Ez ám a kézi munka! – Csurka Gergely publicisztikája

Nem baj, ha kan is a galamb, csak tojjon – idézhetnék egy klasszikust most, hogy bizonyos körökben versenyt finnyáskodnak a Telekom-Veszprém tulajváltásával kapcsolatban. Egyesek már a vég kezdetét vizionálják, holott szimplán annyi történt, hogy aki megtehette, feltőkésítette a klubot, azaz mehet minden tovább a maga útján.

Azt nagyjából sejtjük, hogy férfi kézilabdában a Bajnokok Ligája négyes döntőjéhez nem elég a lelkesedés és a szaktudás, az kizárólag összevásárolt és összekovácsolt nemzetközi sztáralakulatok terepe, ami miatt persze megint lehet grimaszokat vágni, csak éppen az összes csapatsportban ez a helyzet. Amióta a Bosman-döntés megszületett, nagyjából meghúzatott a határvonal, a gazdag klubok eredményesek, a többiek a morzsák után kapkodhatnak, lokális sikerekre törekedhetnek, és ahogy nézem, ez a törvény nagyjából örökérvényűre ítéltetett futballban, kosárlabdában és jégkorongban (bár ez utóbbiaknál kissé árnyalja a képet az amerikai profi ligák elszívó hatása), de egyre mélyül a szakadék kézilabdában is, vízilabdában is. Utóbbi kettőben annyival nyitottabb a verseny, hogy az elitbe kerüléshez szükséges pénz mennyisége ép ésszel még felfogható, sőt, elő is teremthető, míg mondjuk fociban már az ésszerűség határán túl van az az invesztíció, amelynek árán mutatkozna némi esély a már globális szereplő Real, Barca, Bayern, Juventus, Manchester United beérésére.

Pontosabban, arab kliensek így is szemérmetlen pénzeket költenek el mondjuk Párizsban, és Roman Abramovics Chelsea-kalandja sem piaci alapú, mindazonáltal ha valaki mindenáron élsportra akar áldozni, ne lökdössük el a klubház ajtajától.

Veszprémben érték született az évtizedek során, és a helyi vezetők állhatatosságának hála, többé-kevésbé sikerült is haladniuk a korral, jóllehet tudjuk, a BL-trófea becserkészésének sosem lankadó vágya egyre drágábban fenntartható vállalkozást kívánt. Ami egy ideig ment üzleti sufnituninggal, hogy légiósnak fizettünk, magyaroknak csak aztán, vagy akkor sem (lásd még Mocsai mester sóhaját: „Persze megbüntetném a külföldit is, de csak kinevetne, hogy komám, előbb utaljátok át a fizetésem…”), az nagyjából a nyolcaddöntő, negyeddöntő magasságáig volt elegendő, a final fourhoz nagyon nem.

Öt éve sikerült szintet lépni, amihez persze az sem ártott, hogy az addig tündöklő spanyol élgárdák többsége összecsuklott a Hispániát megrogyasztó válság miatt. Így részben levegősebb lett a mezőny a Ciudad Real nélkül, részben minőségi kézisek váltak könnyedén igazolhatóvá. Egyedül az irdatlan tagsági és gazdasági hátterének nekitámaszkodni képes Barcelona maradt talpon – mondjuk úgy, a katalánok sok minden másban is kivételt jelentenek, hiszen náluk egyértelmű, hogy nem a javuló sportfinanszírozási rendszer vagy egy a sportágba beleszerelmesedő nábob hoz új minőséget; a nívó állandó, mert olyan tradíciókon nyugszik, amelyek betonbiztos alapot adnak a folyamatos világszínvonalhoz.

Mondjuk, alap van Veszprémben is – most még több aszfalt érkezik hozzá –, hiszen egyike azon kevés (sajnos rémesen kevés) hazai sportvállalkozásoknak, amelyeknél legalább úgy működik az egylet, ahogy a sportbizniszben tanítják. Azaz van normális arénája, amely rendszeresen megtelik, kvázi a jegyárbevétel szemmel látható tétel a főkönyvben (nem keverhető össze a plafonról véletlenül aláhulló pók tetemével, mint néhány első osztályú fociklubnál), a szurkolók fogyasztanak, mezt vesznek, ráadásul ellentétben az ütemes tapsolásnál sokkal többre nem hajlandó német drukkerekkel, még semmihez sem fogható hangulatot is képesek teremteni a meccseken. (Sőt, tudjuk, a veszpréminél értőbb közönség kevés van, arrafelé ötből három és fél ezren kapásból felhördülnek egy lépéshibánál.) Más kérdés, hogy a magyar viszonylatban igencsak kiemelt helyárak, plusz a büfében a sörért kérhető pénzek még mindig nem közelítenek ahhoz, hogy a sztárok Nyugat-Európával kompatibilis bérét kitermeljék.

