Itt vagyunk a célegyenes elején. Három hónap múlva a magyar labdarúgó-válogatott már az Európa-bajnokságon mutatja meg magát, és talán nem túlzás kijelenteni, az előző két kontinensviadalhoz képest még nagyobb a várakozás a szurkolóktól, mert szemben a 2016-os viadallal, ahol 44 év után szerepeltünk újra a tornán, illetve a 2021-essel, amelyen halálcsoportba kerültünk, most olyan csapatunk, keretünk van, amely álmodozásra jogosít fel bennünket és a kvartettünkben vannak verhető riválisok.
A tízmillió szövetségi kapitány országában persze a legtöbb vita azon lesz, végül kik alkossák a végső, 23-as keretet, akik majd Németországba utazhatnak. A vélemény- és észrevétel-cunami bizony Marco Rossinál is kiveri a biztosítékot, aki gyakorta fel-feltéved a közösségi oldalak kommentszekciójára, és vélhetően, ha nem lenne tar a mester, bizony kihullana a haja, amiket ott olvas. Néha tényleg az az érzése az embernek, hogy nekünk semmi sem jó, hiába remekel az olasz – és tavaly óta már magyar is – szakember vezetésével a nemzeti tizenegy, jönnek csendesebben a szkeptikusok, hangosabban az ellendrukkerek, akik győzelemsorozat esetén lapítanak a fűben, egy-egy gyengébb teljesítmény után aztán előbukkannak és osztják az észt.
A mai világban kivédhetetlen, hogy egészen extrém, megbotránkoztató vagy bicskanyitogató vélemények, megjegyzések, kinyilatkoztatások ne jussanak el az edzőkig, labdarúgókig, a közösségi oldalakon mindenki lehet szakember, mester, mindentudó, az, ami régen a kocsmaasztalok mellett, kis közösségekben lett megvitatva, most virtuális terekben formál esetenként nagy közösségekben véleményt.
Az biztos, Marco Rossinak ki kell zárnia a külvilágot, amennyire lehet, és csak arra figyelni, hogy olyan válogatottat állítson össze, amelynek tagjaiban feltétel nélkül megbízik és viszont. A szövetségi kapitány korábban lefektetett – nem kőbe vésett – szabályokat, amelyek szerint válogat, de megtartotta magának azt a jogot, hogy néha felrúgja ezeket, és bizonyos helyzetekben egyes játékosokkal kivételezik. Nem lehet szemrehányást tenni neki ezért, mert minden ilyen esetben világosan kommunikál, nem hagyja magát a közvélemény által befolyásolni. Másrészt minden esetben a saját bőrét viszi a vásárra, megméreti magát együtt a csapattal, amelyet ő rak össze, és hát ki az a bolond, aki a saját eredményessége ellen játszana? Rossi az utóbbi évtizedek legsikeresebb kapitánya, akit nem tegnap ismertünk meg és nem is egyszer szaladt ki a keze alól jó eredmény, vagyis meg kellene tanulnunk még inkább bízni a szakértelmében.
A szurkolók a legutóbbi kerethirdetés után talán Szalai Attila helyzetével foglalkoznak a legtöbbet, aki tavaly nyáron óriási reményekkel lépett szintet, és a török sztárcsapat Fenerbahcétól elköszönve indult neki a német élvonalnak. A még mindig csak 26 éves védő aztán a Hoffenheimben a bemutatkozásakor hibázott, utána pedig elfogyott körülötte a levegő, nem nagyon került pályára. A télen kapóra jött számára a nemzetközi porondon is szereplő Freiburg kölcsönvételi ajánlata, de a debütálás ott sem sikerült fényesen, és azóta ugyanúgy ücsörög a kispadon, mint előző együttesénél.
