Viszontszeretve – Ballai Attila publicisztikája

Ma öt évtizede, 1971. június 27-én szintén vasárnapra virradtunk. Ekkor rendezték az első osztályú labdarúgó-bajnokság utolsó fordulóját, különösebb izgalmak nélkül, hiszen a legfontosabb kérdések már korábban eldőltek. Az Újpesti Dózsa megvédte címét, az első hat helyen – kor- és kórtünetként – a fővárosi „vízfej” csapatai végeztek, második lett a Ferencváros, harmadik a Vasas, negyedik a Honvéd, ötödik az MTK, hatodik a Csepel, a „vidék legjobbja” megtisztelőnek szánt díjért a hetedik Salgótarján megelőzte a nyolcadik Tatabányát, a Dunaújváros és a Szeged menthetetlenül kiesett.

Azaz nem tartogatott semmi különlegeset e nyári vasárnap délután. Mégis a magyar sport egyik legmegindítóbb, ám kevéssé ismert fejezete íródott, pontosabban zárult le e napon. Nem a nosztalgiázás szándékával, a passzív romantika jegyében idézzük fel, hanem mert megszívlelendő üzenetet hordoz a jelen számára. Most végre egyébként sem kell a múltba menekülnünk; fiaink ugyan nem váltak hirtelen brazil labdazsonglőrökké, valószínűleg nem lesz többé sem aranycsapatunk, sem aranylabdásunk, nem játszunk soha világbajnoki döntőt, talán vb-re sem jutunk ki, de megéreztük újra a foci lényegét, varázsát, igézetét, feltámadt a végleg eltemetettnek hitt „Futbólia”. Repüljünk most vissza abba a régibe, kereken ötven esztendőt!

Ma fél évszázada a Népstadion mintegy hétezer nézője előtt a Ferencváros 2–0-ra verte meg a Dunaújvárost, a gólokat Rákosi Gyula és Gulyás Géza szerezte. Előbbiről szinte mindenki tudja, kicsoda, utóbbiról valószínűleg csupán az elenyésző kisebbség. Pedig történetünk róla szól: a kapusról, aki 1971 júniusában töltötte be a negyvenet. Hajdan a Dózsában lett első osztályú játékos, onnan igazolt 1952-ben az akkoriban Kinizsivé erőszakolt Ferencvárosba, amelynek megbecsült kulcsfigurájává nőtt ki. Már a beceneve is árulkodó: Vasöklű. A Fradiba érkezve ugyanis az edzések végeztével addig gyakorolta az öklözést, míg ki nem serkent a vér a kézfejéből. Egyébként is munkamániás hírében állt, reggel hétre járt dolgozni a Vágóhídra. Az 1950-es években üldözött és Sebes Gusztáv szövetségi kapitány által gyűlölt klubja egyetlen képviselőjeként lehetett tagja az 1954-es vb-keretnek, igaz, pályára nem lépett. Bezzeg az FTC-ben! Öt éven át szinte kihagyhatatlan volt. Mígnem 1958-ban, karrierje csúcsán, huszonhét évesen egyszer csak előzmények nélkül elküldték, hivatalosan nem hosszabbítottak vele szerződést. A másodosztályú Láng Vasasnál kötött ki, visszavonulása után, 1965-től ott kezdett edzősködni, „gebinbe” megkapta a pálya büféjét is. Nyugdíjas állásnak tűnt.

Csakhogy 1970-ben történt valami. Nem hősünkkel – aki ekkor még a legkevésbé sem volt hős –, hanem a Ferencvárossal. Géczi István állandó tartalékját, Kerekes Gyulát behívták katonának. Valakit sürgősen le kell igazolni, de szezon közben aktív kapust képtelenség. Az egyik „szaki” felvetette, meg kellene próbálni Gulyás Gézát, de a többiek lehurrogták: „aggastyán”, réges-régen visszavonult, több mint tíz éve semmi köze a Fradihoz, bizonyára sértett ember is, nem fog jönni. Nem is ment; repült. A Ferencváros első hívó szavára. A kispadra, ősz fejjel. Abban a tudatban, hogy csak vész esetén állhat be.

A vész hamarosan be is ütött, Géczi megsérült. 1970. október 25-én, Kispesten Gulyás védett, tizenkét év és három hónap után. Az 1–1-re végződött mérkőzésen a mezőny legjobbja volt, többször a levegőben úszott, majd a boldogságban, amikor társai vállán hagyta el a pályát. A másnapi Népsportban egy árva szó sem esik e hihetetlen sztoriról, Gulyás mindenkinél magasabb, 7-es osztályzata mellett az egyéni értékelésben mindössze annyit tartottak érdemesnek odabiggyeszteni: nagyon lelkesen és megbízhatóan látta el felada­tát.

