Agresszív kismalac – Deák Zsigmond publicisztikája

Tettlegességgé fajult a Staatsoper bérleteseinek dühöngése: a berlini operaház zenebarátai Robert Schumann Jelenetek Goethe Faustjából című darabjának előadását követően igencsak egyértelműen adták az énekesek tudtára elégedetlenségüket. A mintegy ötven főből álló kemény mag tagjai az operaházon kívülre hívták Daniel Barenboim általános zeneigazgatót és az énekeseket, akik azt hitték, hogy csak egy kellemetlen beszélgetésben lesz részük, a valóság azonban sokkal lesújtóbb volt – a muzsikabarátok elkezdték verni a művészeket. Az ökölcsapásokból kijutott a Staatsoper sepsiszentgyörgyi születésű magyar baritonjának, Orendt Gyulának is. Az incidens körülbelül tíz percig tartott, melynek lezárásaként így búcsúztak el a bérletesek a művészektől: „Ha még egyszer így énekeltek, ismét eljövünk értetek.”

Ennél is súlyosabb eset, gyilkosság történt afrikai balettkedvelők között Ghána fővárosa, Accra közelében. A beszámolók szerint a kocsmában épp a milánói Scala őszi bemutatója, a Puskin műve alapján, Csajkovszkij zenéjére készült Anyegin közvetítését nézték, amikor a Lenszkijt alakító Tyimofej Andrijasenko kisebb megingása után az egyik italozó elkezdte ecsetelni, milyen borzalmas táncos az orosz vendégművész. Ezt hallva egy háromtagú, milánói bérletesekből álló asztaltársaság felállt, majd elindult egyikük otthona felé. Néhány perccel később késekkel és baseballütőkkel tértek vissza, és azonnal rátámadtak a kedvencüket szidó ghánai zenebarátra. Mire a mentők kiérkeztek, már nem tudták megmenteni a fiatalembert.

Ismerősek ezek a hírek? Hát lehetnek is, hiszen a közelmúltban történtek, igaz, az első nem Berlinben, hanem Varsóban, a második viszont valóban Accra mellett. Kis turpisság, hogy nem a zene, ezen belül az opera vagy a balett, hanem a sport, a labdarúgás „ihlette” a külső, pályán kívüli súlyos agressziót. Daniel Barenboimot – aki tényleg a Staatsoper zeneigazgatója – és honfitársunkat, Orendt Gyulát – aki valóban berlini bariton – szerencsére semmilyen atrocitás nem érte, s a Schumann-féle Faust-darab sikerrel megy, csakúgy, mint a Scalában az Anyegin-balett, Andrijasenkóval együtt. Az első hír a varsói Legia-ultrák Nagy Dominikot is érintő balhéjának, a második pedig az Atlético Madrid–Chelsea BL-derbin David Luiz kritizálása miatti tragikus ghánai emberölésnek a parafrázisa.

Viccelni tehát végképp nem lehet velük, viszont a zene beemelésével az örkényi egypercesekhez hasonlóan groteszkké váló, ezen a héten napvilágot látott „sporthírek” rávilágítanak arra, hogy az abszurditásba hajló tömény indulat, a düh sokkal inkább a sport, jelen esetben a futball sajátja, egyáltalán nem a muzsika hangja. Ott legfeljebb nem lesz standing ovation, esetleg a tapsba némi fütty vegyül a gyatra premieren. Igen ritka az olyan botrány, mint amikor Roberto Alagna francia tenor 2006 decemberében megsértődött a Scala kakasülőjéről őt érő kritika miatt, s abbahagyta Radames szerepének éneklését Verdi Aidájában.

A játékosverés és a gyilkosság szerencsére azért nem általános a pályák környékén sem, mégis, honnan a különbség? A zenebarát szórakozni megy az operába és kiélni az érzelmeit – a parmai operában még paradicsomot is dobálnak a vérmesebbek, ha nem tetszik valami –, a drukker e kettő mellett a feszültségeitől, napi gondjaitól, bajaitól, élete csalódásaitól is megszabadulna, ráadásul teljesen más környezetbe csöppen, ahol kevésbé kell megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Teli szájjal szidni a játékvezető anyukáját minden további nélkül lehet, a karmester felmenőit viszont ritkán emlegetik a zsöllyéről, hiába kalimpál esetleg összevissza. Rasszista megnyilvánulások is a stadionokban fordulnak elő inkább, mintsem a zeneakadémiákon, pedig a művészek között is akad mindenféle színű, vallású.

