A Nemzetek és az Igazság Ligája – Deák Zsigmond publicisztikája

Nem vagyok nagy képregényrajongó, már ami az amerikai Marvel-univerzumot, illetve annak mostanában divatba jött mozifilmes feldolgozásait illeti. Cserébe viszont annak idején imádtam az itthon oly népszerű rejtvényújság, a Füles képregényeit, Zórád Ernő, Fazekas Attila és Korcsmáros Pál művészi értékű munkáit. Utóbbi Rejtő Jenő-adaptációi beleégtek a retinámba, amikor évről évre újraolvasom a ponyvák e klasszikus remekeit, minden egyes leírt pofon mellé – márpedig azokból van jó néhány – a Korcsmáros-féle rajzok elevenednek fel bennem. Labdarúgó-válogatottunk Nemzetek Ligája-szereplése során is csattant pofon, ám nem mi kaptuk, hanem mi adtuk, ezek után az egyik Marvel-féle film címe ugrott be találó metaforaként: az Igazság Ligája! Csak itt nem Ben Affleck, Gal Gadot, Jason Momoa, Jeremy Irons vagy Willem Dafoe játszotta a főbb szerepeket, hanem Szalai Ádám, Szoboszlai Dominik, Nagy Zsolt, Fiola Attila, Sallai Roland és a többiek. Nekik persze nem a földet s vele az emberiséget kell megmenteniük, hanem a magyar futballt felfelé ívelő pályára állítaniuk. Egyik sem könnyű feladat... Missziójukhoz keresve sem lehetett volna méltóbb, nívósabb ellenfeleket találni, mint az összesen kilenc világ- és öt Európa-bajnoki cím gazdájának mondható német, olasz, angol triót a Nemzetek Ligája legfelső divíziójának 3. csoportjában. Ráadásul az igazság is kiderült, mint általában, mert ugyan mi más lehetne igaz, mint ami történik? Persze a konkrét eredményeken kívül majdnem mindent lehet különbözőképpen értelmezni, de erről kicsit később.

Kezdjük azzal, amit már a sorozat rajtja előtt leírtunk, a majdani meccsek kimenetelének ismerete nélkül: ez történelmi idők történelmi lehetősége, ilyen sűrűn ilyen erős csapatokkal talán még sohasem játszott a magyar nemzeti tizenegy, akkor sem, amikor maga is az elitbe tartozott. Gyorsan tegyük hozzá, nem ajándékba kapta a lehetőséget, hanem tiszteletre méltó módon kiharcolta azzal, hogy korábban az NL B-ligájában megelőzte az oroszokat, a szerbeket és a törököket a csoportküzdelmek során. S ki gondolta volna, hogy négy forduló után a legjobbak között szintén mindenkit megelőzünk? Mondjuk ennek az előképét már láthattuk a tavalyi Európa-bajnokságon a Francia- és Németország elleni döntetlenek formájában, ezt csak azoknak írom le, akik szerint a Nemzetek Ligáját a nagyobb csapatok nem veszik komolyan. Akkor a kontinensviadalt sem vették? A vb-selejtezőkre egy hasonló bravúros pontszerzés jutott, mégpedig a friss Eb-ezüstérmes Angliával szemben a Wembley-ben, s a végén Lengyelországban is sikerült nyerni, bár az már nem osztott, nem szorzott. Igazából úgy kanyarodtunk rá az idei hatalmas megméretésekre egy-egy márciusi felkészülési győzelemmel és vereséggel a tarsolyunkban (0–1 a szerbekkel, 1–0 az északírekkel, szinte már nem is emlékszünk rájuk, ugye?), hogy a papírforma szerint sok pontra nem számíthatunk, de azért kis szerencsével csurranhat-cseppenhet néhány a közelmúltban tapasztaltak alapján.

Erre kezdésnek nem megvertük az angolokat? Röpke hat évtized, az 1962-es chilei világbajnokság után tétmérkőzésen újra. Katartikus élmény volt, főképp annak a csaknem negyvenezer gyermeknek, aki élőben, a Puskás Arénában láthatta, hála az UEFA enyhén szólva is vitatható, azóta egyébként reálisabbá alakított zárt kapus büntetési tételének. (Amely viszont 14 éven aluliak jelenlétét engedélyezi, hasonló esetekben más országok is éltek már ezzel a lehetőséggel, miközben letudták a rájuk rótt szankciót.) Ha jobban belegondolunk, a hosszú távú hatása nagyobb is, mintha telt ház előtt, felnőtt szurkolókkal rendezték volna az összecsapást, mert a mi személyiségfejlődésünkre már nincs hatással az ilyesmi, noha természetesen a komfortérzetünket növeli, a kedvünket javítja, nagyszerű közösségi érzést kelt. No de a gyermekek lelke, szíve innen „rugaszkodik el”, mint egy trambulinról, hogy aztán minél feljebb szárnyaljon, akinek korán megadatik egy ilyen katarzis, beépül az egyéniségébe, sosem múló csodás emlékként. Hogy személyes példával éljek, saját tizenkét éves lányomon látom, mekkora felfoghatatlan, de feldolgozható örök élményt adott neki a tavalyi hazai Európa-bajnokság, a Fradi nemzetközi kupaszereplése, vagy most a Nemzetek Ligája-menetelés, közte az angolverés személyes megélése.

