Futballnépjólét – Csinta Samu publicisztikája

Odajön, kezet nyújt, majd minden átmenet nélkül azt mondja: Csinta úr, modortalan volt. Bevallom, nemcsak mellbevágó a fordulat, de igaz is. Már egyetlen másodperc múlva érzem, hogy igaz. Pedig nem akartam, nem az volt célom. Pláne nem egy apám korú emberrel. Csupán elviselhetetlennek éreztem, amint újra rázúdítja a hallgatóságra a magyar labdarúgással kapcsolatos fájdalmait. Legjobb esetben is a hetvenes-nyolcvanas években megrekedt tájékozottsággal és nagyjából ama kor elméleti alapvetéseinek morzsáival. Némi meglepetésre nem Puskásék emlékét rángatja elő, hanem a hetvenes évek Ajaxát állítja elénk mintaként. Ami ugyancsak magyar találmány, ugyebár, bizonyos Kovács István adott nevet a hosszú ideje először felbukkanó, forradalmi léptékű újításnak, a totális futballnak.

Aki járt már hasonló szurkolói fórumon, annak bizonyára ismerős a „táj”. Ismerősek a megmondó nénik-bácsik, akik, mint életük nagy fellépésére, úgy készülnek egy-egy hasonló alkalomra. Szinte mindegy, mi a meghirdetett téma, ki ül a meghívottak között, lehet-e köze vagy ráhatása a felszínre törő sérelemre, a megmondó ember az izgalomtól kipirosodva, ziháló lélegzettel vág bele mondandójába. Amelynek többnyire legfeljebb az elejét ismeri, a vége a ködös ismeretlenben kanyarog. Csak buzog elő valahonnan az emlékek tárházából, sérelmek, bulvárpletykák, félinformációk táplálják, és – mi tagadás – a remény, hogy ő akkor és ott választ kap arra, hogy miért olyan a magyar labdarúgás, és miért. És persze ígéretet, pozitív végszót is vár, miszerint vannak biztató jelek, látszik a fény az alagút végén, lesz még nagy a magyar futball.

Persze fájdalmas a felismerés, hogy a hittel és lendülettel, el-elcsukló hangon előadott szózat nem más, mint egyik vagy másik tévéadás, újságcikk felmondása. De hát mit lehet tenni, amikor a Bajnokok Ligája legutóbbi döntőjének fő motívuma Cristiano Ronaldo mezletépése és feszes mellizmainak mutogatása volt, holott a többiek talán jobban megharcoltak a győzelemért, és bizony mások is berúgták a tizenegyest. A kirakat tükröződése nem enged bepillantást az üveg mögé, hogyne gyűrné maga alá a kisembert ez a jelképes irányváltás – Sepp Blatteren vagy Michel Platinin is túllépett már a futballbiznisz, és a lavina megállíthatatlanul dübörög tovább.

Ilyenkor a szurkolói jajkiáltás arra is veheti irányát, hogy ha ő lenne az edző – minden szurkoló a mesteredző csíráját hordozza magában, amely az első rá vetülő figyelemsugárra képes kidugni a fejét –, egy Cristiano Ronaldót is úgy megfegyelmezne, hogy attól koldulna. Hogy hol az a klubtulajdonos vagy tréner, aki a gólokat számolatlanul rúgó, csapatait döntő győzelmekre vezető CR7-et be-, illetve visszaállítaná a fegyelmezett közkatonák sorába, arra nincs válasz, annál is inkább, mivel igazából maga a kérdés sem fogalmazódik meg. Pedig a jelenség az, ami igazán veszélyes. Sokan, hozzáértők eskü alatt állítják, hogy Törőcsik, Nyilasi vagy Détári a portugál világsztárhoz mérhető futballista volt, de ember legyen a talpán, aki a mát piacképes viszonyrendszerben képes együtt kezelni a harmincöt évvel ezelőtti világgal. Időközben ugyanis egyszerűen külön és magasra értékelt szakmává vált, hogy a labdarúgást a topjátékosok révén röpítsék még magasabbra. Ami persze nem emel a futballszakma színvonalán, hiszen Puskás óta aligha rúg bárki is jobban a labdába, viszont összehasonlíthatatlanul nagyobb imázzsal teszi. És tessék, már megint itt tartunk.

