Körúti futballhajnal – Csillag Péter publicisztikája

Ma százötven éves a Pest, Buda és Óbuda egyesítéséből született Budapest; a bérházak padlásán őrzött titkok, a sebhelyes falakról málló történelem, a jóleső kiábrándultság és a felvilágosult önirónia nagyvárosa. Ahol „tócsák tükrében magukat nézve, dohányszemcsékkel zakók zsebében” váltják egymást nemzedékek, „nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt” és ahol tegnap is, száz éve is „vak volt a hajnal, szennyes, szürke”, de még mindig „ismerős minden kávéház, mozi, és ma is barátom a Keleti Pályaudvar”.

Ahol Charly bácsi, az Angliából hazatért faesztergályos a csomagjába rejtett futball-labdájával hónapokra magára haragította a pesti asszonyokat, akik nem bocsátották meg neki férjeik bokatörését 1896 behavazott őszén, a sérülések miatt félbeszakadt pékerdei ősmeccs után. Ahol a fel­ázott-latyakos Millenáris-pályán a sötétedésig tartó első edzés végén a közeli őrbódéba húzódtak a játékosok, és a futballpionír olimpiai bajnok, Hajós Alfréd visszaemlékezése szerint öltözködés közben meghitt derűvel értékelték a furcsa kalandot: „Egymáson végignézve jókat nevettünk besározott, szánalmas külsőnkön, sárral befröcskölt arcunkon és ronggyá tépett ruháinkon...” Ahol a bizonytalan legenda szerint néhány évvel korábban Bárczy István, a majdani főpolgármester rúgott először labdába – merő tévedésből. A szabályok félrefordítása folytán ugyanis a próbatréningen az új sportággal ismerkedő fiatalok közül egyedül a kapus érinthette lábbal a „foot-ballt”, márpedig az ugrómércékből tákolt kapu elé állítva éppen a későbbi városvezető kezdte el a játékot.

Ő indította útjára a labdát ünnepi kezdőrúgásával az FTC 1911-ben és az MTK 1912-ben avatott stadionjában is, és ő mondta ki, miután a Magyar Atlétikai Szövetség elnökévé választották: „Ha én a modern kultúrának alapelveit kutatom, rájutok arra, hogy minden kultúrának a fejlődését mi biztosítja legjobban? A szabadság és a szeretet, a szabad levegő és a melegség. És vajjon az atlétika eszméje miben jut nyilvánosságra? Nem-e a szabad levegőn való mozgásban és az emberi testnek a szabad levegőn való tökéletesítésében?”

Bárczy köszöntötte 1912-ben a Titanic óceánjáró elsüllyedése után Budapestre érkező Carpathia gőzös legénységének tagjait, a hajókatasztrófa túlélőinek kimentőit, akiket hősként fogadott a város népe az MTK-val vívott jótékonysági mérkőzés előtt. A főváros első embereként a Keleti pályaudvarnál összeverődött tömeg élén üdvözölte ugyanabban az évben a sikeres nyugat-európai turnéról hazaérkező FTC küldöttségét: „Kedves bajtársaink! A régi klasszikus világban a győztes csapat fogadására kivonult a polgárság a város kapuja elé. Mi, a főváros polgárai, ím eljöttünk szívrepesve fogadni a győzteseket, mert magyar lobogó alatt szerepeltek a külföldön és a magyarságnak és a székesfővárosnak szereztek dicsőséget. A főváros nagyközönsége érdeklődéssel leste a híreket, és mikor az első győzelemről értesültünk, örömmámorban úszott a polgárság. Ennek a büszke örömünknek akarunk kifejezést adni ma is. A magam részéről és a főváros egész polgársága nevében Isten hozott benneteket, legyetek továbbra is dicsőségére a magyar nemzetnek.”

Ekkorra már nem kellett félnie Charly bácsinak a gyanakvó asszonyoktól, fordítási hibák sem nehezítették többé a játék értelmezését, a futball a nagyváros lüktető mindennapjainak része lett. „Egyszerre az ifjúság lett az úr a városban, ahol száz esztendeig vénséges vén belvárosi polgárok igazgatták a dolgok rendjét. A bakter többé nem mer éjjel kiáltani a ragyogó lámpák alatt, és a kakaskukorékolás helyett a sportcsapat kapitányának éles füttye kelti fel vasárnap reggel a diákokat és a fiatal munkásokat.” Krúdy Gyula, a pesti éjszakák és nappalok rejtelmeinek ismerője nemcsak a kakaskukorékolást felváltó csapatkapitányi füttyre figyelt fel, de a vasárnap délutánok különös szokására, a szerkesztőségek utcai gyorshírszolgálatára is. „Amikor alkonyattal megállott a kocsiközlekedés a nagykörúton, mert kiakasztották az újság kirakatába a labdamérkőzés eredményét: betüket és számjegyeket, amelyeknek jelentőségét már tudta a legöregebb pesti ember éppen úgy, mint a legkisebb gyerek.”

