Hová lett Claudio Caniggia?

ELŐHANG

Ó, micsoda lobonccal szágulda egykoron a görbehátú, hogy húzta meg a szélt, hogy szolgálta társait! Mily' sort alkota Maradonával, Batistutával és Balbóval, hogy vítt meg önmaga démonjaival!

Claudio Caniggia az 1990-es – korosztályom számára ikonikus – olaszországi világbajnokságon tűnt fel, jóllehet akkor már két éve a Serie A-ban, a Hellas Veronában, illetve az Atalantában kereste a kenyérrevalót. Akkor vált világsztárrá, amikor az addig gólt sem kapó házigazda elleni elődöntőben ő vette be az olasz kapus, Walter Zenga kapuját, véget vetve a parádés sorozatnak – és mint kiderült, a hazaiak aranyálmainak is. Ezzel a fejessel egyenlített ugyanis az albiceleste, kiharcolva a hosszabbítást. Végül büntetőkkel az argentinok jutottak tovább, a meccs (egyik) hőse azonban eltiltása miatt nem játszhatott a németek elleni, 1–0-ra elveszített fináléban. Érdekes, hogy a ma érvényes szabályok lehetővé tették volna a döntőbeli szereplését, mivel az első sárga lapját még a csoportkörben szerezte (a másodikat meg egy ostoba kezezés miatt).

Az odahaza a River Plate-ben Sergio Goycochea, Nery Pumpido, Jorge Borelli, Nelson Gutiérrez, Oscar Ruggeri, Héctor Enrique, Pedro Troglio, Antonio Alzamendi és Enzo Francescoli oldalán pallérozódó jobbszélső 1992-ben a Romába igazolt. A fővárosban sem panaszkodhatott a társak sutaságára, hiszen itt futballozott Aldair, Amedeo Carboni, Szinisa Mihajlovics, Giuseppe Giannini, Thomas Hässler, Andrea Carnevale, Roberto Muzzi, Abel Balbo és Ruggiero Rizzitelli, valamint itt bontogatta szárnyait egy égő tekintetű és perzselően tehetséges siheder, bizonyos Francesco Totti. A száz métert 10.7 másodperc alatt lefutó, elképesztő súlypontemelkedéssel bíró Caniggiának (fiatalon távolugróként is tevékenykedett) a „farkasoknál” nem sok zsákmányállat jutott, ráadásul 1993 tavaszán 13 hónapos eltiltást kapott kokainhasználat miatt.

„El Pájaro” (Madár), avagy „El hijo del viento” (Szélfi) azonban összekapta magát, és Alfio Basile kapitány elvitte magával az Egyesült Államokban rendezett világbajnokságra. Ez az argentin gárda sem volt éppen kutyaütő (Islas – F. Cáceres, Sensini, Ruggeri, Chamot – Redondo, Maradona, Simeone – Caniggia, Batistuta, Balbo), de nem jutott túl a románokon a nyolcaddöntőben. Hősünk két gólt vágott a csoportban Nigériának, majd a torna után a Benficához igazolt. Egy év múlva hazatért, de a Boca Juniorshoz, hogy újra együtt rúghassa a bőrt a nagy Diegóval, akivel testi-lelki jó barát volt, lásd a páros legendás szájra csókját. A Bocánál sajnos rengeteg mérkőzést kihagyott, mert igen nehezen dolgozta fel édesanyja öngyilkosságát.

1999-ben visszatért Bergamóba, miután az argentin klub már 3.25 millió dollárral tartozott neki, majd általános meglepetésre a skót Dundee Unitedhez igazolt az őt Itáliából jól ismerő menedzser, Ivano Bonetti kérésére. Északon szórta a gólokat és az asszisztokat, így 2002 legelején leigazolta a Glasgow Rangers. Itt már nem váltotta meg a világot, de öt trófeát nyert a „kékekkel”, és nyáron kerettag lehetett a világbajnokságon. Ázsiában nem lépett pályára, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy piros lapot kapjon a kispadról is a svédek elleni csoporttalálkozón, mert megsértette Ali Bujszaim játékvezetőt.

A FIFA-tól egyébként két hónapos eltiltást és ezerdolláros pénzbírságot kapott. Előbbit némileg fölöslegesen, mert utolsó válogatottbeli találkozóját 2002 tavaszán játszotta, Kamerun ellen.

Egy év múlva elszerződött az el-Arabihoz, gondolom, kitalálja a kedves olvasó, miért, de hamar elege lett a katari labdarúgásból. „Tulajdonképpen hét hónapja nem játszottam hivatalos mérkőzést. Mindennap edzek, jó fizikai állapotban vagyok, ennek ellenére úgy döntöttem, visszavonulok. Az ajánlatok, amelyeket kaptam, nem lelkesítettek túlságosan, Katarban meg egyszerűen unatkoztam. Pénzügyileg persze jól jártam azzal, hogy ide jöttem, de egyéb előnye nem volt. Mostantól egy ideig biztosan Glasgow-ban fogok élni, mert a gyerekeim ott járnak iskolába, de nem tudom, meddig bírom a hideget” – mondta Caniggia egy Buenos Aires-i rádióállomásnak visszavonulása bejelentésekor, 2005 februárjában.

A család később melegebb éghajlatra, a spanyolországi Marbellába költözött, azóta is ott él Caniggia feleségével és három gyermekével. Kedvenc városától, Bergamótól sem szakadt el, hiszen arrafelé ma is a legnagyobb futballikonok egyike (Szállj, Caniggia, szállj/ki olaszoknak rúgtad azt a gólt/az UEFA-kupáig meg se állj/és kapsz egy zsák kokót – zúgott hajdan a kedves lelátói kórus), és sokszor pályára lép az ottani „Berghem Soccerteam” nevű celebcsapatban.

A Porsche-mániás szélső sebességimádatát kicsinyei közük Alexander örökölte, aki tehetséges gokart-versenyző (az atya aktív korában gyakran átlépett Bergamóból a keddi edzésmentes napon Monte Carlóba, állítása szerint néha 390-nel repesztve).

Egy interjúban elárulta az exklasszis, hogy elképesztően büszke arra, hogy nem őszül még haja (és erre akkor jött rá, amikor összefutott Goycocheával), és hogy legkisebbik fiát azért hívják Axelnek, mert nem mert ellentmondani feleségének...

Egyébként tervezte, hogy Maradonával közösen létrehoz egy futballiskolát, de erre nem került még sor; viszont Spanyolországban gyakran tart foglalkozásokat a kicsiknek CC7 nevű mini-akadémiáján. Egyébként ennél közelebb nem került a futballhoz visszavonulása után: befektetéseiből élt, pontosabban vett öt társasházat, villát hazájában, és ötöt az Államokban, (ezek közül kettő Miamiban található), és a befolyó bérleti díjakból él.

„Kezdek unatkozni” – nyilatkozta nemrégiben, és reméljük, nem maradonai szórakozásához tér vissza, hanem például edzőként láthatjuk őt egy komolyabb csapatnál. Korábban egyébként adott tanácsokat olasz és angol kluboknak játékosokkal kapcsolatban, de nem szeretne felcsapni hivatásos ügynöknek.

2010 decemberében egyébként kis híján újra elkezdett aktívan futballozni – 43 évesen – a Buenos Aires-i harmadosztályú, de 15 ezres (!) stadionnal rendelkező Deportivo Tristán Suárez együttesében, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.