Varázstükör – Csinta Samu publicisztikája

Állíthatnánk azt is, hogy a magyarországi futballszurkolókat, illetve a környékbeli országokéit az utóbbi időben elkényeztette a sors, hiszen míg két évvel korábban Magyarország és Szlovénia volt a két rendező ország, most csak Romániáig – sőt, az egyik bombaerős csoportért csak Kolozsvárig – kell utazni, hogy élőben, megfizethető áron pásztázhassák a futballjövőt. Grúzia persze kicsit messzebbre esik. Mivel azonban egy U-akárhányas bajnokságot többnyire a közvetlen érintettség miatt keresnek az emberek, nem pedig a sportértékért önmagáért, valamivel kedvezőtlenebb a helyzet, hiszen a magyar válogatottnak nem sikerült kijutnia az idei Eb 16-os döntő tornájára.

Annak idején, 1984-ben Moszkvában is csak korlátozott számú IBUSZ-csoportok láthatták a magyar korosztályos futball legnagyobb sikerét, miután a Petry-féle U18-as válogatott a végsőkig elverekedte magát, hogy aztán ott hősies módon ellenálljon a szovjet válogatottnak, majd tizenegyesekkel kiharcolja az olimpiai győzelmeken kívüli egyetlen futballaranyérmünket. Élő cáfolataként annak a városi legendának, mely szerint a szovjeteknek „le kell feküdni”. A fiatalokra való „odafigyelést” – és talán a kishitűséget – is jelzi, hogy egyetlen újságírót sem küldtek ki az Eb-re, így Bicskei Bertalan csapatának meneteléséről a magyar szurkolók csak a suttogó propaganda révén szerezhettek tudomást. A finálét a Magyar Rádió már élőben közvetítette, de képernyőre nem került a mérkőzés, amelyet szakemberek is egy nagy sorozat nyitányaként aposztrofáltak, hiszen a felnőttválogatott 1985-ben kijutott a mexikói világbajnokságra, a Videoton pedig az UEFA-kupa döntőjéig masírozott.

A 39 évvel ezelőtti bravúrt követően a magyar futballválogatottnak már csak 2009-ben sikerült a csúcsok közvetlen közeléig hatolnia, az Egervári Sándor által vezetett U20-as csapat a 2009-es egyiptomi világbajnokságon szerzett bronzérmet, a legjobb európai válogatottnak bizonyulva a globális megméretésen. Akkoriban mindkét csapatot és tagjait a magyar futball újabb aranykora letéteményeseinek akartuk hinni, de saját gyengeségük, a majdnem mindent meghatározó „rendszerhibák”, no meg a nemzetközi futball lekörözhetetlen gazdasági trendjei hamar lehűtötték bennünk a könnyen magasra csapó lelkesedést. Maradtak az egyéni beteljesülések – abból sem túl sok –, amelyekre azért mérhetetlenül büszkék vagyunk, miközben sajnálkozva emlegetjük, hogy egyik-másik „benn ragadt” futballistánk talán még tehetségesebb is volt, mint azok, akiknek sikerült a fényre verekedniük magukat. Az osztály eminense kétségtelenül Gulácsi Péter, aki a Lipcse és a Rossi-féle magyar válogatott kirobbanthatatlan kapusává nőtte ki magát – egészen a sérüléséig.

A korosztályos műfajnak is megvannak a maguk „klasszikusai”, a spanyol, portugál, német vagy olasz utánpótlás-nevelés rendszeresen felszínre hoz jó néhány ékkövet, akiknek többségét aztán rendre topbajnokságokban, nemzetközi kupákban látjuk viszont. Nem véletlenül jelentkeztek be játékosügynökök tucatjai a mérkőzésekre, a háttérben csak úgy dübörög a játékospiac. Ebben a dübörgésben pedig szívesen vesznek részt a klubok is, így egészen különleges kivételnek számít a Ge­noa vezetőinek döntése, amellyel röghöz kötötték a román felnőttválogatottban is szereplő Radu Dragusint: a középhátvédet inkább az olasz első ligába frissen feljutó csapat edzőtáborába vezényelték. Megtehették, mivel a torna nem szerepel az UEFA „kötelező” eseményei között, így az egyesületek kényük-kedvük szerint visszatarthatják a játékosaikat. Más kérdés, hogy többnyire nem teszik.

