Zökkenőmentes átmenet – Bobory Balázs publicisztikája

Azért 2016 júliusában voltak kétségeink. A magyar labdarúgó-válogatott és a közvélemény éppen a sikeres Európa-bajnoki szereplést emésztgette, miután a mieink megnyerték Franciaországban csoportjukat Izland, Portugália és Ausztria előtt, és lényegében a Belgium elleni nyolcaddöntő csak ráadásnak, amolyan bónusznak számított, senki sem vágta fel az ereit, mert ott véget ért a szereplés.

Teljesen érthető, hogy Bernd Storck együttese körül jó atmoszféra alakult ki, mindenki abban reménykedett, hogy a válogatott képes a vb-selejtezőkön is remekelni, és lesz esély végre 1986 után újra kijutni egy világbajnokságra.

A valóság aztán gyorsan utolérte a nemzeti csapatot, egy évvel a remek Eb-szereplést követően Andorrában 1–0-ra kikapott a Storck-együttes, a csapatkapitány Dzsudzsák Balázs könnyek között értékelt a csúfos vereség után, és leginkább arról beszélt, hogy hiányzott mellőle Szalai Ádám és még néhány nagy öreg az öltözőből – a balszélső vélhetően a válogatottól visszavonuló Juhász Rolandra és Gera Zoltánra is gondolt.

S bár a pályára lépők között így is sok olyan játékos volt, aki megjárta az Eb-t, a tartást adó gerinc hiányában szánalmas vergődést láttunk az egy évvel korábban még szárnyaló együttestől, és megkérdőjeleződött, hogy lehet-e sikeres a generációváltás, sikerül-e Gera-, Juhász-féle vezéreket, egyéniségeket találni.

Az andorrai mérkőzésen egyébként bemutatkozott a válogatottban bizonyos Tóth Bence, akinek NB I-es rutinja sem volt, s bár a fiatalember még mindig csak 24 éves, egyelőre úgy tetszik, nem tudott élni a megelőlegezett bizalommal, hiszen a Puskás Akadémiában, a Fehérvárban és a Vasasban sem sikerült utána alapemberré válnia, jelenleg az NB II-es Szeged futballistája.

Azonban egy tinédzser, aki akkoriban az utánpótlás-válogatottakban és az osztrák másodosztályú Lieferingben is kimagaslóan szerepelt, 16 évesen bekopogtatott a felnőtt nemzeti csapat ajtaján. Az Andorra elleni vb-selejtező előtt Storck kapitány először hívta be Szoboszlai Dominikot a bő keretbe, aki – talán szerencséjére – aktív szereplőként kimaradt a vesszőfutásból, mivel nem lépett pályára.

Csereként viszont beszállt egy másik reménység, Sallai Roland, ő akkor már az olasz élvonalbeli Palermóban pallérozódott, és meglehetősen biztatónak tűnt a fejlődése, de talán még többre tartották a vele szinte egykorú Balogh Norbertet, aki szintén a szicíliai együttesnél igyekezett meghálálni az olaszok belé vetett bizalmát. Sallai ma már állandó kezdőjátékos a Bundesliga erős csapatában, a Freiburgban – bár jelenleg sérült –, Balogh viszont felült a hullámvasútra, több külföldi csapatban is megfordult, most éppen a DAC-ban játszik, és évek óta nem találja azt a formát, ami miatt a palermóiak úgy gondolták, hogy klasszist tudnak faragni belőle.

Bernd Storck nem vihette végig a generációváltást, az Andorrától elszenvedett vereség lényegében az állásába került, az őt követő Georges Leekensre meg egyetlen szót sem érdemes vesztegetni, a belga bácsi egy évet sem húzott ki a válogatott kispadján, büntetés volt nézni azt a négy felkészülési mérkőzést, amelyen ő dirigált.

És akkor érkezett Marco Rossi, akit Budapest délkeleti részében sokan királyként tiszteltek. A tar olasz mester előzőleg a Honvédot vezette bajnoki aranyéremig, majd Dunaszerdahelyről sikerült visszacsábítani, hogy próbálja meg kivezetni valahogy a válogatottat a papíron 2020-as, a halasztás után 2021-ben megrendezett Európa-bajnokságra. A Leekensszel elpazarolt edzőmeccsek helyett Rossinak a mély víz jutott, de jó érzékkel sikerült támaszkodnia a Dzsudzsák, Szalai Ádám, Fiola, Nagy Ádám és Kleinheisler alkotta magra, melléjük kellett beépítenie a fiatalokat, akik egyre markánsabb szerepet vívtak ki klubcsapatukban. Nagyon kellett a magyar futballnak Willi Orbán és Loic Nego honosítása, de még fontosabb, hogy bár a korábbi csapatkapitány, Dzsudzsák Balázs elvesztette kerettagságát, a fiatalok, Szoboszlai, Sallai, az üstökösként berobbanó Szalai Attila, Varga Kevin, Gazdag Dániel és nem utolsósorban Schäfer András szépen lassan elkezdték kivívni a helyüket a válogatottban.