Majd visszaült a kispadra, mert Géczi meggyó­gyult, és egészen az utolsó forduló 88. percéig megingathatatlanul őrizte a helyét. Ekkor Csanádi Ferenc edző, a közönség követelésére is hallgatva, úgy döntött, gesztust gyakorol az „öreg” irányában, és 1–0-nál becserélte. E két ajándék perc emlékével búcsúzott volna, csakhogy a hármas sípszó előtt büntetőhöz jutott a Ferencváros. Ugyan Szőke Pista és Novák Dezső személyében két könyörtelen ítélet-végrehajtó közül választhatott Csanádi, de a lelátóról felharsant a „Géza! Géza! Géza!” rigmus, így a kapus a tréner engedélyével és a társak unszolására előrekocogott, és élete első tizenegyesét biztosan küldte belsővel a bal sarokba. Ez volt az egyetlen nem kapott, hanem rúgott gólja, egyben a meccs és pályafutása utolsó momentuma, a játékosok díszsorfala és könnyek között vonult le a színről.

Ha csak a múltidézés szándéka vezetne, most párás tekintettel azzal zárhatnám az írást, hogy három napra rá a válogatott elkezdte a felkészülést a Brazília elleni barátságos találkozóra; a háromszoros világbajnok ugyanis Magyarországot tartotta érdemesnek e megtisztelő riói vendégségre, és a mieink a helyzetek alapján közelebb is álltak a győzelemhez a 0–0-val záruló gálán. Akár két hete is azt sóhajtottam volna: Istenem, micsoda daliás idők voltak, „felülről” értünk el döntetlent a vb-címvédő otthonában! Csakhogy azóta kétszer is ránk virradt az a régi, szép, fényes nap. A franciák elleni budapesti 1–1 és a németek elleni müncheni 2–2, a büszke és megingathatatlan teutonok riadt labdatartása és a meccs lefújása után elszabaduló, felhőtlen öröme után miért kellene letűnt időkbe menekülnünk?!

Talán nem is értjük igazán, hogyan sikerülhetett mindez. Miért éppen most, miért éppen ennek a garnitúrának? Pedig a válasz valószínűleg egyszerűbb, mint sejtenénk: mert a magyar futballba, legalábbis Marco Rossi kiválasztottjaiba, több évtizednyi bolyongás, tévelygés után visszatért a „gulyásgézák” szelleme, lelke. Ami hajdan, kevés kivételtől eltekintve, a legnagyobbakat is jellemezte. Az alázat, a társak, a csapat, a sport, a szurkolók, a haza iránt. Az, hogy az egyén alárendeli magát a közösségnek, az egyén által nem, csupán a közösség által képviselhető, megjeleníthető eszményeknek. Ez részben persze önfeláldozás, de nem önfeladás. Éppen ellenkezőleg: kiteljesedés. Amit a kizárólag individuumként, a saját szabadságát, inkább szabadosságát hajszoló nyughatatlan soha nem érthet, nem élhet meg.

Amikor Görbicz Anitát arról faggattam, hét elbukott nemzetközi kupadöntő után miként tudtak öt BL-t nyerni, azonnal rávágta: „Korábban mindig hiányzott valami. Az, hogy igazi csapatként játsszunk, hogy egy közös célért küzdjünk, és ha kell, azért mindent feláldozzunk. Onnantól, hogy erre képesek lettünk, jöttek az igazi sikerek.” A hőskorban a magyar futballnak ez magától értetődően szerves része, illetve annál is több, alapeleme volt. A klasszikus, mindennél hatékonyabb ösztönző: küzdeni a mellettem balra és jobbra állóért, örömet szerezni az embereknek, dicsőséget a klubnak, a nemzetnek. Aztán mindez kiveszni látszott. Púpként megélt kerettagságok, elkótyavetyélt tétmérkőzések, aprópénzre – na jó, nem mindig apróra – váltott tisztesség, durcáskodások, ürügyek, lemondólevelek, kioktatások; volt itt minden, csak önfeledt futball és „közteherviselés” nem.

Most meg sokadszor olvasom újra Szalai Ádám posztját („Fáj, nagyon fáj, talán még nem fájt ennyire, pedig egy ideje a része vagyok. De a fájdalmamat kettő szó enyhíti. Az egyik a CSAPAT szó fogalma, a másik pedig MAGYARNAK lenni. Nincs az életemnek szebb ajándéka, mint ezt a CSAPATOT vezetni, a MAGYAR HIMNUSZT énekelni és a szívem fölött ezt a CÍMERT hordani!), és hitetlenkedem. Ádám, te lennél az, aki nyolc éve, azon a bizonyos sajtótájékoztatón még azon okoskodott, hogy miért nem lesz belőletek soha semmi, aki arra biztatott minket, hogy dobjuk el az álmainkat, akivel képtelenség volt úgy beszélni, hogy legalább némi szemkontaktus kialakuljon? Ha valóban te vagy, Isten hozott! Mi mindig is itt voltunk, és nagyon vártunk rátok.

Az egyszeri nép, a futballhívek döntő többsége most újra azt érzi, hogy a magyar futball, a magyar futballista viszontszereti őt. És ez két csodadöntetlennél is felemelőbb, már nem is remélt győzelem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!