Három félidő a pokolban – Kun Zoltán publicisztikája

Nemrég végigszenvedtük a magyar futball közelmúltjának három legszörnyűbb negyvenöt percét, sorrendben a Young Boys, Anglia, majd Albánia ellen. Tudom, nagy a verseny, de olyan félidőkről van szó, amelyen legtöbbre taksált csapataink játéka elfeledtette a szurkolók többségével a kisebb-nagyobb klubsikereket, a nyári Eb-mámort, és egy pillanat alatt visszazökkenhettünk az évtizedekig átélt kilátástalanságba.

Van a teniszben egy remek fogalom, a ki nem kényszerített hiba. Meglehetősen csúnya szókapcsolat, ám tökéletesen összefoglalja, amit a futballban mondjuk az eladott labdák, eszement reklamálások, fölösleges becsúszások összességén értünk. Hiba és hiba között természetesen óriási lehet a különbség. Gulácsi Péter két csúnya gólt kapott, de nem hiszem, hogy bárki is őt okolta volna az angolok elleni súlyos vereségért. Nemcsak azért, mert nulla kettő után már voltaképpen mindegy volt, mi történik az utolsó huszonöt percben, hanem mert ő sem fejben hibázott: vetődött, ahogy kell, és pechesen ért a labdához. (Dettó nemrég a Slavia kapusa, aki éppen úgy akarta kirúgni a hazaadást, ahogy azt illik, a főszereplővé váló görönggyel pedig épeszű ember nem számolhatott.) Dibusz Dénes az albánok ellen a rövid sarokra kapta a gólt, ami sajnos szintén a játék része: könnyű lenne azt mondani, hogy miatta vagy a labdát elveszítő Fiola Attila miatt kapott ki a csapat, ez nyilván nem igaz. Potya gólok, kihagyott tizenegyesek, elszúrt cselek, komikus bedobások – ezernyi olyan szituációt láthatunk naponta a futballpályákon, amikor a játékos mindent megtesz azért, hogy az adott pillanatból a legtöbbet hozza ki, mégis elbukik.

Ha a válogatott hetet kap az angoloktól (Kane még három nagyobb helyzetet hagyott ki a második játékrészben), különösebben akkor sem tiltakozhattunk volna, ekkora különbség azért ritkán van két csapat között. Természetesen az első két gól döntött mindenről: Sterling találata előtt az előretörő, jó csellel indító Orbán veszítette el a labdát a felezővonalon túl, Kane pedig egy kicsiben megjátszott magyar kapukirúgás után fejelt a kapuba, miután Szalai Attila rosszul passzolt. Voltaképpen gyors kontrákból dőlt el a meccs, ami azért is meglepő, mert az angolok egyáltalán nem kontráztak, a találkozó egészében óriási mezőnyfölényben játszottak. Ha jól számoltam, huszonnyolc pontos passz volt a rekordjuk magyar labdaérintés nélkül, és hogy erre bármikor képesek, azt már az Eb-n is láthattuk, amikor a dánok elleni elődöntő hosszabbításában ötvenháromig jutottak. Az állandó letámadás, az ellenfél megfojtott játéka pedig gyakori hibákat szülhet, ahogy a magyar játékosoknak már az is sokszor megoldhatatlan feladatot jelentett, hogy a felezővonalig felvigyék a labdát. Nem volt jó ötlet nagyot bele­rúgni, és még rosszabb tervnek tűnt rövidebb passzokkal indulni.

Az első meccs súlyos veresége dacára sokkal durvább volt az albániai produktum, azt a mérkőzést majdnem ugyanúgy, valamirevaló magyar helyzet nélkül sikerült jóval gyengébb riválissal szemben letudnunk, és itt is egy elveszített labda után jött a gól. Emlékezhetünk Griezmann egyenlítésére az Eb-ről, ami szintén egy magyar szabadrúgásból indult, a németek első góljánál pedig Gulácsi szaladt alá a labdának. Rengeteg sorsdöntő, ki nem kényszerített hiba jellemezte a válogatott legutóbbi meccseit, és sovány vigasz, hogy legtöbbször klasszisokkal jobb ellenfelek profitálhattak belőlük. Az albánok ráadásul mintha nem azok lennének.

