Szemtől szemben – Bodnár Zalán publicisztikája

Amikor egyedül vagyok otthon, kivételesen nincs dolgom, olvasni fáradt vagyok, de nagyon boldog akarok lenni néhány órára, de olyan boldog, hogy kegyelmi állapotba akarok kerülni, akkor két dolog közül választok: régi westernfilmeket nézek, vagy nyolcvanas-kilencvenes évekbeli futballmeccseket. Természetesen videóról. Értsd: VHS-ről, merthogy nekem még az is van, mindkét műfajban több százas gyűjteményem állt össze az évek során mágnesszalagos kazettákon, és ha arra vágyom, hogy megálljon az idő – egyre gyakrabban vágyom erre –, akkor jobb módszert nem tudok.

De azért a YouTube sem rossz, már csak azért sem, mert általa bizonyítani tudom azokat a tételeimet, amelyeket nem tudnék nélküle, mivel a digitális technológia megjelenése után az emberiség a régi szerelem illatát gyorsan letörölve magáról, a történelem szemétdombjára száműzte a VHS-lejátszókat és -kazettákat, ám azok tartalmát előtte szerencsére sokan feltöltötték a jól ismert videomegosztó-portálra.

Napokat el tudnék tölteni ott is azzal, hogy olasz bajnokikat nézek abból a korból, amikor még Diego Maradona, Marco van Basten, Ruud Gullit, Roberto Mancini, Lothar Matthäus, Jürgen Klinsmann, Paolo Maldini vagy éppen Roberto Baggio kergette a labdát a világ akkori kimagaslóan legjobb ligájában, a Serie A-ban.

Teljes meccsek is fenn vannak, és aki időt szán rá, hogy megnézzen rövid időn belül úgy tizenöt-húsz ilyen mérkőzést, annak sok minden szúrni fogja a szemét. Nem csak az, hogy teljesen más volt a hangulat a lelátón, repültek a pénztárgépszalagok, a játékosok nem voltak hermetikusan elzárva a riporterektől és a szurkolóktól, voltak egészen kövér játékvezetők, és még sorolhatnám…

Szakmai értelemben gondolom. A mai tinédzserek például nyomban leszámolhatnak azzal a tévhitükkel, hogy lassúbb volt a játék, és nem voltak olyan kemény védelmek. Fenét. Ugyanolyan gyors volt a játék, és sokkal keményebbek voltak a védelmek, ráadásul a támadókat jóval kevésbé óvták, a durva becsúszásokért – hátulról – sokszor sárgát sem adtak, nemhogy pirosat (rá is ment erre jó néhány sztár, mint például Van Basten pályafutása).

De most nem erről akarok írni, hanem a párbajokról. És már megint a westernnél vagyunk, amelyet nagyon rokon műfajnak érzek a futballal. Meghatározott térben és időben játszódik, a kifutása mindig az, hogy két (ellen)fél találja magát szemben egymással, és megvannak a kötelező dramaturgiai kellékei. A westernnél ezek közül a leghangsúlyosabb a lőpárbaj.

Szemtől szembeni végső leszámolás nélkül nincs western. Nem véletlen, hogy az amerikaiak sohasem tudták megérteni, mitől jó az olasz western kultikus alkotása, az 1968-as „Volt egyszer egy vadnyugat”. Ők csak annyit láttak benne, hogy az ikonikus amerikai színész, Lincoln elnök korábbi megformálója, Henry Fonda egy gyerekgyilkos, pedig a western morálja szerint végül hőssé válik, mert a vadnyugatra a vasút révén megérkező új hatalommal, a bérgyilkosokat pénzelő maffiával szemben ő felmagasztosul, amikor a végén kiáll egy klasszikus lőpárbajra Charles Bronsonnal, miközben le is lőhetné hátulról.

Ez az, ami nagy bánatomra kezd kihalni a futballból: a szemtől szembeni párbaj, az egy az egy elleni akció. Míg a húsz-harminc évvel ezelőtti futballmeccseken rendre visszatérő jelenség volt az, hogy a labdás játékos megpróbál egy az egyben elhúzni a vele szemben helyezkedő ellenfele mellett, megpróbálja úgymond önmagát indítani, addig ma alig-alig látunk ilyesmit.

Mostanában inkább kipasszolják, kiháromszögezik, kikényszerítőzik az ilyen helyzeteket, de szinte senki sem vállalja a megindulást. Ma így tanítják a gyerekeket futballozni: ne kockáztass, ne egyénieskedj, ne színezd. Passzolj a hozzád legközelebb állóhoz, abból nem lehet baj. Ez jön a tiki-takából, ez jön a futsalból.

