Huszonkétezerből hat – Ballai Attila publicisztikája

Párját ritkító teljesítmény! Nem az, hogy labdarúgó-válogatottunk sorozatban harmadszor jutott ki az Európa-bajnokságra – ugyanezt megtették például a szlovákok is, mi pedig hajdan törzsvendégként jártunk a vb-re is –, hanem az, hogy egymás után másodszor zárt kapuk mögé rejtik a döntő meccset. Három éve a Covid rekesztette ki a nézőket, most egy hosszú távon és globálisan talán még annál is veszélyesebb „járvány”, az általános agylágyulás. Ez utóbbinak a bolgár és az európai szövetség egyaránt szemléletes példáját adta, méghozzá olyan össz­hangban, mintha a koronavírus mellett ez is „fertőző” betegség lenne. De ezt már alaposan kiveséztük ezeken a hasábokon is, a kollégák is, én is, úgyhogy hagyjuk. Legfeljebb még annyit jegyeznék meg, hogy új terminológiát kell bevezetni, a „bolgár zárt kaput”, amely néhány tucat drukkernek azért megengedi, hogy beszivárogjon a lelátóra, ahol nem kell pályamunkásnak, sportdiplomatának, szupertitkos FARE-feljelentőnek álcáznia magát, hanem zászlóba burkolózva kedvére üvöltözhet.
Párját ritkító teljesítmény! Nem az, hogy labdarúgó-válogatottunk sorozatban harmadszor jutott ki az Európa-bajnokságra – ugyanezt megtették például a szlovákok is, mi pedig hajdan törzsvendégként jártunk a vb-re is –, hanem az, hogy egymás után másodszor zárt kapuk mögé rejtik a döntő meccset. Három éve a Covid rekesztette ki a nézőket, most egy hosszú távon és globálisan talán még annál is veszélyesebb „járvány”, az általános agylágyulás. Ez utóbbinak a bolgár és az európai szövetség egyaránt szemléletes példáját adta, méghozzá olyan össz­hangban, mintha a koronavírus mellett ez is „fertőző” betegség lenne. De ezt már alaposan kiveséztük ezeken a hasábokon is, a kollégák is, én is, úgyhogy hagyjuk. Legfeljebb még annyit jegyeznék meg, hogy új terminológiát kell bevezetni, a „bolgár zárt kaput”, amely néhány tucat drukkernek azért megengedi, hogy beszivárogjon a lelátóra, ahol nem kell pályamunkásnak, sportdiplomatának, szupertitkos FARE-feljelentőnek álcáznia magát, hanem zászlóba burkolózva kedvére üvöltözhet.

Így történhetett meg, hogy csütörtök este Szófiában a 2–2-es döntetlent követően játékosaink felsorakoztak a tribün előtt, és körülbelül annyian énekelték a Himnuszt lent, mint amennyien fent. Mintha valami Kusturica-filmben vagy megye kettes rangadón elért diadalt ünnepeltek volna a szomszéd falu csapata ellen. E kissé groteszk látvány – amiről persze sem a futballistáink, sem a szurkolóink nem tehettek, a legkevésbé sem – csak tovább erősítette bennem az eddig ismeretlen, furcsa és felkavaró érzést: kinn vagyunk az Eb-n, és nem tudok igazán, szívből örülni. Ettől még inkább elszontyolodtam. Ültem a tévé előtt, és azt latolgattam, mi van velem? Megbuggyantam? Remélem, nem. Megkeseredtem? Végképp nem. Ellendrukker sem lettem, az biztos. (Normális helyeken és esetekben eleve értelmezhetetlen, hogy a futballválogatottnak „ellenzéke” legyen; mindig mindenütt vannak a sport és a labdarúgás iránt érintetlenek, semlegesek, vannak továbbá kritikus alkatok, de a nemzet csapata ellen senki sem szurkol, miként nem tette azt itthon sem senki, sem az 1930-as, sem az 1950-es években.) Veretlenül vezetjük a selejtezőcsoportunkat, veretlenül zárhatjuk az évet (erre legutóbb 1976-ban akadt példa), miénk a leghosszabb veretlenségi sorozat Európában, olyan jól hangzik, hogy nem is keresek szinonimákat, egyáltalán nem zavar a szóismétlés, egyenes ágon kinn vagyunk az Eb-n, mi kell még? Akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy Rossi és Szobosz­lai arcán az én érzelmeim tükröződnek viszont.

Hiszen őrült meccs volt, minden előzményével, zaklatottságával, – elnézést a kifejezésért, de ez a legtalálóbb – „töketlenkedésével”, fordulatával együtt. Nem idézem fel századszor is a mostanra szerencsénkre lényegtelenné vált, halványuló részleteket, legfeljebb szegény Kerkez Milos „kettős hibáját”, mert az jellemezte a leghívebben ezt a több mint száz percet, hiszen valószínűleg nem volt még a világon olyan válogatott futballista, akit úgy állítottak ki két sárgával, hogy mindkettőt az ellenfél tizenhatosán belül szedte össze. Egyenlítő gólunk, azaz a bolgárok öngólja az utolsó utáni pillanatban mintha a sors rendelése lett volna, de nekem első reakcióként csak a megkönnyebbülést hozta meg, az örömöt akkor még nem. Felsóhajtani tudtam, üvölteni tudtam, lelkendezni nem.

