Válogatott sikerek nyomában

Van előnye is annak, ha az ember kórházba vonul. Egyrészt megold egy aktuális egészségügyi problémát, másrészt a beavatkozás utáni napokat kénytelen nyugalomban, pihenéssel tölteni. Az ilyen idő márpedig kincset ér a mai rohanó világban, és egy magamfajta sportújságíró mire is használná fel az alkalmat, ha nem arra, hogy a fő érdeklődési körének menthetetlenül megválasztott magyar labdarúgás rejtelmeiben elmélyedjen.

Kórházi olvasmányomnak Bocsák Miklós A Császár és utána a sötétség c. könyvét választottam. Ebben a szerző a címszereplő Albert Flórián pályafutásán másik három olyan magyar futballistát mutat be, akik páratlan tehetséggel születtek, mégsem tudták magukból kihozni azt, amire predesztinálva voltak. Az okok a Ferencváros legendáján kívül Varga Zoltán, Kocsis Lajos és Törőcsik András esetében is mások, nem is kezdeném el felsorolni. Helyette egy olyan idézetet hoznék ide, amelyből talán kiderülhet, hogy miért mondták már akkor is a magyar futballra, hogy hanyatlik és miért tarthat ez a lefelé ívelő pálya még mindig. A szöveg egy idősebb edzőtől származik, akit a szerző mint "Mester" említ.

"1954-ben nem csak azért jutottunk el a vb-döntőig, mert az aranycsapat tagjainak lábában több volt, mint az utódokéban. A brazilok, az uruguayiak ellen más is kellett! Később, a hatvanas évek magyar válogatottjában már nem akadt olyasvalaki, aki úgy bedobta volna magát a csinnbe, semmivel sem törődve, mint például Hidegkuti az uruguayiak elleni mérkőzésen. Az aranycsapat még nem mérlegelt, mert még ott érezte maga mögött azt a tízmilliót, akiért a pályára lépett, pontosabban: úgy érezte, hogy értük is győzni kell! És ezek nem nagy szavak. Az a csapat még közel volt az emberekhez, mert csak a sajtótól, a kritikától volt elzárva, az emberektől nem, majd mindegyik játékos benne élt a mi életünkben, saját magán vagy a társaságán keresztül érzékelte a mi valóságunkat; örömeinket, vagy amiből több volt: a gondjainkat. Rengeteg, rengeteg barátjuk volt és nem csak zöldségesek, butikosok, mint a maiaknak. Puskástól Cziborig - pedig ezek egyszerű gyerekként nőttek fel - operaénekesekkel, nagynevű színészekkel, híres professzorokkal, ugyanakkor melósokkal, az utca embereivel barátkoztak, az együttlétek feltöltötték őket és közvetlen kapcsolatot teremtettek az egész országgal. No hát, látja ez az! Az aranycsapat tagjai még szerették az embereket, az utódaik már utálták."

A forrásnak nevezett könyv 1984-ben került kiadásra, és ami a legijesztőbb, hogy az eltelt 30 évben a helyzet egy cseppet sem változott pozitív irányban, sőt inkább romlott. Nem csupán azért, mert 1978-86 között sorozatban háromszor is vb-résztvevők voltunk, azóta pedig egyszer sem. Hanem az idézetben is megtalálható mondanivalóért, a kötődés hiányáért. Napjainkban, ha valaki labdarúgónak megy, mi motiválja? A pénz. Egy átlagos játékos oda igazol, ahol a legtöbbet kínálják neki. Cserébe tudásához képest teljesít, aztán vagy megfelel vagy nem. A válogatott. Sokad rangú, valóságos nyűg. Pénzügyileg semmi extrát nem jelent, ellenben ott a sérülésveszély, idióta újságírók kérdéseire kell válaszolni és meg kell felelni egy ország elvárásainak. Méghozzá néha irreálisan magas elvárásoknak. Győzelmek, kijutás nemzetközi tornákra... most őszintén, kinek hiányzik ez? Egy biztos, válogatott játékosaink többségének biztosan nem, és ehhez elég ránézni az arcukra a mérkőzések előtt. Mi következik ebből? Az, hogy változást addig biztosan nem várhatunk, amíg a magyar játékosok szemléletében fordulat nem következik be. Érdemes lenne, már csak azért is, mert ahogy arra Varga Zoltán rájött pályafutása befejezte után (idézet szintén a könyvből):

"A mi futballvilágban igazi sikert csak a nemzeti tizenegyben való szereplés, a világbajnokságokon való produkció adhat. A szurkoló, egy ország a válogatotton keresztül mér, és aki az országából elszakad, aki nem érezheti maga mögött hétvégeken saját országának szurkolóit, az önmagából is kiszakadhat. Még ha dollár ezreket, vagy éppen dollár milliókat keres is..."