Bordal a futballért – Dlusztus Imre publicisztikája

Az 1850-ben alapított Larousse Franciaország egyik legtekintélyesebb lexikon- és enciklopédia-kiadója, és persze fogalom is: amit a Larousse állít, az hiteles. Ezért is megjegyzendő, hogy az 1998-as franciaországi világbajnokságra megjelent labdarúgó-enciklopédia bevezető része a sportág megalapításával és szabályaival foglalkozik, majd rögtön ezután, ugorván az időben kilencven évet, az Aranycsapatról szóló fejezet következik. Köztudomású: a franciák nemigen érzékenyek a magyarság iránt, még a magasan kvalifikáltak is többnyire tartózkodóak kultúránkkal és főleg a történelmünkkel kapcsolatban, Trianonról hallani sem akarnak, s ha szóba jön a borunk, az övék az EU legerősebb lobbija, a francia mezőgazdasági érdekérvényesítés bástyái mögül néznek le a mi poharunkra.
Sietve jegyzem meg, frankofón vagyok, hosszú évekig dolgoztam ügyvezetőként egy francia-magyar vegyes vállalat élén.
Sietve jegyzem meg, frankofón vagyok, hosszú évekig dolgoztam ügyvezetőként egy francia-magyar vegyes vállalat élén.

Ezért is kellő empátiával élem meg a viszonyrendszereket. A világ szőlőterületeinek túlnyomó többségét elpusztító filoxéravész előtt (1875–1895) Franciaországnak és Magyarországnak a megtermelt bor mennyiségét és minőségét tekintve csaknem azonos súlya volt a világpiacon. Az újratelepítéseket követően egészen a Monarchia széthullásáig ez a két ország adta a világ bortermelésének több mint negyven százalékát. Mára a franciák tartják pozícióikat, mi pedig mindössze fél százalékkal részesedünk belőle. Közben tragédiák során jutottunk el odáig, hogy a tokaji aszú, amely évszázadokon át a királyok bora, tehát nagyon drága luxustermék volt, mára néhány ezer forintos tömegtermék lett.

A tokaji Szepsy István, a magyar borászat egyszerre aranylabdás és aranycipős géniusza mondta nekem nemrég: el kell érnünk, hogy a tokaji újra a Bajnokok Ligájában szerepeljen. Mert játékosai (a mádi dűlők) csak abban a közegben érvényesíthetik értéküket. Szepsy a 10-20 eurós kategóriából a 200-300 eurósba akarja feltolni a tokaji csúcsborokat, ami idehaza kiverte a biztosítékot az alacsony felvásárlási ár és a kompromisszumos borkészítés híveinek körében. Ha a legmagasabb polcon van a borunk, állítja Szepsy, akkor „leegyszerűsödik a kommunikáció, összehasonlíthatóvá válik a teljesítmény. Be kell látnunk, hogy Magyarországon nem lehet tovább márkát építeni, eljutottunk lehetőségeink határáig. Az a feladatunk, hogy márkáinkat a világpiacon építsük tovább, fogadtassuk el, és vigyük sikerre. El kell ismertetnünk a borvilággal, hogy az aszúkészítés a világ legdrágább technológiája. Ha Messi száz, akkor ez háromszáz. És a mi aszúnknál nincs komplexebb bor a világon! Ezért kell helyére tenni az árát, ami az egész borvidék, sőt a magyar borászat érdeke.”

Akinek füle van, hallja meg.

A magyar bor, benne a világ legkülönlegesebb, legszebb, legtitokzatosabb, ezért legértékesebb borával, a tokaji aszúval, az elmúlt száz évben ötször vesztett a tőkéjéből. Az első világháború előtti exodusszal, amikor milliók tántorogtak ki Amerikába, közöttük szőlőtermesztők, szorgos parasztemberek százezrei. Trianonnal, amikor a Hegyalja külső (extraneus) birtokosainak egy része a határon túlra került, a borivó lakosság kétharmadával lett kevesebb, és a békediktátum megtiltotta a kivitelt (francia érdekérvényesítés!). Azután az első világválsággal, majd a második világháborúval, ami borzalmas pusztítást hozott a földvagyonban, a pincék, hordók állagában. A negyedik a silány minőséget követelő kollektivizmus volt, aminek következménye az ötödik csapás, az eltűnt bizalom.
A magyar futball ezzel párhuzamos utat járt be. A harmincas évek elejétől a hetvenes évek végéig, fél évszázadig a világ élvonalában volt. Közben Nyugaton a játékból profi látványosság lett, a világ legnépszerűbb sportágába üzleti logikát ojtottak be, és elindult a sportág feltőkésítése. Itthon az NB I-ben 800 forintot ért egy pont, a személyi igazolványban valamiféle hazugság fedte le a rendszeridegen profizmust, és a pályafutás végén ott állt a lakótelepi kis lakás garázsában a Zsiguli, odaát a legjobb játékosok tíz év tisztes karrierrel egy életre megkeresték a betevőnek valót, s a nevükkel jól beárazható márkát építettek.