Aztán egyszer csak eszembe jutott valami, és gyorsan kiszámoltam, hogy már majdnem huszonkétezer napot éltem meg, és ezekből mindössze hat olyan volt, amikor labdarúgó-válogatottunk kijutott egy világversenyre. Az első öt a felhőtlen öröm jegyében telt, végig is pörgettem magamban mindegyiket.
Az első: 1977. október 29., Magyarország–Bolívia 6–0. Debrecenbe utazunk, családi „őszelésre”, simán odaérnénk a meccs elejére, de tejfölszerű köd ereszkedik az Alföldre. Amúgy visszafogott úrvezető apám száguld, miközben az orráig sem lát, félek mellette, de nem arra biztatom, hogy lassítson, hanem arra, hogy gyorsítson. Éppen beesünk kezdésre, mire kifújjuk picit magunkat, jön Nyíl, 1–0, Törő, 2–0, Zombori bombagóljáról sem mi maradunk le, hanem az operatőr. Ekkor ugrunk egymás nyakába a tévészobában összezsúfolódott fél üdülővel együtt. A visszavágó innentől tét nélküli, bár apámtól azért megkérdezem, La Paz ugye nincs olyan magasan, hogy ott hetet lehetne kapni?
A második: 1981. október 31., Magyarország–Norvégia 4–1. A Népstadionban a 60. percig Lundot átkozzuk, akiről megírta a Népsport, hogy retteg a repüléstől, ezért autóval jött, és bevarrta azt az iszonyatos szabadrúgásgólt, hogy miért nem maradt otthon a francba. De Kiss Laci meghozza a beteljesülést, és úgy ölelgetem a Vasas-drukker Sanyit, mintha ő rúgott volna kettőt.

A harmadik: 1985. április 17., Ausztria–Magyarország 0–3. Életem egyik legfelemelőbb sportélményéről, első külföldi válogatott meccsemről már sokszor írtam. Hatezer magyar őrjöng a Hanappiban, közülük mintegy háromezer erős alkoholos befolyásoltság alatt, mert az osztrák rendezők nem engedik bevinni a stadionba a felhalmozott sör- és borkészletet, így a belépés előtt mindenki mindent gyorsított eljárással dönt magába. Így aztán Pestig hallatszik a „Mexikó, Mexikó!”

A negyedik: 2015. november 15., Magyarország–Norvégia 2–1. Ez már nem az az időszak, amikor a kudarc elképzelhetetlen. Éppen ellenkezőleg: inkább a siker az. Legalábbis nekem, harmincesztendei böjt után. Az oslói 1–0 dacára is félek, még akkor is, amikor a Groupama Arénában negyedóra elteltével Priskin élete gólját lövi, de attól tartok, ha egyet kapunk, összeomlunk és végünk. Csakhogy a csapatunk hite már erősebb az enyémnél. A 83. percben, 2–0-nál nyugszom meg, onnantól viszont a kollégák előtt tartanom kell magamat, nehogy bőgni kezdjek, hiszen megadatott, amiről már nem is álmodtam: világversenyre mehetek újságíróként a magyar válogatottal!

Az ötödik: 2020. november 12., Magyarország–Izland 2–1. A Covid második, az elsőnél sokkal fenyegetőbb hulláma miatt éppen bezárt az ország és a Puskás Aréna. Otthon, a családdal, a közös nyavalyából egyszerre négyen lábadozunk, és annyi csendes, borongós nap után, Szoboszlai löketénél végre kitisztul az ég.

Öt nap, öt örök élmény. Kontrasztként itt volt csütörtökön a hatodik. De most, amikor e sorokat írom, már szombat van, és holnap vasárnap lesz, a Monte­negró elleni, utolsó Eb-selejtező napja. Nagy baj már nem érhet minket, de nagy jó még igen. Hatvanezer ember megy ki, de kétszer ennyien is lennének, ha beférnének. Ez a Himnusz-éneklés nem olyan lesz, mint a szófiai. És megkockáztatom, a szurkolók az eredménytől függetlenül ünnepelni, örülni fognak. Nem úgy, mint az én korosztályom, illetve a nálam idősebbek, akik 1977 májusában a görögök ellen a második félidőben már fütyülni kezdtek, mert „csak” 2–0-ra vezetünk és hátul gurigázunk – pedig ez a 3–0 hozta meg a csoportelsőséget és a Bolívia elleni pótselejtező lehetőségét –, vagy akik 1985 tavaszán szinte tüntettek, amiért már biztos vb-résztvevőként itthon ki merészeltek kapni a fiúk 1–0-ra Hollandiától.
Ma délután kíváncsian várom az újabb élőképet és idézetet, annál is inkább, mert Montenegróval közös történetünk igen csekély muníciót kínál. És persze érdeklődéssel olvasom majd a „laposföldhívők” újabb megalapozott írásait arról, hogy nem számít a sorozatban harmadik Eb, nem számít a veretlenség, nem számít az állandó telt ház, nem számít a válogatott, nem számít a rendre kupafőtáblás Fradi, nem számít Szoboszlai. A magyar futball igenis rossz. A Föld pedig köztudottan tányér alakú, lapos. Hogy „valami” Magellán már a tizenhatodik század elején körülhajózta? Az sem számít.

Mi ellenben jó, ha eszünkbe véssük, hogy a Föld mellett a labda is gömbölyű. Úgyhogy gálázás helyett futballozni kell, mert a tét a csoportelsőség. Vagy talán még inkább az, hogy itthon pótoljuk mindazt, amit csütörtökön Szófiában nagyrészt önhibánkon kívül elmulasztottunk.