Az is elemző igényű figyelmet érdemelne, hogy a magyar futballon nevelkedett, annak eseményein síró-mulató ember miért érti és magyarázza félre ilyen elképesztő mértékben a honi labdarúgást – országhatárokon innen és túl. Mert emberünk töretlenül hiszi, hogy néhány tehetséges gyereket felvonultató gárdával, két-három jó edzéssel máris „futballnépjólétet” lehet teremteni. Ennek a meggyőződésének hangot is ad, amikor a sportadó két, sokadik meccsismétlése között kilátogat a helyi serdülőcsapat edzéseire, ahol az edzővel menetrendszerűen megosztja a játékosok technikai képzettségének alacsony színvonala fölötti megdöbbenését. Az kellene, mondja, mert nem a szálfatermet a fontos, a labdával kell mindent tudni, emlékezzünk csak Ebedlire vagy Törőcsikre. Hogy ne menjünk vissza Cziborig. Ugyebár…

Ilyenkor a fórum megszámlálhatatlan válogatottságot összesítő meghívottjai közül valaki megpróbálja magához ragadni a szót, nem ilyen egyszerű ez az egész, kezdené köszörülni a torkát. Egészen mély társadalmi változások kellenének ahhoz, hogy a futball itthon is újra megtalálja a helyét. Mert a történelmi helyzet nemcsak fokozódik, de egyenesen példátlan feladatokat támaszt: egy tőkeerős kapitalista világgal szemben kell felépíteni a volt szocialista blokkot, az állítás értelmezésekor kéretik mellőzni az ideológiai kliséket. Ebben az építkezésben pedig a futball bizony egyelőre igencsak keresgéli a helyét. Mert a Videoton 1984–1985-ös bravúros menetelése cseppet sem vonatkoztatható el a nagyvállalat anyagi potenciáljától; nos, azóta sincs sok magyar csapatnak hasonló gazdasági háttere.

Ilyenkor szokták elverni a port az edzőkön, szítják a magyar versus külföldi szakember vita tüzét, holott a probléma gyökere egészen más irányban keresi a táplálékot. És természetesen mindjárt terítékre került a magaslat és a tésztaevés mítosza, a magyar futball Irapuato óta legtöbbet rágott két gumicsontja. Függetlenül attól, hogy a magaslati edzőtáborozás sokak által egyenesen életveszélyesnek titulált módszeréről ma már maga Mezey György is azt mondja, hogy esze ágába sem jutna, ha még egyszer csinálhatná. Miközben egy válogatott felkészítési módszerei máig változatlanul szerteágazók. Az egyik szakember erőnléti újraalapozással készül, a másik meccseket játszik, a harmadik a bajnokságot tekinti egyfajta állandó edzőtábornak, nem beszélve azokról a helyekről, ahol a fél válogatott még az utolsó pillanatban is érdekelve van a Bajnokok Ligájában. Sokan arra a trénerre esküsznek, aki jól „meghajtja” a játékosokat, pedig aki nem tud futballozni, annál teljesen mindegy, hány kilométert fut egy mérkőzésen, előbb-utóbb úgyis bukik. A nemzetközi szinten is eredményre képes futballközeg megtalálásával és futballisták kiválogatásával kezdődik minden – az erőnléti „tupírozás” csak ezután következhet.

És így megy ez tovább a végtelenségig. Menthetetlenül múló évek, vágyak, csalódások kavarognak szinte kóros elegyben, amelyben lassan a sikerek is valamiféle gonosz színezetet öltenek: biztosan csak azért kaptuk a sorstól, hogy aztán ördögpofaként vigyorogva kamatostól vegye vissza tőlünk. Talán, ha nem merülnek el már-már történelmi mélységekben, siker és kudarc feldolgozása egyaránt könnyebb lenne. Hiszen furcsa állapotokhoz kellett hozzászoknunk az utóbbi időben: a brazil és spanyol válogatott hét, illetve öt gólt kapott a legutóbbi világbajnokságon. Régen forradalom tört volna ki egy ilyen katasztrófa nyomán, most gyorsan túllépnek rajta, várják a következő akadályt. Mi meg a mai napig hurcoljuk magunkkal a mexikói 0–6-ot.