És míg idehaza minden területen (edzésmunka, utánpótlásképzés, stadionok minősége, szakmai kompetencia, közvélemény) elindult a leépülés, nyugaton szervezett, értékőrző, jól honorált szakmává és nemzetközi hálózattá nőtte ki magát a labdarúgás. A mi futballunkban az 1956-ban távozó tízezer labdarúgó (köztük Puskás, Kocsis és Czibor) volt az első tőkevesztés, majd az a korszak (hatvanas-hetvenes évek), amikor még voltak futballistáink, sőt, klubcsapataink és magasan jegyzett válogatottunk is, de nem vehettünk részt a tőke felhalmozásában és újraelosztásában. A harmadik csapás a nihil, a bundázások kora, amikor megjelent a mindent megmagyarázó attitűd és a vele járó pótcselekvés. E korszak része az ezernél több futballpálya átalakulása benzinkúttá, lakóparkká és bevásárlóközponttá. A negyedik tőkevesztés akkor következett be, amikor az egyetemi szintű edzőképzést maga alá gyűrte az MLSZ licencszerzős, önadminisztrációs rendszere. Akkor árasztotta el a szakmát a funkcionális analfabéták tömege. Baróti Lajos és Lakat Károly hazájában! Ez vezetett az ötödik csapáshoz, a bizalmi tőke elvesztéséhez.

BEK-elődöntő, 1974. április 10.: Újpesti Dózsa–Bayern München (1–1) a Népstadionban. A két csapatkapitány: Bene Ferenc, illetve Franz Beckenbauer. Bene 29 éves, három évvel korábban tizedik lett az Aranylabda-szavazáson, világbajnoki hatodik, Európa-bajnoki harmadik és negyedik, ekkor már 200 gól fölött jár a még erős NB I-ben. Beckenbauer egy évvel fiatalabb, világ- és Európa-bajnok, köztiszteletben álló géniusz. Bene gólvágó, a német inkább védőjátékos, afféle liberó. Bene zseni, Kaiser Franz szintén. Ha a német száz egységet ér, Bene Ferenc legalább kilencvenet. De a szocializmusnak nevezett elosztási rendszer nem engedte érvényesülni Bene árában az értéket. Mert Bene nem volt eladó.

Keleten egyedül a délszlávok tudták és tudják ma is kifejezésre juttatni a játékosképzésbe fektetett értéket az átigazolási díjban. Mert ők a hetvenes évek óta a futballpiac részesei. Sem a bolgár, sem a román, sem a cseh, sem az ukrán, sem a szlovák focista nem ér föl egy délszlávval. Legföljebb néhány lengyel kivétel. A Csukaricski nem a legnagyobb klub Szerbiában. A stadion folyosóján van egy nagy fotó, mementóul minden játékosnak, arra járónak. Kolarové. A játékos egymillió euróért ment el a Lazióba, majd kilencért vitte el a Manchester City (ennél jóval kevesebb a legtöbb NB I-es klub éves költségvetése). Egy jó profi, egy kiváló futballista. De emberek, nem egy Bene, nem egy Albert, nem egy Farkas!

Olvasom Johny Kreuz írását az Horse Jeu-ben. Azt írja, habár mindenki az Aranycsapat csodáiról értekezik, számára az 1966-os magyar–brazil volt a szép futball csúcspontja. Amit a magyarok bevezettek a világ labdarúgásába, bár számtalan kár érte őket, nem változott semmit 1966-ra: erős, konstruktív csapatjáték, amely rövid, gyors passzokkal juttatja el a labdát az ellenfél kapujáig. A szerző Albertet Pirlóhoz és Zidane-hoz hasonlítja, Benéről és Farkasról úgy emlékezik meg mint a világ legjobb támadóiról. Farkas góljáról így ír: „nem érdemes keresgélni a FIFA gyűjteményében, mert ilyen csodálatos gól nem született még. Egy felpassz után Albert szorongattatva, szinte szabadulva a labdától, futtából indítja a vonal mellett szaporázó Benét, aki egyetlen szempillantás alatt felméri Altair helyezkedését, érzésből Farkas elé ível, aki sprintben érkezve kapásból bombáz a hálóba. Micsoda fényessége a játéknak! Felejthetetlen! Tombol a stadion.”

Két érték, két fontos, magyar entitás: bor és futball.

De jó volna, ha szeretettel, szakértelemmel, felelősséggel tudnánk róluk gondolkodni…