A magyar válogatott alapemberéről van szó, aki az elmúlt évek építkezésének, fejlődésének egyik alapköve lett, s akit csak nagyon ritkán lehetett elmarasztalni a válogatottban nyújtott teljesítménye miatt. Sőt, a legtöbben megjósolták, várták és követelték is, hogy menjen végre topbajnokságba, mert ott a helye, ott tud igazán kiteljesedni a karrierje. A futballistasors néha kegyetlen, Szalai olyan spirálba került, amelyből nehéz kikeveredni, mert bármilyen erős mentálisan egy játékos, néhány rontás után azért benne van a tudatában, hogy legközelebb nem lehet hibázni, és akkor remegnek meg a lábak…
Rossi kiváló pedagógus. Tudja jól, hogy Szalai Attilának most érzelem- és lelkifröccsre van szüksége, hogy megint tudjon hinni magában, lásson maga előtt célt és kimásszon a gödörből, találjon motivációt, harcoljon, ahogy már megszoktuk tőle. És ha ez nem lenne elég, a szövetségi kapitány ismét jelesre vizsgázott lojalitásból is, saját szabályrendszerét figyelmen kívül hagyva nem hagyja az út szélén a korábbi közös sikerek egyik letéteményesét, segítő kezet nyújt neki a bajban. Rossi megtette ezt már korábban másokkal is, hasonló helyzetben állt ki Szalai Ádám mellett, és abban az esetben talán még nagyobb volt rajta a nyomás, illetve bizony néha Nagy Ádám pozícióját is meg kellett védenie, amikor a válogatott egyik motorja az olasz másodosztályban szintén a kispadról figyelte legtöbbször az eseményeket.
Ha leülnénk Rossival egy ristrettóra, nem lennének körülöttünk kamerák, vakuk és ledfények, akkor is több olyan szakmai indokot fel tudna hozni, miért (voltak) fontosak számára az említett játékosok. Viszont van, amiről tényleg fogalma sincs az egyszerű mezei drukkernek, de még a tűzhöz talán valamivel közelebb álló újságírónak sem: ez pedig az adott futballista öltözőre gyakorolt hatása. A személyes jelenlétének fontossága, a vezértulajdonságok kiaknázása, és az az óriási tapasztalat, amelyet át kell adni, meg kell osztani. Egy szövetségi kapitánynak mindig a teljes képet kell néznie, megtalálni azokat a szegmenseket, amelyek összeillesztéséből egy erős, eredményes közösség alakul ki.
Talán nincs vita köztünk abban, hogy a szövetségi kapitány ezen a téren is rendkívül sikeres. S ezúttal talán tényleg van már mögötte olyan bázis, olyan keret, amely szép sikereket érhet el az Európa-bajnokságon. A felkészülés most kezdődik Törökország és Koszovó ellen, mindkét március végi találkozó tökéletes alkalom arra, hogy Rossi döntései önmaga előtt is bizonyosságot nyerjenek, és talán most van az a kegyelmi állapot, amikor sem sérülés, sem eltiltás nem akadályozza, hogy a lehető legerősebb magyar labdarúgó-válogatott teszteljen az Európa-bajnokság előtt, és csak imádkozunk, hogy legjobbjainknak a tavasz maradék részében se essen baja, sőt, Gulácsi Péter továbbra is legyen ilyen stabil Lipcsében, Willi Orbán fejelje a gólokat és radírozza le az ellenfél legjobbjait, Nagy Ádám folyamatosan játékban legyen, Schäfer András gürizzen Berlinben, Sallai Roland tündököljön Freiburgban, Varga Barnabást ne lehessen megállítani a tizenhatoson belül továbbra sem, Szoboszlai Dominik pedig kényszerű téli pihenője után feltöltődve nyomja végig az előttünk álló hónapokat a lehető legmagasabb csúcsokat ostromolva.
A szurkolóktól pedig továbbra is a bizalom a legfontosabb. A nagy többség imádja, élteti a magyar futballválogatottat, nem véletlenül kapkodják el a jegyeket órák alatt a felkészülési meccsekre is. De még több önuralomra van szükség a fotelban is, a közösségi terek világában, mert a közhangulatot, a közvélekedést már ez uralja, és most Marco Rossinak, valamint a csapatnak e téren nincs másra szüksége, mint egységes kiállásra, támogatásra.
Ez a csapat rengeteg csodát adott már nekünk az elmúlt években, és most várjuk a következőt, és joggal hisszük, hogy nem hiába. Szalai Attila, Nagy Ádám és a többiek még akkor is más arcukat mutatják ebben az együttesben, ha saját klubjukban esetleg a perifériára szorulnak, ezt számtalanszor bizonyították, és ezért tekint rájuk Marco Rossi is kivételezettként. A kölcsönös bizalom pedig nagy eredményeket hoz magával, és ez az, amiben erős a magyar labdarúgó-válogatott: létezik bajtársiasság, hit, ki- és összetartás. Nem véletlen a jelszó sem: „Együtt!”
Ebbe a körbe most minden magyar futballkedvelőnek be kell állnia.