Modortalanság beszélni róla? Bizonyos mértékig talán igen, hiszen furcsa jószág az emberi érzékenység, no meg a legjobb szándékú kritika is bőven mellé mehet, ha nem megfelelő hangnemben, időben, célzással engedjük útjára. Így aztán valamennyi olyan nemzettársamtól elnézést kérek, aki a mai magyar futballból táplálkozva, mégis javíthatatlan reménykedéssel él. Megfakult fényképeket nézegetve, futballnépjólétet álmodva. Talán még békekölcsönt is.

Aki járt már hasonló szurkolói fórumon, annak bizonyára ismerős a „táj”. Ismerősek a megmondó nénik-bácsik, akik, mint életük nagy fellépésére, úgy készülnek egy-egy hasonló alkalomra. Szinte mindegy, mi a meghirdetett téma, ki ül a meghívottak között, lehet-e köze vagy ráhatása a felszínre törő sérelemre, a megmondó ember az izgalomtól kipirosodva, ziháló lélegzettel vág bele mondandójába. Amelynek többnyire legfeljebb az elejét ismeri, a vége a ködös ismeretlenben kanyarog. Csak buzog elő valahonnan az emlékek tárházából, sérelmek, bulvárpletykák, félinformációk táplálják, és – mi tagadás – a remény, hogy ő akkor és ott választ kap arra, hogy miért olyan a magyar labdarúgás, és miért. És persze ígéretet, pozitív végszót is vár, miszerint vannak biztató jelek, látszik a fény az alagút végén, lesz még nagy a magyar futball.

Persze fájdalmas a felismerés, hogy a hittel és lendülettel, el-elcsukló hangon előadott szózat nem más, mint egyik vagy másik tévéadás, újságcikk felmondása. De hát mit lehet tenni, amikor a Bajnokok Ligája legutóbbi döntőjének fő motívuma Cristiano Ronaldo mezletépése és feszes mellizmainak mutogatása volt, holott a többiek talán jobban megharcoltak a győzelemért, és bizony mások is berúgták a tizenegyest. A kirakat tükröződése nem enged bepillantást az üveg mögé, hogyne gyűrné maga alá a kisembert ez a jelképes irányváltás – Sepp Blatteren vagy Michel Platinin is túllépett már a futballbiznisz, és a lavina megállíthatatlanul dübörög tovább.

Ilyenkor a szurkolói jajkiáltás arra is veheti irányát, hogy ha ő lenne az edző – minden szurkoló a mesteredző csíráját hordozza magában, amely az első rá vetülő figyelemsugárra képes kidugni a fejét –, egy Cristiano Ronaldót is úgy megfegyelmezne, hogy attól koldulna. Hogy hol az a klubtulajdonos vagy tréner, aki a gólokat számolatlanul rúgó, csapatait döntő győzelmekre vezető CR7-et be-, illetve visszaállítaná a fegyelmezett közkatonák sorába, arra nincs válasz, annál is inkább, mivel igazából maga a kérdés sem fogalmazódik meg. Pedig a jelenség az, ami igazán veszélyes. Sokan, hozzáértők eskü alatt állítják, hogy Törőcsik, Nyilasi vagy Détári a portugál világsztárhoz mérhető futballista volt, de ember legyen a talpán, aki a mát piacképes viszonyrendszerben képes együtt kezelni a harmincöt évvel ezelőtti világgal. Időközben ugyanis egyszerűen külön és magasra értékelt szakmává vált, hogy a labdarúgást a topjátékosok révén röpítsék még magasabbra. Ami persze nem emel a futballszakma színvonalán, hiszen Puskás óta aligha rúg bárki is jobban a labdába, viszont összehasonlíthatatlanul nagyobb imázzsal teszi. És tessék, már megint itt tartunk.