Ha a jelenlegi portugál válogatott tagjainak jelentős része már szerepelt is korosztályos eseményen érmes csapatban, a németeknél is többeket ismerünk korábbi U19-es, U21-es bajnokságokról, a hasonló esetek korántsem törvényszerűek, illetve egyenes vonalúak. A 2019-es U21-es kontinensbajnokság meglepetéscsapata, a román együttes például nyolc játékost adott a felnőttválogatottba, amely a napokban őrületes szerencsével mentett 2–2-re egy helyzetek alapján 2–8-as mérkőzést Svájcban. A szinte teljes vérátömlesztés korántsem jelentett feltámadást, mint ahogy a moszkvai csodacsapat alapjaira összerakott csikó Fradi sem váltotta meg a világot. A románok négy évvel ezelőtti ellenfelei közül a franciáknál ott játszott viszont Konaté és Upamecano, Mateta és Marcus Thuram, nem beszélve arról, hogy Dembélé, Niakhaté vagy Sissoko helyet sem kapott a kezdőcsapatban. S hogy a végső győztes spanyolokat nehogy kihagyjuk a felsorolásból: Olmo, Ceballos, Fabián, Fornals, Mayoral, Oyarzabal. Csupa ismerős név, ugyebár.

A csütörtöki francia–olasz kolozsvári rangadó (2–1) igazi sztárjátékosok felvonulását hozta. Szembekerült egymással például a Bajnokok Ligája-elődöntős ACMilant erősítő francia Kalulu és az olasz Tonali, de pályára lépett a BL-fináléban is szerepet kapó Internazionale-játékos, Bellanova vagy a Sevillával Európa-liga-győztes francia Badé.

A korosztályos világversenyeken ezzel együtt születhetnek nagy meglepetések is, egy-egy szerencsés generáció összeérése, a ritka alkalom által meglökött adrenalinszint olyan válogatottak egy nyáron át táncolását is hozhatja, amelyek amúgy nem tartoznak a futballnagyhatalmak közé. Az Eb nyitó napja máris szolgált egy hasonló „meghökkentéssel”, hiszen a „névtelen” játékosokból álló grúz válogatott 2–0-ra megverte a sokszoros győztes, illetve érmes portugálokat, akik saját nagycsapataiktól, illetve Európa több meghatározó klubjától kérték ki a játékosokat. Persze semmi sem garantálja a hasonló folytatást, de ebben a korban még nagyon messzire tud repíteni egy alakulatot a hazai pályán, hazai közönség előtt szereplés páratlan lehetősége.

Végezetül hadd térjünk vissza az időben a 2009-es varázslatos egyiptomi napokig. Az ottani meccseket már „hazahozták” a tv-közvetítések, így mindenki láthatta, amint Németh Krisztián hat vb-meccsen három gólt szerzett. Közülük kettőt az olaszok elleni negyeddöntő hosszabbításában, főszerepet vállalva így a továbbjutásban. Már a torna előtt nemzedéke legnagyobb tehetségének tartották, nem véletlen, hogy a fáraók földjére már a Liverpoolnak a görög AEK-hoz kikölcsönzött játékosaként utazott. Minden bizonnyal 37-szeres felnőttválogatottként fogunk emlékezni a ma már 34 éves csatárra, aki négy gólt szerzett nemzeti színekben. Hogy utánpótlás vb-k, Eb-k ma milyen mértékben dobogtatják meg a szívét, nem tudom, de egyfajta nosztalgia talán erőt vesz rajta, mint amikor az ember élete meghatározónak tetsző pillanatára emlékszik. Amikor még joggal és hittel álmodozik, akár arról is, hogy nemsokára az ő nevét fogja skandálni az Anfield páratlan közönsége.

Mert 21 évesen még majdnem minden elérhetőnek tűnik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!