A futball- és az operarajongók társadalmi összetétele között szintén bőven van különbség, a frusztráció kiélése és az évtizedek alatt kialakult viselkedési minták mellett ez sem elhanyagolható szempont. Létezik az a drukkertípus, amelyik – bár van neki – az eszére szinte sosem hallgat, akinek meg nincs esze, annak választási lehetősége sincs. A sok mindent megengedő szurkolói illemkódex persze a B-középben nyilván más, mint a családi szektorban vagy a VIP-páholyban, emellett nemcsak a belső, a külső körülmények is befolyásolják a nézőtéri szokásokat. Angliában, azóta, hogy nincsenek állóhelyek, szigorúak a törvényi szabályozások a rendbontások megakadályozására, a korábbi fantasztikus hangulatnak nyoma veszett; s a Bernabéuban sem hullik le a vakolat, amikor madridi családanyák tüntetés gyanánt zsebkendőt lobogtatnak a Real meccsein.

Vagy vegyünk egy másik sportágat, a teniszt, amely a nézők viselkedésében szinte közelebb áll az operához, mint a labdarúgáshoz: moccanni és pisszenni sem lehet játék közben a lelátón, nem beszélve a mobiltelefonálásról. Ez az illem csak a US Openen lazul kissé a reguláktól irtózó, könnyed hazaiaknak köszönhetően, s a Davis-kupa sorozatában is kaphatunk némi focihangulatot. Legutóbb például a Kopaszi-gáton a magyar válogatott oroszok elleni bravúrja, a világcsoportba jutás alkalmával, de ott is akadt olyan teniszhívő honfitárs, akinek nem tetszett a labdamenetek között felzúgó „Ria, ria, Hungária!” Ment volna el egy argentínai Dk-derbire…

Egyéb példaként: a 2008-as pekingi olimpiai teniszversenyek eleinte szinte botrányba fulladtak, mert a kínai nézőknek fogalmuk sem volt, mit lehet tenni, s mit nem a meccs alatt, aztán persze pillanatok alatt megtanulták, mint minden mást.

Visszatérve a nagyobb labdához, azt kell mondani, hogy a futballdrukkerek egy része olyan, mint az agresszív kismalac, maga sem tudja megfogalmazni, hogy miért, de dühös a világra, s nem hallgat a jó szóra. Apropó, ismerik azt a „sportvonatkozású” viccet, hogy az agresszív kismalac biciklizik? Hajt teljes erőből, ám óriásit perecel, de amikor köré sereglenek a segíteni akaró állatok, s megkérdik tőle, nem ütötte-e meg magát, azt mondja nekik: „Kuss! Én így szoktam leszállni!”

A racionalitás teljes hiánya néha bizony igen visszatetsző, nehéz felfogni, amikor huhogják az ellenfél színes bőrű játékosát, a sajátjukat viszont ünneplik, mondván, „ez a mi négerünk”. Ugyanez az ésszerűtlen hozzáállás negatív érzelmek helyett pozitívokkal kombinálva mindjárt sokkal szívderítőbb, ahogy kedvenc szurkolói rigmusom mondja: „Mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk!” Mi más ez, mint a feltétel nélküli rajongás csodás metaforája?

Jobban belegondolva, itt kell keresni a megoldást is. A szurkolónak ami a szívén, az a száján, s ha ebben a szívben több a szeretet, mint a gyűlölet, akkor máris a helyes irányba indultunk el, persze ez nemcsak a pályán, hanem az azon kívül történtektől is nagyban függ. A hazai hokidrukkereket már többször citáltam jó példaként, az ő ajkukon az erősen elítélendő „Ki nem ugrál, b…s román, hej, hej!” rigmus „Aki ugrál, büszke magyar, hej, hej!” alakban éledt újjá, pontosabban nemesült át. Valahogy így kellene, nem kiölni az érzelmeket a szurkolásból, a stadionokból, a csarnokokból, hanem átalakítani hasonlóan katartikus, de pozitív megnyilvánulásokká.

Addig is a játékosverést, a gyilkosságot természetesen a törvény minden szigorával meg kell torolni, itt nincs helye okoskodásnak, a frusztráció, az agresszió megmagyarázásának. Ez, bármennyire is nehéz kimondani, közvetve a sport, a labdarúgás szégyene. S aki szégyent hoz a közösségre, azt ki kell onnan lökni, legyen lengyel, ghánai vagy bármilyen nemzetbeli.