Morgolódók, zúgolódók is akadtak persze, akik nem nézték jó szemmel, hogy – mint egy korabeli panaszos megjegyezte – „vásott ifjoncok, mégpedig az iskolába járók éppen úgy, mint az iskolakerülők, és az iparos tanoncok őrült módon rúgják az aszfaltos és a keramitos utcában a labdát s labdarúgás közben olyan ordítást visznek véghez, mint az éhes sakálok”. Bosszantotta Márai Sándort is a lármás, zajos tevékenység: „Sugaras őszi vasárnap délutánokon a Margitszigeten sétálva nem hallgathattam megrendülés nélkül azt a kétségbeesett, minden emberi jelleget nélkülöző, kiéheztetett vadállatok ordítására emlékeztető hörgést, mely a Duna hangerősítésével felnagyítva érkezett el a túlsó part valamely sportpályájáról hozzám.” Megbolydult a város, és bizony egyszer-egyszer olyasmi is megesett, mint szegény Steiner Béla játékvezetővel, aki hiába szedte a lábát, nem jutott el a Tatai úti pályától a villamosmegállóig, a Terézvárosi SE felbőszült játékosai a mérkőzés után utolérték, és a Rákos-patakba hajították.

A villamosközlekedés és a pesti futballélet hamar egy vágányra fordult, a BKVT SE már 1912-től lehetőséget teremtett alkalmazottainak – legalábbis a „fehérgallérosoknak” – a szervezett labdajátékra, aztán amikor az utódegyesület első NB I-es mérkőzésén 1940-ben 3:1-re győzött az Elektromos ellen a Latorca utcában, világgá kürtölhette a korabeli sportlap ízetlen cikkcíme: „Gázolt a BszKRT”. Újságpapírt hordott a szél, dülöngélt egy nagykabát, az első villamos már elindult felénk. Vagy ha nem, akkor a helyette kényszerből üzembe állított stráfkocsi, miként 1920 karácsonyán, amikor a csatakos időben leállított villamosközlekedés majdnem ellehetetlenítette az MTK és a 33 FC mérkőzését. Akkoriban talán már ott várt a megállóban a stráfkocsira Faragó Loja, a 33 FC legendás intézője is, akiről Mándy Iván később A pálya szélén című regény főhősét mintázta, megteremtve a Régi idők focija című filmből ismert Minarik Ede emblematikus figuráját: „Mindig nagyra becsültem a kiscsapatokat. Annak idején ilyen volt a 33 FC, a későbbi Budai 11. Meglehetősen szegény volt, nem volt pályája, közönsége. Évről évre kétségbeesetten küzdött a bent maradásért. Faragó Lajos tartotta össze: minden pénzét erre áldozta. Neki a zsíros kenyérnél nemigen jutott többre.”

Budapest ritmusát felvette zsíros kenyeres szurkoló éppúgy, mint aranylabdás futballcsillag. Hosszú évekig az 1-es villamos törzsutasának számított egy magas termetű, galambősz úr, bizonyos Albert Flórián, ám a budapesti utazóközönség néha jeles utastárs nélkül is páratlan futballélményben részesült. Megesett, hogy a trolibuszba a lehúzott ablakon át kiabált be a futballtörténelem, miként arról Sztevanovity Zorán zenész-énekes beszélt, felidézve az 1954-es világbajnokság idejéről őrzött gyermekkori élményét: „Az egyik megálló éppen egy ház nyitott ablakához esett, ahonnan csak úgy harsogott kifelé a riporter hangja. Mi, utasok a vezetővel együtt a troli szintén nyitott ablakán át ittuk a riporter szavait, s el nem indultunk volna, amíg az akció véget nem ért.”

És ott volt a hamisítatlan pesti futballhumor! Talán Salamon Béla, a népszerű színész-komikus, az MTK szeretve bíráló szurkolója, a tribünök közkedvelt alakja volt az igazi meghonosítója. Íme, egy a róla fennmaradt számos anekdota közül:

„Heves szópárbaj fűszerezte az MTK–III. Ker. TVE találkozót.
– Maga állat!
– Maga tróger!
– Kretén...
– Félkegyelmű...

Sala bácsi érdeklődve pillantott a mérkőző felek irányába: – Honnan ismerik ezek egymást ilyen jól?...”

Azóta eltelt jó néhány évtized, Salamon Béla régóta a Kozma utcai temetőben nyugszik, mi meg még mindig nem értjük: honnan ismerik ezek egymást ilyen jól?

Hogy is írta a költő? „A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!