Ennél is kínosabb, ha nem a testben, hanem az agyban jön a rövidzárlat. Amikor nem a kivitelezés, hanem maga a döntés is rossz. Becsukott szemmel ritkán lőnek fontos büntetőt, és a kapusok többnyire nem lábbal akarják védeni a bal felsőbe küldött labdát, de az extrémebb példáktól eltekintve is hány olyan megoldással találkozhatunk, ami szimplán butaság. Az emberi butaságot talán elfogadjuk a sörmeccseken, netán a harmadosztályban, de nehéz megérteni egy-egy csúcsmérkőzésen kirakatcsapatoktól, amelyek játékosai annak szentelték életük tizenöt-húsz évét, hogy ne kövessenek el ilyen fegyelmezetlenségeket.

A Ferencváros Young Boys elleni párharcának utolsó félideje számomra örök talány marad, olyan, mint Mexikóban a szovjetek elleni nulla hat, bár itt aligha a tésztakúra vagy a megmagyarázhatatlan, hirtelen jött gyengeség volt a bűnös. Hogy mi történt ott a szünetben, amikor jól játszott, hátrányból előnybe került a magyar csapat, tombolt a közönség, közel volt az újabb BL-csoportkör, azt vélhetően kevesen tudják. Sosem felejtem, amikor 1994-ben néztük a tévében a felvételről közvetített Ferencváros–CSZKA Moszkva KEK-meccset, 45 perc után 2–1-re vezetett a Fradi, odakint éppen ennyire kapott ki, és vártuk a folytatást – csakhogy a képernyőn megjelent egy kedves beszélő fej, közölte, hogy a második félidőben semmi érdekes nem történt, ugorjunk egyből a hosszabbításra. Látva a svájciak elleni játékot, hazai részről ez a második félidő itt is teljesen fölöslegesnek tűnt, jöhetett volna egyből a ráadás. Kár, hogy a Young Boys játékosainak erről senki sem szólt.

Sokan kritizálták Henry Wingót, vajon mire gondolhatott, amikor a tizenhatoson belül a labdát már elpöckölő svájci futballista lábára csúszott – annyiból talán védhető a mozdulat, hogy a fej kiadta a parancsot, a fáradt test pedig már késett egy ütemet. Sokkal furcsább volt az amúgy általában jól védekező Adnan Kovacevic reakciója: hogy ilyen rutinnal a háta mögött egy sima lövőcselre ennyire elszálljon valaki (öt másodperccel korábban ugyanazzal a mozdulattal lépett sikeresen a labdába, de BL-szinten azért ne vegyük már készpénznek, hogy az ellenfél másodjára is ugyanúgy akar beadni), az még belefér a durva hiba kategóriájába, de hogy néhány perccel később dühből reklamálva kapjon sárga lapot, az már súlyos fegyelmezetlenség, majdnem azt írtam, orbitális butaság. Mert a gól előtti hibát nem feltétlenül úgy kellene kompenzálni, hogy leüvöltjük a bíró fejét egy vélt kiállítás miatt – főleg, hogy a VAR már mindenféle leüvöltés nélkül is helyből vizsgálja a hasonló eseteket, és amelyik futballista ezt a mai futballban nem képes felfogni, annak nem lesz helye a pályán. Aissa Laidouni pedig sokszor az FTC egyik leghasznosabb embere: éppen tőle nem várnánk, hogy a játékvezető által szabálytalannak látott megmozdulása után, még nem eszmélve a nemrég kapott gól miatti sokkból, a földhöz vágja a labdát; majd hat perccel később, amikor még az égvilágon semmi sincs veszve, egy rossz labdaátvétel után másodszor is annyira leszálljon nála a köd, hogy nem jut az eszébe az imént kapott sárga, és dühből inkább odarúg egy kiadósat az ellenfélnek. Persze pillanatnyi rövidzárlatok mindig voltak és lesznek is, de a hibákat nem nagyon kellene hülyeségekkel srófolni.

A Ferencváros sorozatban harmadik alkalommal jutott be csoportkörbe, egyértelműen fejlődik, értékes skalpokat gyűjtött, az európai második vonal klubjai ellen sokszor győzelmi eséllyel lép pályára, ebben az idényben simán megérheti a tavaszt. A válogatott nem ritkán hatvanezer drukkert tud maga mögé állítani, kétszer kijutott az Eb-re, kulcsemberei sztárok lettek.

Ebben a kétségtelenül pozitív hangulatban, amikor futballszurkolóként újra van minek örülni, bőven elég az is, ha időnként a jobb csapatok legyőzik a magyarokat. Az nagyon nem hiányzik, hogy még mi verjük meg saját magunkat.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!