Az is elemző igényű figyelmet érdemelne, hogy a magyar futballon nevelkedett, annak eseményein síró-mulató ember miért érti és magyarázza félre ilyen elképesztő mértékben a honi labdarúgást – országhatárokon innen és túl. Mert emberünk töretlenül hiszi, hogy néhány tehetséges gyereket felvonultató gárdával, két-három jó edzéssel máris „futballnépjólétet” lehet teremteni. Ennek a meggyőződésének hangot is ad, amikor a sportadó két, sokadik meccsismétlése között kilátogat a helyi serdülőcsapat edzéseire, ahol az edzővel menetrendszerűen megosztja a játékosok technikai képzettségének alacsony színvonala fölötti megdöbbenését. Az kellene, mondja, mert nem a szálfatermet a fontos, a labdával kell mindent tudni, emlékezzünk csak Ebedlire vagy Törőcsikre. Hogy ne menjünk vissza Cziborig. Ugyebár…

Ilyenkor a fórum megszámlálhatatlan válogatottságot összesítő meghívottjai közül valaki megpróbálja magához ragadni a szót, nem ilyen egyszerű ez az egész, kezdené köszörülni a torkát. Egészen mély társadalmi változások kellenének ahhoz, hogy a futball itthon is újra megtalálja a helyét. Mert a történelmi helyzet nemcsak fokozódik, de egyenesen példátlan feladatokat támaszt: egy tőkeerős kapitalista világgal szemben kell felépíteni a volt szocialista blokkot, az állítás értelmezésekor kéretik mellőzni az ideológiai kliséket. Ebben az építkezésben pedig a futball bizony egyelőre igencsak keresgéli a helyét. Mert a Videoton 1984–1985-ös bravúros menetelése cseppet sem vonatkoztatható el a nagyvállalat anyagi potenciáljától; nos, azóta sincs sok magyar csapatnak hasonló gazdasági háttere.

Ilyenkor szokták elverni a port az edzőkön, szítják a magyar versus külföldi szakember vita tüzét, holott a probléma gyökere egészen más irányban keresi a táplálékot. És természetesen mindjárt terítékre került a magaslat és a tésztaevés mítosza, a magyar futball Irapuato óta legtöbbet rágott két gumicsontja. Függetlenül attól, hogy a magaslati edzőtáborozás sokak által egyenesen életveszélyesnek titulált módszeréről ma már maga Mezey György is azt mondja, hogy esze ágába sem jutna, ha még egyszer csinálhatná. Miközben egy válogatott felkészítési módszerei máig változatlanul szerteágazók. Az egyik szakember erőnléti újraalapozással készül, a másik meccseket játszik, a harmadik a bajnokságot tekinti egyfajta állandó edzőtábornak, nem beszélve azokról a helyekről, ahol a fél válogatott még az utolsó pillanatban is érdekelve van a Bajnokok Ligájában. Sokan arra a trénerre esküsznek, aki jól „meghajtja” a játékosokat, pedig aki nem tud futballozni, annál teljesen mindegy, hány kilométert fut egy mérkőzésen, előbb-utóbb úgyis bukik. A nemzetközi szinten is eredményre képes futballközeg megtalálásával és futballisták kiválogatásával kezdődik minden – az erőnléti „tupírozás” csak ezután következhet.

És így megy ez tovább a végtelenségig. Menthetetlenül múló évek, vágyak, csalódások kavarognak szinte kóros elegyben, amelyben lassan a sikerek is valamiféle gonosz színezetet öltenek: biztosan csak azért kaptuk a sorstól, hogy aztán ördögpofaként vigyorogva kamatostól vegye vissza tőlünk. Talán, ha nem merülnek el már-már történelmi mélységekben, siker és kudarc feldolgozása egyaránt könnyebb lenne. Hiszen furcsa állapotokhoz kellett hozzászoknunk az utóbbi időben: a brazil és spanyol válogatott hét, illetve öt gólt kapott a legutóbbi világbajnokságon. Régen forradalom tört volna ki egy ilyen katasztrófa nyomán, most gyorsan túllépnek rajta, várják a következő akadályt. Mi meg a mai napig hurcoljuk magunkkal a mexikói 0–6-ot.

Modortalanság beszélni róla? Bizonyos mértékig talán igen, hiszen furcsa jószág az emberi érzékenység, no meg a legjobb szándékú kritika is bőven mellé mehet, ha nem megfelelő hangnemben, időben, célzással engedjük útjára. Így aztán valamennyi olyan nemzettársamtól elnézést kérek, aki a mai magyar futballból táplálkozva, mégis javíthatatlan reménykedéssel él. Megfakult fényképeket nézegetve, futballnépjólétet álmodva. Talán még békekölcsönt is.