Itt mindenképpen szükséges egy szerény kitérőt tennem, emberi és szakmai okból egyaránt. Az emberi természetesen az, hogy az én kislányomat (is) hazudta rasszistának az angol sajtó (vele néhány bel- és külföldi csatlós orgánum), élén a valaha etalonnak számító, mára már önmaga paródiájává váló BBC-vel, a helyi közszolgálati médiával. Ez pedig már a szakmai ok, a mi szakmánké, az újságírásé, amelynek egyik legfontosabb sarokköve a hitelesség. Amikor azt látom, hogy épp a valaha volt példakép és viszonyítási pont válik végletesen pártossá, szembeköpve a sajtóetika alapvetéseit és egyben korábbi önmagát, az összefacsarja a szívemet. A BBC iszonyatos kettős mércéjét mi sem bizonyítja jobban, mint amikor a riportere a wolverhamptoni visszavágón megdicsérte a magyar himnuszt kifütyülő, ócsárló rigmusokat kántáló bunkó angol drukkereket a véleménynyilvánítás szabadságára hivatkozva. Szögezzük le, Gareth Southgate szövetségi és Harry Kane csapatkapitány mindig korrekt gentlemanként reagált ebben a témában a sunyi újságírói sugallatok helyett a tényekre és saját tapasztalataira támaszkodva. Egyébként amikor a kislányomat kérdeztem a budapesti térdelésről, illetve annak állítólagos pfujolásáról, visszakérdezett: „Miért, letérdeltek? Nem is vettem észre, biztosan a barátnőmmel beszélgettünk.” Na, ez az igazi rasszizmus, hogy észre sem vették...

Nem tudom, az angolban megvan-e ez a mondás, vagy annak variációja, most mindenesetre tökéletesen ide illik: Isten nem ver bottal! A magyar válogatott tagjai ugyanis nem ültek fel semmilyen provokációnak, sőt, megacélozták a szívüket a nemtelen támadások, s ott ütöttek, ahol a legjobban fáj: a pályán. Nincs rá jobb szó, egyszerűen megalázták Angliát a wolverhamptoni 4–0-val. Egy-két nap telt csak el, még hiányzik a történelmi lépték, hogy tisztán lássuk, mekkora tett ez. Ám azt biztosan tudjuk-érezzük, valami igazán nagy, örökre emlékezetes eseménynek lehettünk a részesei, amit még a látványos statisztikai adatok sem adnak vissza igazán. Generációs élmény – mint annak idején a londoni 6:3, vagy épp negatív értelemben az 1924-es „egyiptomi csapás” a párizsi olimpián –, azt hiszem, ez a legjobb kifejezés rá. Ennek érzékeltetésére idézzük szövetségi kapitányunkat, Marco Rossit, aki amellett, hogy remek edző és emberismerő, kiváló interjúalany is, mert valahogy mindig a fején találja a szöget. A NL-sorozat közepette arról beszélt, ha lefújás után, az eredménytől függetlenül a csapat és a szurkolótábor együtt elénekli a Himnuszt, akkor nincs ok a szégyenkezésre. Négy meccs, négy közös éneklés, ez mindent elmond, egyébként meg szégyellje magát az, akit illet. Az angolok alázása után aztán az olasz szakvezető még szebb, földhözragadtságában is emelkedett metaforát talált a saját szerepe, jelentősége érzékeltetésére. Úgy fogalmazott, ezzel a mérkőzéssel immár kétségbevonhatatlanul sikerült az eredeti szándéka, nyomot hagyott a magyar futballban, s így kiérdemelte, hogy ha majd meghal, egyperces néma csend lesz a stadionokban a tiszteletére. Ha én még élek akkor, biztosan lesz könnycsepp a szememben.

Szerencsére azonban itt még nem tartunk, egyelőre inkább ováció jár Rossinak és tanítványainak, mint például a németek ellen a Puskás Arénában, ahol minden feszültség, provokáció, kiüresedett gesztus nélkül (a németek csak akkor térdelnek le, ha az ellenfél is, mégis miféle elhivatottság ez?) telt ház, 65 ezer ember ünnepelte az újabb bravúros döntetlent. Csak hát ezt és a cesenai tisztes helytállást zárójelbe tette, vagy inkább keretbe foglalta az Anglia felett aratott dupla diadal. S még nincs vége a Nemzetek, egyben az Igazság Ligájának, szeptemberben jön a németországi találkozó, majd Olaszország fogadása a deklaráltan újra dugig telt Puskásban. Akármi is történik, ezt a júniusi néhány napot nem veheti el tőlünk senki. A miénk, nem adjuk, mert tudjuk, hogy igaz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!