A Nemzetek Ligája-sorozat csoportmeccseinek végén, a múlt héten már ott tartottunk, hogy a Gulácsi Péter, Nagy Ádám, Szalai Ádám tengely mellett szinte teljesen kicserélődött a társaság 2016 óta, csak Lang Ádám és Fiola Attila maradt meghatározó szerepben, egyébként meg hol Sallainak, hol Szoboszlainak vagy éppen a szintén honosított, a gépezetbe szinte azonnal gond nélkül beépített 22 éves Callum Stylesnak tapsoltunk.

Rossi nagy erénye, hogy aprólékos munkával, kiváló érzékkel és szemmel találta meg azokat a fiatal futballistákat, akikkel hatékonyan tudta játszatni az alázaton, fegyelmen és önfeláldozáson alapuló taktikáját, ennek köszönhetően versenyeztünk eredményesen Németországgal és Angliával.

Ha valaki most ránéz a sikeres alakulat névsorára, talán egyetért velem abban, hogy a szövetségi kapitánynak nem kell azon gondolkodnia, hogy a kiöregedőfélben lévő labdarúgóit miként pótolja, hol talál minőségi fiatalt, aki minden szempontból érett a már megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel követett együttesben való szereplésre. A kulcsemberek közül természetesen Szalai Ádám elvesztése érzékenyen érintheti az együttest, de a szerkezetet nem kell megbontani, hiszen Ádám Martinnak is voltak biztató momentumai az elmúlt mérkőzéseken, és érdemes árgus szemekkel figyelni az U21-es válogatottban rendre eredményes és a belga élvonalban is egyre hangsúlyosabb szerepet kapó Németh Andrást, aki klubcsapatában, a Genkben is fontos gólokat szerez. Szalaihoz hasonlóan mindketten klasszikus centerek, magasak, jól fejelnek, jól tartják meg a labdát, és a legszűkebb szakmai értelemben véve hasonló pozícióban szerepelnek, mint a nyolcvanhatodik válogatottsága után a címeres meztől elköszönő csatár. Szalai Ádám mellett a mezőnyjátékosok között rutinosabbnak mondható a 32 esztendős Fiola, illetve a nála egy esztendővel fiatalabb Nego, de ők bőven alkalmasak arra, hogy még egy nagy menetelés résztvevői legyenek, mindenki más pedig huszonéves vagy éppen csak elérte a felnőttkort, mint Kerkez Milos, aki valósággal berobbant a nemzetközi klubfutballba és a válogatottba is.

És ha van nagy erénye Rossi együttesének, az az állandóság, illetve az összeszokottság, amely nélkül nem lennének a világsztárok ellen kapott gól nélkül lejátszott mérkőzések, nem gyűlölnének a mieink ellen játszani világ- vagy Európa-bajnokok. Ha egy gépezet jól működik, akkor könnyű benne alkatrészeket cserélni. Persze nem mindegy, mi romlik el vagy vész kárba, ám a jelen helyzetet látva bőven lehet bízni abban, hogy Szalai Ádám hiányában sem lesz leblokkolás és tartós üzemzavar.

A visszavonuló center személyisége biztosan hiányozni fog az öltözőből, de talán Szoboszlai Dominik, Sallai Roland vagy éppen Szalai Attila tanult annyit tőle és, mondjuk, Dzsudzsáktól az elmúlt években, hogy tovább vigyék a csodált szellemiséget, és képesek legyenek magukkal ragadni a többieket is.

Hat éve sokkal zűrösebbnek tetszett a generációváltás, most meg azt látjuk, hogy a legmagasabban rangsorolt futballistáinknak még csak most következhetnek a legjobb éveik. De az is igaz, hogy a magyar válogatottat innentől senki sem intézi el előre egy kézlegyintéssel, mert benne van a pakliban, hogy pórul jár. A következő lépcsőfok, hogy elviselni és kezelni kell az esélyesség terhét is, mert a papíron nálunk erősebb ellenfelekkel szemben már nagyszerűen megy a játék, de az Európa-bajnoki selejtezősorozatban megint összefuthatunk Albánia-szintű kellemetlen együttesekkel, amelyek ellen még több kreativitás kell.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!