A válogatottban villogott

Kár ferdíteni az igazságot: ha Brazília nem nyerte volna meg az idén a világbajnokságot, akkor a France Football mostani listájáról biztosan lemaradt volna néhány, a canarinhát erősítő szupersztár. Na már most, Rivaldo nem ebbe a kategóriába tartozik! A Milan zsenije univerzális játékos, aki akkor is világklasszis teljesítményt nyújt, ha aktuális csapata csak vergődik. Az ő szempontjából mindenképpen kár, hogy az Aranylabda odaítélésénél jókora hangsúlyt fektetnek az ítészek az eredményességre, mert az említett vb mellett az idén sikerekben nem igazán volt része hősünknek – biztosan sokan sajnálják emiatt –, így hiába bizonyította tudását, a konkurencia roppant erős, a feltételek pedig szigorúak. Lecsupaszítva ez annyit tesz, kisebb égi csodára volna szükség, hogy Rivaldo 1999 után ismét átvehesse a legjobb Európában játszó labdarúgónak járó elismerést – pedig…
Pedig ő tényleg mindent megtett! Először is nem szabad elfelejteni, hogy Brazília elsősorban neki köszönhetően jutott ki az ázsiai megméretésre, és ez annak ellenére fontos tény, hogy az idei Aranylabda-választáson már nem vették figyelembe a tavaly novemberben befejezett selejtezősorozaton nyújtott produkciót. Fontos azért, mert a selecao úgy hangolt a Távol-Keletre, hogy története során talán először nem kezelte a nagy többség esélyesnek, és fontos azért, mert Romário kálváriája, majd mellőzése miatt a csapatnak nem volt – legalábbis úgy tűnt – igazi vezéregyénisége. A felkészülési mérkőzések sem igazolták, hogy a brazil válogatott képes lehet a pálfordulásra, mert olyan, korszakosnak nem nevezhető győzelmek szegélyezték a gárda útját, mint a bolíviaiak, az izlandiak és a malajziaiak padlóra küldése (6–0, 6–1, illetve 4–0), Rivaldo ráadásul csak az ázsiaiak ellen lépett pályára, és gólt sem lőtt. A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy a támadó a tavasszal még Portugália (1–1) ellen játszott a válogatottban, azaz a szaúdiak (1–0), a jugoszlávok (1–0), valamint a katalánok (3–1) elleni félhivatalos találkozót is kihagyta.
Aztán eljött a nagy torna ideje, és a brazil válogatott Ulszanban Törökországgal mérte össze először az erejét. Sokan féltették Luiz Felipe Scolari csapatát, és Hasan Sas szépségdíjas találatát követően beigazolódni látszott, hogy ez a brazil válogatott tényleg harmatos, azonban a második félidőben valami valóban megmozdult: Ronaldo – Rivaldo passzából – egyenlített, majd Rivaldo, aki ezen a meccsen még színészi kvalitásait is csillogtatta (emlékezzünk a "fetrengős” jelenetére), nem sokkal a lefújás előtt tizenegyesből megszerezte csapata győztes gólját. A siker érezhetően nagy terhet vett le a dél-amerikaiakról, akik ezután a Rivaldo, Ronaldinho, Ronaldo tengely vezérletével –amelyben egyértelműen az első volt az ész – meg sem álltak a végső diadalig. Rivaldo, aki nem befejező csatárt játszott, az első öt mérkőzésen betalált, és bár az elődöntőben, majd a fináléban átengedte a hálószaggatást Ronaldónak, nélküle még a lendületben lévő selecao is könnyen megtorpanhatott volna.
És akkor ennyit a sikerekről! A nemzeti színekben szerzett glória mellett ugyanis kevés öröm jutott neki osztályrészül, sőt! Az elmúlt szezont a Barcelonában játszotta végig, már amikor játszott, ugyanis krónikus térd- és bokafájdalmak gyötörték, amit nem egyszer Brazíliában próbált meg kúrálni. Igaz, a rendszeres hazalátogatásának volt egy másik, fontosabb oka is: akárhogy hajtott, a Camp Nouban nem szerették meg a szurkolók, és a Barca kudarcait rendre az ő nyakába varrták, márpedig a gránátvörös-kékek immáron több mint két éve egyetlen jelentősebb trófeát sem tehettek a vitrinbe – egy fontos adalék ahhoz, hogy Rivaldo az idén ne kaphassa meg az Aranylabdát. A vb után aztán robbant az igazi bomba: Joan Gaspart, a Barcelona elnöke úgy döntött, hogy a brazil évi 6 millió dolláros gázsija túl sok, ezért egy évvel a szerződése lejárta előtt inkább elengedte. Kérők szép számmal akadtak, és bizony kevésen múlott, hogy a játékos a Milan helyett a Real Madridban kössön ki. Ez voltaképpen Rivaldón múlt, aki nem is tagadta, hogy rosszul esett neki a barcelonaiak hálátlansága, de volt benne annyi betyárbecsület, hogy ne árulja el volt kenyéradóját, és inkább arra koncentrált, hogy harmincéves fejjel minél jobban beilleszkedjen az új közösségbe. A San Siróban egyelőre még nem alkotott maradandót, legalábbis az ő kaliberéhez képest, de az már most nyilvánvaló, hogy helye, mégpedig meghatározó helye van az újra a világ tetejére törő észak-olasz sztárgárdában.