Görbe tükör – Dlusztus Imre publicisztikája

Hosszú Katinka ámulatba ejti a földkerekséget, újra a hagyományokhoz méltóan vívunk Berlinben, Baji Balázs és Márton Anita csodát tesz Londonban, fantasztikus színvonalú és hangulatú világeseményeket rendezünk, a Videoton kiveri a Bordeaux-t a nemzetközi kupából, készülünk a közelgő budapesti cselgáncs-világbajnokságra: a magyar sportnemzet. Ugyanakkor a lakosság kétharmada nem sportol még napi tíz percet sem, s mindössze 4.5 százaléka mondja magáról, hogy a hét minden napján mozog valamennyit. A Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet 2017 januárjában kiadott Egészségjelentése az a bizonyos görbe tükör, amelyben nem mutatnak túl jól a szikár számok.

A felnőtt lakosság több mint fele, köztük e sorok írója is, súlytöbblettel él, csak minden hatodik felnőtt tesz eleget a WHO testmozgást célzó ajánlásainak, minden huszadik alkoholfogyasztása már egészségkárosító, és minden harmadik dohányzik. Nem szívderítő, hogy az elmúlt évek jelentős népegészségügyi intézkedései ellenére a naponta cigarettázók aránya 2009 óta lényegében nem változott, sőt, a naponta rágyújtó fiatal felnőttek aránya még emelkedett is az elmúlt öt esztendőben.

Rosszak az egészségmutatóink, ezért már hosszú évek óta számos jelentős beavatkozás, jogszabályi intézkedés, fejlesztés és forrásbevonás volt a területen. Mint például a népegészségügyi termékadó bevezetése, a nemdohányzók védelmében hozott intézkedések, a közétkeztetést és a transzzsírfogyasztást érintő jogszabályi változtatások, a népegészségügyi intézményi rendszert érintő átalakítások, fejlesztések. A számok azonban nem mutatnak kedvezőbb képet. A felnőttek jobban ragaszkodnak a megrögzött téveszméikhez, betegségeket okozó szokásaikhoz, a fotelhez, a nokedlihez a pörkölt alatt, a vastag karéj puha kenyérhez, a pöfékeléshez, az ünnepi vacsora előtti három-négy feleshez, a rántásokhoz, a sajtos-tejfölös lángoshoz, az ötödik korsó sörhöz, mint azt vélnénk.

Gondoljunk bele, a közösségi ünnepeink – legyen az családi, baráti, munkahelyi vagy sportegyesületi – szinte mindig korlátlan zabálásba és mértéktelen alkoholfogyasztásba torkollnak. Ha nem szedsz kétszer a csülökből, ha nem négy kenyérrel tömöd a tányér karimájáig szedett pacalt, ha nem nyomsz le előre három pálinkát, vagy ha nem kérsz sört csak egy ásványvizet, betegnek gondolnak, és magyarázkodnod kell. Én tíztől negyvenéves koromig voltam igazolt labdarúgó. Majdnem minden meccs, valamint mindegyik szezonzáró és kispályás torna végén ott gőzölgött a marhalábszárpörkölt, de legalább a rántott hús sült krumplival. Volt, hogy minden hétvégén. Nem a roston csirke friss zöldségekkel.

Kimondva egyszerű: azon múlik az életminőségünk, hogy mit eszünk és mennyit mozgunk. Nézzünk körül tömegközlekedő honfitársainkon: szakad a víz róluk – akárcsak rólam –, minél több súlyt cipelünk, annál inkább. Nem festünk valami jól. Hasonlóan a többi fejlett országhoz a legnagyobb egészségterhet Magyarországon a nem fertőző, krónikus betegségek okozzák. Megállapítható, hogy bár a magyarok születéskor várható élettartama folyamatosan növekszik, a nőknél öt, a férfiaknál hét évvel még mindig rövidebb, mint az Európai Uniót alapító 15 országban (EU15). „Magyarországon a 65 éves kor előtt bekövetkező halálozás aránya kétszerese az EU15-ben tapasztaltnak, ami minden bizonnyal jelentősen rontja az ország gazdasági versenyképességét” – állapítja meg az Egészségjelentés. Itthon 2015-ben a nők születéskor várható élettartama 78.6, míg a férfiaké 72.1 év volt. A nőknél 69.9, férfiaknál 64.8 év az egészséges életévek száma, amely két éve az előbbieknél 1.4, az utóbbiaknál 2.3 évvel maradt el az Európai Unió országaiban tapasztalható értéktől. És a korai halálozásban is listavezetők vagyunk: hazánkban minden negyedik ember 65 esztendős kora előtt hal meg. Ezekhez az adatokhoz kötődik szorosan az is: hazánk a sportolási szokásokat tekintve az Unió sereghajtói közé tartozik.

