Csillogó gyermeki szemek – Bobory Balázs publicisztikája

„Apa, mikor tudod elintézni, hogy fotózkodjak Szoboszlai Dominikkal?” – kérdezte nagyra nyílt, csillogó szemekkel hatéves kisfiam a Puskás Aréna lelátóján, miután a magyar válogatott csapatkapitánya második gólját is berúgta Montenegrónak. Mondjuk, ez a kívánság nem először fogalmazódott meg a gyerekben, és sokszor mondtam neki, majd felhívom a „Nagy Szobit”, mikor lesz itthon a „Kicsi”, de úgy érzem, most már kikerülhetetlen a közös kép elkészültének megszervezése.

És ez jó, sőt csodálatos!

A fiam nagyjából négyéves kora óta fogékony a futball csak látható részére, vagyis meccseket néz, drukkol, focis kártyákat és mezeket gyűjt. A tavalyi világbajnokságon Lionel Messi és Argentína volt a nagy favorit, a döntőben szó szerint zokogott, amikor Kylian Mbappé kétszer is egyenlített; nehéz volt neki megmagyarázni, hogy nincs itt a világvége, még nyerhetnek a dél-amerikaiak, ahogy győztek is tizenegyespárbajban. Azóta az argentin menetelést még kismilliószor meg kellett nézni a legnépszerűbb videómegosztón, de már a gyerek kommentálásával, aki mindannyiszor előre bemondta, mi fog történni a következő pillanatban.

Ami ennél örömtelibb, hogy vasárnap óta a magyar válogatott góljait is számtalanszor megnéztük, és bár egy hatéves kicsinek nehéz elmagyarázni az Európa-bajnoki selejtezősorozat és a kijutás szisztémáját, most már nagyjából tisztában vagyunk vele, hogy a csoportunkban mindenki a mi hátunkat nézte, senki sem tudott legyőzni minket, és jövő nyáron a legjobbakkal együtt Németországban szőheti tovább saját meséjét Marco Rossi csapata.

Ha jobban belegondolok, a fiam és köztem sok a párhuzam, elsősorban az elköteleződésünkben a sportághoz. Amikor annyi idős voltam, mint ő, a Videoton éppen az UEFA-kupában menetelt, én pedig Csongrádi Ferenc-mezeket kértem, amit apám be is hozott a kórházba, amikor sérvvel műtöttek. Utána nyolcas dresszben rohangáltam a folyosókon friss varratokkal, a hetet velem töltő anyám és a nővérek általános szörnyülködésére. Bármilyen furcsa, emlékképeim vannak a magyar válogatott akkori vb-selejtezőiről is, főleg arról a bécsi estéről, amikor Kiprich és Détári vezérletével elintéztük a sógorokat, és lényegében eldőlt, hogy ott lesz a csapat a mexikói világbajnokságon. Mondjuk, ez akkoriban nem volt kirívó eset, hiszen a megelőző két világbajnokságra is kijutott nemzeti csapatunk, igaz, mély nyomot egyik tornán sem hagyott.

Ami viszont biztos, hogy én is magyar ikonokat imádtam, nekem Csongrádi, Szabó Józsi, Disztl Peti volt az isten, és a játszótéren csak akkor szerettem volna Maradona lenni, miután láttam, mit művel az ellenfelekkel Mexikóban. De aztán gyorsan visszatértem a magyar burokba, és a következő években Csucsánszky Zoli, Petres Tamás és Sallói Pista került a fókuszba.

A magyar futballnak pedig most az kell, hogy a gyerekek itt találják meg példaképeiket, akik esetleg elérhető közelségben élnek, alkotnak, a nyelvünkön beszélnek, mutatnak mintát. És azért Szoboszlai mellett is bőven van kire büszkének lenni, mert Dibusz Dénes káprázatos, Nagy Ádám alázatos, Sallai Roland trükkös, Ádám Martin bivalyerős – mind-mind olyan tulajdonságokkal, amilyenekért egy gyerek imádhatja őket.

A hónapok múlásával pedig az én kisfiam is egyre nyitottabb lesz a futballvilág történéseire, az Európa-bajnokság közeledtével egyre inkább megérti majd, miért fontos egy ilyen esemény, látja a boltok polcain a különböző merchandise termékeket, a mezeket, a szurkolói pólókat, zászlókat, sálakat, és a fociszeretet mellett lassan beszökik a lelkébe az a nemzeti érzés, amely segíti még inkább megszeretni, tisztelni a hazáját, és büszkévé teszi, hogy magyarok vagyunk, egy közösséget alkotunk.