A kedvenc góltípusom az, amikor a csatár egyedül vezeti a labdát ziccerben a kapusra, majd elhúzza mellette, elfekteti a kapust, és begurítja az üres kapuba. Számomra itt sűrűsödik össze a dráma. Két férfi, szemtől szemben egymással. Nincsenek társak, senki sem segíthet, egymás ellen kell megoldaniuk. A támadó előnye, hogy nála van a labda, ő dönti el, mit csináljon, és hogy óriási a kapu, hétméteres. A kapusnak két eszköze van: kijön, hogy csökkentse a szöget, illetve használhatja a kezét is. Tény, hogy rárúgni egyszerűbb, olyan nagy a kapu. De megpróbálni elhúzni a kapus mellett sportszerűbb. Mert akkor esélyt kap a kapus is. Nem lelőjük hátulról Charles Bronsont hárman, hanem kiállunk ellene egyedül.

Maradona, Baggio, Romário, a brazil Ronaldo, Raúl vagy Filippo Inzaghi mestere volt ennek a műfajnak. De mára eltűntek az igazi nagymesterek. Tudják, a legutóbbi Európa-bajnokságon hány olyan gól esett, amelynél a támadó egyedül vitte a labdát a kapura, és a kapust elfektetve lőtte be a hálóba? Nulla. És az azt megelőző, 2014-es világbajnokságon? Nulla. És a 2012-es Eb-n? Egy, a cseh Václav Pilar gólja az oroszok elleni csoportmeccsen, de az sem klasszikus egy az egy elleni szituáció volt, hanem egy kiugrás a leshatáron, és már olyan közel volt hozzá a kapus, hogy más választása nem is volt, mint lendületből eltolni mellette. Ha ezt annak is vesszük, azóta 141 vb- és Eb-mérkőzést rendeztek ilyen gól nélkül. Már véletlenül sem szokás ilyet lőni.

Két olyan adottság kell hozzá, amelyet nem lehet tanítani. Az egyik az ütemérzék. Itt nem lehet lépést téveszteni. Nem lehet túl röviden vagy túl hosszan megtolni a labdát, nem lehet rossz szöget választani, nem lehet időt fecsérelni, nem lehet „belegabalyodni” a labdába. A másik a jó csípő, mint a pisztolypárbajnál. Azt viszont nem „adnak” egy akadémián vagy utánpótlásnevelő-műhelyben sem. Nem lehet edzéssel elsajátítani vagy fejleszteni. Izmot tudnak pakolni egy fiatal játékosra, de csípőt nem tudnak adni neki. Ehhez az kell, hogy a felső- és alsótest szinte külön mozogjon. A felső a testcselhez kell, az alsó a labdához, és mindezt a csípőnek kell koordinálnia. Olyan, mintha a mai futballistáknak nem volna csípőjük. A legtöbb futballista mintha márványtömbből kifaragott izomkolosszus lenne.

Mindent tudnak, ami megtanítható és fejleszthető, gyorsak, magasra képesek ugrani, keményen ütköznek, remekül passzolnak a legközelebbi emberhez, csakhogy nem tudnak elhúzni egy labdát a kapus mellett, ha egyedül vannak vele szemben. Vagy nem mernek. A 105 milliós Pogba sem, a 85 milliós Lukaku sem. Inkább rálövik, lesz, ami lesz. Neymar meg tudja csinálni, Messi meg tudja csinálni, Cristiano Ronaldo is meg tudja, de ő nem szokott ezzel élni. Nagyjából ennyi. Mástól az elmúlt öt évben talán összesen nem láttam három ilyen gólt. (Egyik kollégám súg: nemrégiben a Vasas csatára, Kulcsár Tamás szerzett egy ilyet. Na jó, megnyugodtam, ezek szerint vannak még klasszis futballisták a világon.)

Lionel Messi a legjobb példa. Ezen írásra készülve visszanéztem mind az 519 eddigi gólját. Egészen pontosan 15 olyan gólt szerzett, amikor egy az egyben elhúzta a kapus mellett. Nem kis szám, ám a videó azt is bizonyította: legalább száz olyan gólja volt, amikor egyedül állt a kapussal szemben, de első gondolata neki is mindig az volt, hogy ellője mellette laposan vagy átemelje fölötte (ez is nagy szó, hogy még vannak, akik erre bármikor képesek). Pedig neki megvan hozzá mindene, a csípője, a technikája, minden. Ugyanakkor nagyon látszik rajta, hogy 12 éves kora óta szigorú rendszerben nevelkedett. Belétáplálták, hogy amikor lehet, passzoljon, amikor nem lehet, akkor lőjön, és csak akkor csináljon műsort, ha a győzelmet már semmi sem veszélyezteti.

Végül is, romantikától mentes korunkban érthető. Henry Fonda is ott maradt a porban, lőtt sebbel a mellén, és Charles Bronson lovagolhatott el a naplementébe.