Az Egészségjelentés már kimondja, hogy „a gyógyításról a megelőzésre szükséges nagyobb hangsúlyt helyezni, és ennek megfelelően a korábbinál több erőforrást biztosítani.”

A hazai népegészségügyi rendszer megújítását csakis a maga komplexitásában érdemes szemlélni. Az egészséget nem feltétlenül az orvosnál kell keresni, hanem a helyes életmódban. A gondolkodás minőségében.

A gyerek nem juthat chipshez és cukros italhoz az iskolában, mégis épp olyan kövér, mint az apja és az anyja. Rendszeresen hoz igazolást megfázásról, hátfájásról, bármiről, hogy felmentsék a testnevelés- óra alól. Az óvodapedagógushoz hiába „dobják vissza a labdát”, mondván, talán hároméves korban kellett volna elkezdeni az egészségtudatos nevelést, mert a gyerek már akkor is rossz úton járt.

Mi hát a teendő?

Az biztos, hogy a szülői akarat ellenére szinte képtelenség bevonni a mozgás világába egy rosszul szocializálódott fiút vagy lányt. Ám, ha a papa, mama azt látja: csemetéje élvezi a mozgást, a többiekkel való önfeledt együttlétet, akkor ő maga is sportosabb szemléletű lesz, s legalább nem tiltja el porontyát a mozgástól. A kormány, a látványcsapatsportokat működtető szakszövetségek és a taorendszer közös eredménye, hogy a hét évvel ezelőtti 260ezres létszámról közelítünk a félmillió igazolt sportolóhoz. A támogatott öt sportágban 2011 óta összesen 155 ezerrel nőtt a versenyrendszerben résztvevők száma. S e tendencia töretlen.

Az egészség ügyéről általában az alapján mondunk véleményt, hogy milyen az ellátórendszer, hogyan bánik velünk a háziorvos, mit tapasztalunk a sürgősségin, mi történik velünk, szeretteinkkel a kórházban. Hány négyzetkilométerre jut egy CT, hány klinikai osztályt sikerült ellátni életmentő berendezésekkel, mennyit visz el a gyógyszer a nyugdíjból. Ennél azonban jóval szélesebb nézőpont a helyes, amelyikből látszik a mindennapos iskolai testnevelés, a 2010 óta folyamatosan és dinamikusan gyarapodó utánpótláskorú sportolók száma, a diákétkeztetés reformja, a sportolást szolgáló területek (épületek és pályák) bővülése.

„Mivel az egészségmagatartás társadalmilag erősen beágyazott, és lassan, nehezen változtatható, ezért nagyobb hatékonyság várható a fejlődésben lévő gyermekekre fókuszáló egészségfejlesztési beavatkozásoktól” – állapítják meg a szakemberek a már többször említett összegzésben. Ezért biztató, hogy az állam kitart a sportpolitikai irányelvek mellett. Ennek három pillére van: a kiteljesedő iskolai testnevelés, a sportolás intézményrendszerének fejlesztése és minél több világesemény hazai rendezése.

A vitatott pont az infrastruktúra. A gond az, hogy a stadionépítéseket, a futballpályák létesítését bírálók hangját nem lehetett hallani akkor, amikor a rendszerváltás zajában csaknem ezer pálya alakult át lakóparkká, benzinkúttá vagy bevásárlóközponttá. Érdekes ugyanakkor, hogy az Országos Földbirtokrendező Tanács Országos Földhivatala már 1946-ban körrendeletet adott ki arról, hogy házhely céljára pályát igénybe venni csak hasonló kondíciójú csereterület esetén lehetséges. Ezt a rendeletet soha senki nem vonta vissza, mégis csak Budapesten – Diglics Gyula sportközgazdász, a Goldball ’94 FC tulajdonos-elnökének gyűjtése szerint – 1989 és 2005 között hatvan pályát szüntettek meg összesen 67 milliárd forint értékben.

Ami most zajlik, az rehabilitáció.