A keleti végeken ezért képtelenség valódi piaci alapon működtetni egy csapatot – már persze akkor, ha Bajnokok Ligáját szeretnénk nyerni. Mondhatnánk, legyen elég az EHF-kupa meg a magyar bajnoki cím – de ki a fene akar sör helyett vizet inni?

Amúgy ha megnézzük a múltat, azt látjuk, hogy épp a fent említettek miatt a Barcelona állandó szereplő a Bajnokok Ligája (anno BEK) legjobb négy csapata között, továbbá a Kiel neve tűnik fel relatív rendszerességgel – egyébként nagy a jövés-menés. A jelenlegi veszprémi tulajváltás kapcsán sóhajtozókat megkérdezném: az arab pénzzel felpumpált PSG-t mennyire nézzük fintorogva? Vagy az orosz injekcióval BL-győzelemig vágtázó macedón Vardart?

Az „Építők” neve legalább már 2002-ben is feltűnt az akkor még oda-vissza vágós döntők sorában, állandó tényezővé nőtte ki magát a csapat európai szinten, miközben akkori legyőzője, a Magdeburg erősen beleszürkült a német mezőnybe.

Azt tényleg csupán mellékesen jegyzem meg, sportszakmai köhintések mellett, hogy egyébként évek óta egy-egy BL-szombaton/vasárnap a világszínvonal kel életre a Veszprém Arénában. Sem több, sem kevesebb. Nem kell éveket várni a Depeche Mode-ra vagy José Carrerasra, vagy hogy két jól eltalált lövésnek hála felmegyünk a főtáblára, és talán kisorsolják nekünk a Realt, és akkor évtizedenként egyszer látunk valami topfutballnak minősülő játékot a zöld gyepen… Nem, ez minden évben van, két-három hetente, és mivel a kézilabda elképesztően látványos sporttá vált, fantasztikus élményt nyújt – és ez ott zajlik a szemünk előtt, élőben.

Nem hinném, hogy életszerű lenne feltenni a kérdést, mindenáron szükségünk van-e erre. Mindenáron nyilván nincs, ám a három-, négy- vagy ötmilliárdos költségvetés messze nem az a nagyságrend, amely miatt bármilyen ívben hanyatt köllene vágni magunkat. Barcelonában és Párizsban még így is kuncognak, hogy szerencsére azoknak ott a Bakonyban relatíve behatároltak a lehetőségeik.

Noha tény, hogy a nagy álom még mindig nem teljesült – sajnos ma is emlékszem a tavaly májusi mondatokra: lehet, hogy a Veszprém egyszer BL-t fog nyerni, ám sohasem fog annyira közel állni a végső sikerhez tíz perccel egy döntő vége előtt, mint a Kielce ellen –, azt is meg kell adni, azért valamiféle szakmai minőséget mégiscsak előállítanak évről évre. Mert a pénz fontos, de a final fourba jutás továbbra sem kizárólag a főkönyvön múlik, a gólokat nem a főnök lövi, a támadásokat nem a VIP-páholyokban ülő főtámogatók védekezik ki.

Lábjegyzet persze akad, hiszen annál tényleg jóval régebb óta dübörög a sikertörténet, hogy ne épülhetett volna ki mellette valami igazán hatékony utánpótlásműhely. Egy ilyen együttes bűvkörében mégiscsak felhalmozódhatott volna annyi szakmai tapasztalat, hogy a garantáltan lelkes gyerekek közül – ha megfelelő a szint, gyanítom eljöttek volna máshonnan is – kinevelődjön mondjuk öt-hat olyan játékos, aki tényleg be is kerül a csapatba. Ehhez képest most elbúcsúztatták Gulyás Pétert, és… Nem úgy fest, hogy a magyarok aránya nőne a valóban bevethetők között, miközben lassan visszaszelídül nullára a Veszprémben pallérozottak száma.

A saját akolban neveltekkel amúgy még könnyebb közelíteni a sportpiaci tankönyvek által ideálisnak nevezett állapotokhoz. Meg izgalomból is kevesebb jut, hogy találunk-e legközelebb is alanyt a tőkekiigazításhoz.