Kicsi dió – publicisztika

Miközben magánszámításaim szerint százezres nagyságrendű honfitársammal együtt – nem beszélve a többmilliónyi más nemzetbéliről – várakoztunk az UEFA aktuális értesítésére, hogy igénylésünk után kaptunk-e jegyet a nyári németországi labdarúgó Európa-bajnokságra vagy sem, a Kicsi dió című magyar, egészen pontosan székely népmese jutott az eszembe. Tudják, amelyikben a sokgyermekes szegény ember egy frissen sült kenyér monológjának segítségével űzi el a házától a legkisebb lurkóját elvinni akaró ördögöt. „Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is.”

Ez a monológ már gyermekkoromban is mély hatással volt rám, mert dús fantáziával valóban elképzeltem a búzamag sorsát az asztalunkig. Hát, nem lettem volna a helyében… Persze az ördögében sem, ráadásul most, ahogyan ő a hosszú várakozást követő kakasszó, vagyis a hajnal eljövetele miatt, jómagam is megcsalatkoztam, ugyanis nem azt az angol nyelvű levelet kaptam az UEFA-tól január 25-én, amit reméltem, hanem emezt:

„Az igénylése sikertelen volt. Köszönjük, hogy jelentkezett az UEFA EURO 2024-re. Nagyon sok igénylés érkezett hozzánk, ezek száma jelentősen meghaladta a jegyekét. Ezért az értékesítési feltételekkel összhangban véletlenszerű sorsolással választottuk ki a jelentkezőket. Sajnálattal értesítjük, hogy ennek eredményeként a jegyigénylése nem volt sikeres. Üdvözlettel, UEFA EURO 2024 jegyértékesítő csapat.”

A szűk családon belül még három esélyünk volt, a feleségem és három gyermekem közül a két felnőttkorú, akiknek az e-mail-címéről igényelni tudtunk, aztán kiderült, nekik szintén ez a sztenderd üzenet landolt a virtuális postaládájukban.

A többség hasonlóképp járt, azért ismerek olyan élő embert, akit homlokon csókolt Fortuna, mondjunk belépőnként 200 euróért, ami majdnem 80 ezer forint, viszont legalább harmadmagával látja június 23-án, vasárnap este kilenctől a stuttgarti stadionban a mieinket és a skótokat. Hozzáteszem, bár az európai szövetség azt ígérte, hogy a jegyüzérek kiszorítása miatt csak az UEFA platformján lehet majd jegyeket értékesíteni szigorú felügyelet mellett, kizárólag az eredeti értékesítési árban, ehhez képest azonnal megjelentek a különböző internetes felületeken az eladó biléták. S akkor arról még nem is beszéltünk, hogy hónap végén a szerencséseknek sem könnyű hirtelen több százezer forintnyi eurót elővenniük a mellényzsebből, hogy fizethessenek a január 30-i határidőig. Ettől még szívesen lennék a helyükben, na. Egyébként az MLSZ nyilvánosságra hozta (vélhetően az összeesküvés-elméletek visszaszorítása céljából), hogy a három meccsünkre 400-500-500 ezer, összesen 1.4 millió jegyigénylés érkezett a kontinentális szövetséghez, tehát a hoppon maradtak enyhén szólva többen vannak. Vagy más szemszögből nézve irigylésre méltóan népszerű a magyar válogatott (no meg az ellenfelei, a házigazda németekkel az élen)… Eleve olyan az elosztási szisztéma, hogy mérkőzésenként csupán 10-10 ezer jegyet kapnak a résztvevő csapatok, aztán márciusban jön a következő kör, amikor a szabadon maradó „semleges” belépőkre is rá lehet majd úszni. Megpróbáljuk, hátha, mindenesetre azt remélem – ha esetleg a papírformának megfelelően megint jegy nélkül maradok –, hogy legalább üres foltok, székek nem lesznek az arénákban, mert bizony annál idegesítőbb nincs ilyen felfokozott érdeklődés mellett. Általában a grátisz szponzori belépők gazdái engedik meg maguknak, hogy kihagyják az „ingyencirkuszt”, amiért mások a fél karjukat odaadnák.

Elárulom, alapvetően a közös családi nyaralásunk időpontját is az Európa-bajnokság (június 14-től július 14-ig), no meg persze a párizsi olimpia (július 24-től augusztus 11-ig) határozta meg, részben természetesen a munkám miatt. Ezenfelül a szurkolói „lényünk”, valamint a feleségem kötelező fogorvosi alapellátás miatt szigorúan egyeztetett szabadsága, a gyerekek kapcsán pedig az egyetemi vizsgaidőszakok, diplomaosztó, valamint edzőtáborok is befolyásoló tényezőként hatottak. Nem titkolom, végül az Eb utolsó, egyben július második hetére esett a választásunk, mert úgy voltam vele, ha a mieink már nincsenek versenyben, akkor el lehet utazni, ha meg még igen, akkor mindenhol láthatjuk az elődöntőket. Mármint mindenhol Európában, igaz, más földrész eleve nem jött szóba, s azért úgy állítottuk be, hogy a döntőre hazaérjünk… Visszaemlékezve a korábbi két kontinensviadalra, 2016-ban egy ciprusi taverna asztalánál címeres mezben, könnybe lábadt szemmel szurkoltuk ki az osztrákverést, a helyi pincér pedig a Stieber mindent eldöntő gólját követő reakciónkat látva hozott egy kör grátisz röviditalt ezzel a kommentárral: „A győzteseknek!” 2021-ben nem mentünk sehová, hiszen a házigazdaságot át kellett élni, ki az egyiken, ki a másikon, de ott lehettünk a portugálok és a franciák ellen a Puskás Arénában, azt azért kevés egyébre cserélném el. Sőt, a feleségemmel még azt a szürreális élményt is megtapasztaltuk, amikor a francia–portugál rangadón szinte senkit sem érdekelt Cristiano Ronaldo, Mbappé és a többi sztár játéka a helyszínen, sokkal inkább az, mit csinál ugyanakkor a magyar válogatott Münchenben a németekkel. Szalai, majd Schäfer vezető góljánál hangrobbanás rázta meg a pesti stadiont, pedig ott épp nem történt semmi számottevő.

Szurkolói szempontból egyébként három variációt látok célravezetőnek. A szerencsés jegytulajdonosok, ugye, ott lesznek Stuttgartban és Kölnben, majd, ha a Jóisten úgy akarja, az egyenes kiesés szakasz további magyar érdekeltségű stadionjaiban. Akinek nincs jegye, ám a világért sem hagyná ki a helyszíni atmoszférát, a mérkőzések előtti vonulást, majd az utáni nevetve vagy sírva vigadást, szintén elutazik Németországba. S persze a 2016-os és 2021-es tapasztalatok alapján itthon sem lesz annyira rossz a szurkolói zónákban, teraszokon, kerthelyiségekben. Talán nem árulok el nagy titkot, de a Nemzeti Sport is gőzerővel tervezi-szervezi a saját meccsnézős helyét, ahol együtt drukkolhatunk olvasóinkkal és mindenkivel, akinek fontos a magyar sport, a labdarúgás, az Eb-szereplés, a válogatott, a közösségi élmény. Emlékezzünk csak az említett székely népmese végére: „A szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.” Dehogy vesztettük el, nagyon vigyázunk rá, hiszen hosszú évtizedek után csak most találtuk rá újra.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!