar, bolgár, izlandi, román mini négyest, amelynek egy tagja előtt megnyílt a Kánaán.

Minden kezdődött újra, a nulláról. Illetve a tekintetben szerencsére nem, hogy a balul elsült tavalyi ősz, az öt vereség nem söpörte el sem Marco Rossi szövetségi kapitányt, sem a keretet. Mert bár az élsportban az eredmény minősít, de ez végre nem ment a ráció rovására: a döntéshozók nem zavarták el a momentán rendelkezésre álló legalkalmasabbakat, csak azért, hogy legyen egy erős napjuk.

Aztán ránk zúdult a jelzővel alig illethető 2020-as esztendő. Megdermedt a (sport)világ, válogatottunk 2019. november 19. (Wales, 0–2) és 2020. szeptember 3. (Törökország, 1–0) között egyetlen mérkőzést sem játszott. 288 nap kihagyás – háborús időket idéző pauza. Ráadásul a kapitány mellett egyre inkább az új erőre kapó Covid rostálta a keretet. Minden buktató dacára az mégis összeállt, és a szófiai 3–1-gyel ott toporogtunk a célegyenesben.

Amelyet előre láthatatlan, utólag hihetetlen akadályok tettek alig járhatóvá. Először is veszítettünk húszezer szurkolót. A „mindent vagy semmit” mérkőzés előtt negyvenöt órával életbe léptetett rendelkezések „meccsre kijárási tilalmat” is rendeltek el, sajnos okkal. Így az emberek nem a varázslatos Puskás Arénában ültek, még csak nem is a kocsmában, hanem otthon, a tévé előtt. Aztán elveszítettük a 20 001. embert is. Pontosabban az elsőt: a vírussal a nagy nap előtt megfertőződött szövetségi kapitányt.

Nyertünk viszont két játékost. Loic Negót, a fehérváriak légiósát, aki egy késznek és komplettnek tűnő társaságba került be, talán nem is volt egyértelmű, miért. Csakhogy ilyeneket mondott: „Franciaország a hazám, de Magyarországon érzem magam otthon.” Íme, egy harcos vallomása. Rossinak pedig ilyen típusok kellenek, hiszen a zseni születik, de a harcost azzá nevelik. Persze az sem baj, ha valakiben a géniusz jelei is fellelhetők. Mint Szoboszlai Dominikban. Aki klubja karanténja miatt majdnem haza sem jöhetett, de ebben az esetben Salzburgot ostrom alá vették volna a magyar hadak. Az egyesület honlapjával ezt meg is tették.

Nego és Szoboszlai, a 88. és a 92. percben ők rúgták a két gólunkat. Gulácsi Péter pedig kapta azt az egyet, a 11.-ben. Élete potyáját. A legjobb, legmegbízhatóbb játékosunk. Klisé, de a sors igazságtalansága lett volna, ha a vereség miatti bűnbakként csatlakozik daliás elődeihez, Grosicstól Gelein, Bicskein, Gujdáron át Mészárosig, és örökre ráég e bélyeg. Ám a sors igazságszolgáltatása, hogy őt, aki annyiszor megmentette a csapatot – legutóbb éppen Szófiában –, ez egyszer megmentette a csapat. Mert ha ő nincs, nincs ez a mérkőzés, így a majdnem fatális izlandi szabadrúgás sem.

De szerencsére volt, és futballhistóriánk egyik legfontosabb összecsapásává lépett elő. Három olimpiai arany, két vb-ezüst és további vb-negyeddöntők, Eb-elődöntők után ez talán túlzásként hat, mégis igaz. Ha dicső múltunk miatt el nem is fogadhattuk, de megszokhattuk, beletörődhettünk, hogy 1986 után három évtizeden át a mieink nélkül zajlottak a nagy tornák. A 16 csapatos Eb-re jutáshoz a kontinens felső harmadába kellett volna emelkedni, a 32 csapatos vb-kvalifikációhoz a földkerekség felső hetedébe. Mindkettő már-már a csoda szintje, de az Eb-létszám növelése után a huszonnégybe jutáshoz elegendő a bravúr is. Egymást követően immár másodszor. Lám, itt az újabb igazságtétel, ha úgy tetszik, kárpótlás: amíg tündökletes futballunk volt, nem lehetett utazni, majd mire lehetett, nem maradt rá ok, alkalom. Három évtizeden át, egészen 2016-ig. Ráadásul jövő nyáron nem Bordeaux-ba vagy Marseille-be kell el­zarándokolni, csak a Puskás Arénába. Hála e tizenkét házigazdás, egyszeri modellnek. Mert amint soha nem volt, valószínűleg nem is lesz ilyen, és egy-két rendező esetén elméleti esélyünk sem nyílna. A 2024-es vendéglátó nem véletlenül és egyedül a nyolcvanmilliós Németország.

Egyedi, soha vissza nem térő lehetőség ez a mostani. És amint a szófiai 3–1 után írtam e hasábokon, megint azzal is nyertünk, hogy a fiúk az ellenfélnél pontosabban értették, érezték, miről szólt ez a meccs. A második félidőben mindenképpen. Akkor már mintha csak a magyaroknak lettek volna terveik, álmaik. Vallom, hogy létezik az anticipált győztes és vesztes kategóriája, és libabőröztető megélni, hogy csapataink – a BL-főtáblás Ferencváros is több bizonyítékát adta ennek – egyre gyakrabban lépnek át utóbbiból az előbbibe. Valahogy tudtuk, hogy ki kell egyenlítenünk. Így rendeltetett. Megint a 88. percben, mint Izland ellen legutóbb, a 2016-os marseille-i csoportderbin, és szintén egy kiszenvedett, kiküzdött góllal. Majd a hálóban landolt Szoboszlai földöntúli lövése – az örökkévalóságnak. Ha ötven év múlva lesz még labdarúgás, egyáltalán, a mai értelemben vett emberi élet, Magyarország, és olykor valamilyen eszközön bemutatják emblematikus góljainkat, Puskás londoni visszahúzós csele, Albert angolok elleni '62-es szólója, Bene szlalomja és Farkas '66-os, brazilok elleni kapáslövése mellől ez sem hiányozhat.

Az a négy és fél évvel ezelőtti, marseille-i népünnepély előrevetítette, mi várható Budapesten. A Stade Velodrome hatvanezer nézőjének legalább fele honfitársunk volt, játékosaink másfél órával a kezdés előtt látszólag „gyepszemlére” sétáltak ki, valójában azért, hogy élvezzék, amint harmincezer torok üdvrivalgása és a pályára ömlő szeretet fogadja őket. Mert a magát degeszre kereső, luxuskocsit hajtó, elefántcsonttoronyban élő magyar élfutballisták először merítkezhettek meg az elődök állandó, természetes közegében: abban, hogy bálványozzák, körülrajongják őket. Azóta tudják, mitől nem foszthatják meg magukat és híveiket.

A végére érve, amint újraolvasom e publicisztikát, azt látom, valamelyest még mindig földközelben tartanak futballunk elmúlt évtizedei. De még egy ilyen év, mint ez a szürreális 2020-as, és talán megint a csillagos ég lesz a határ. Vagy ha az még túl magasan lenne, találkozhatunk jövő júniusban, a portugál vagy a francia meccs után a Nagykörúton, a villamos tetején.