Az én generációmnak sajnos a nyolcvanas évek második felében nagyjából lehúzták a rolót, a magyar labdarúgás semmit sem tudott kiaknázni abból, hogy 1986-ban világranglista-3. volt a válogatott, a Vidi UEFA-kupa-döntőt játszott a Real Madriddal, Détári Lajost világsztárként „üldözték” Európa legerősebb klubjai, és mellette is bőven voltak még klasszisai a Mezey-csapatnak, akik aztán leforrázva, bűnbakként kullogtak haza Mexikóból. Többségük a hazai posványba, a bundákkal megspékelt, uram-bátyám viszonyokkal teli valóságba, ahonnan csak néhányan tudtak kitörni és képességeiknek megfelelő karriert befutni. A kommunizmus, a valós, aztán képletes vasfüggöny, a rendszer mérhetetlen amatőrsége, illetve irigysége, rosszindulata és az ezekből fakadó beidegződések évtizedekre vetették vissza a magyar futballt. Ebből a mocsárból kell vérverejtékes munkával kimászni, és sajnos még most sem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy teljesen sikerült.

A remény viszont él, hogy az én gyerekem nem azt fogja látni, hogy a 2023-ban veretlen, a világsztárokkal felálló szerbeket oda-vissza legyőző, korábban Angliában és Németországban is tétmérkőzést nyerő válogatott tagjait egy esetleges rosszabb Eb-szereplést követően szélnek eresztik, meghurcolják, esetleg leírják, hanem hagyják, hogy az építkezés tovább folytatódjon, a fiatalokat szép számmal felvonultató nemzeti csapatunk menjen tovább a maga útján – hátha negyven év kihagyás után akár egy világbajnokságon is megmutathatja magát.

Azért most óva intenék mindenkit attól, hogy azt gondolja, innentől minden egyszerű, nem lesznek buktatók, sőt jó lenne azt is elkerülni, hogy túl nagy terhet tegyünk a csapat vállára. Igen, Marco Rossi legénysége magának tette magasra a lécet már az előző Európa-bajnokságon is, ám továbbra sem törvényszerű, hogy rendszeresen verjünk meg futballnagyhatalmakat. A sebezhetőségünkre csak egyetlen példa: legjobbjaink közül sokan nagyon keveset játszanak a klubjukban, akad, aki az olasz második vonalban koptatja a padot, más az angol harmadosztály szürkeségébe próbál színt vinni, többen pedig súlyos sérülésből lábadoznak, a magyar labdarúgás hátországa pedig még messze nem olyan erős, hogy huzamosabb ideig átvészeljen hasonló csapásokat az együttes. Igen, teljes kerettel szép és eredményes Eb-szereplés néz ki a válogatottaknak, de a hazai utánpótlásedzőknek a választási lehetőségek bővítésén kell fáradozniuk, a menedzsereknek meg azon, hogy futballistáink karrierjük szempontjából mindig ideális helyen, környezetben játszhassanak, amely egyéni előrehaladásukat és a válogatott eredményességét szolgálja.

Szóval, sok mindent lehet és kell is meglovagolni a szárnyalásnak köszönhetően. Ha csak a sikert élvezzük, és a babérjainkon ülünk, akkor hamar elmúlik a világ dicsősége, és megint lehetnek olyan generációk, amelynek tagjai el sem tudják képzelni, hogy lesznek még Szoboszlai Dominikjaink, Sallai Rolandjaink, Dibusz Déneseink.

Ez a nem sokkal távolabbi jövő, ám nekem a közelebbi az, hogy írjak Németországban élő unokatestvéremnek, hogy jövő nyáron néhány napra meglátogatnánk őket, és persze beiktatnánk a magyar válogatott valamelyik mérkőzését is, ha már ott vagyunk. Hiszen a kisfiamnak megígértem, ha kijutunk a kontinensviadalra, elviszem, és megmutatom, milyen magyarnak lenni egy ilyen eseményen (szerencsére én átéltem 2016-ban Franciaországban, 2021-ben pedig Budapesten, és mindkét alkalom örökre bevésődött az emlékezetembe, a szívembe).

Hoppá! Ez már két ígéret, mert Szoboszlai Dominikkal is el kell készülnie a közös képnek… Lesz itt apai feladat bőven, de a csillogó szemekért, az arcra kiülő gyermeki rajongásért, az örömért minden fáradozás megéri.

Én csak megköszönöm a magyar válogatottnak, hogy a gyermekemmel ezt mind megélhetem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!