Szerelmes center – Malonyai Péter publicisztikája

A húszas éveim első felében nagyon kemény futballedző voltam. Azóta persze mindkettő elmúlt, a húszas évek és az edzőség egyaránt, nem minden tanulság nélkül, ezt talán mondanom sem kell. Engedelmükkel az esztendők folyására nem térek ki, marad a kispad.

Egész jó kis serdülőcsapatom volt, egyetemi hallgatóként volt időm bújni a szakirodalmat, nálam jobban senki sem magyarázott például a „háromudvaros játékról”. Ez sem érdekes most, az már inkább, hogy már azzal meglódultunk a tabellán, hogy rendszeresen futottak a srácok, résztávokkal keltek és feküdtek, jó néhány jobb csapatot bedaráltak, néha sajnos a labda is őket, de ez már tehetség dolga volt.

Volt viszont egy centerem, aki erős volt, gyors és ügyes. Értelmes srác, a többiek hallgattak rá, engem is érdekelt a véleménye. Aztán a bajnokság vége előtt néhány héttel – tavasz volt, ez fontos – nem jött edzésre, csak a vasárnapi meccsen jelent meg. Mielőtt kihirdettem volna a kezdőt, félrehívott, hogy mondani akar valamit, én viszont tetőtől talpig elvekbe öltözve keménykedtem (hogy stílszerűen szatírából idézzek: „Minden az edzésen dől el… A jó edzés fél győzelem” – mondja Puska a Csodacsatárban). Csak intettem, hogy mondja hangosan, nem lehetnek titkok egy csapatnál.
Vörös lett, mint a rák, de egy szót sem szólt.

Én pedig kihagytam a csapatból, be sem cseréltem.

Válaszul nem láttam többet a szezonban, feladta a futballt, most már tudom, leginkább engem.
Aztán jött a nyár, az ősz, érdekelt volna, mikor kell kezdenem a munkát, de semmi hír. Mire érdeklődtem, már új edzője volt a csapatnak. Nem bírtam ki, egy délután kimentem a pályára, gondoltam, kapok némi elégtételt a srácoktól. Udvariasan köszöntek, megkérdezték, hogy vagyok, sikerültek-e a vizsgáim, ennyi. Már indultam volna haza, amikor a kis center megkért, hogy várjam meg. Sértettségemben majdnem megvontam a vállam, de aztán megfogott, hogy a srác nyíltan a szemembe nézve megismételte a kérését.

Bólintottam.

Így tudtam meg, hogy azért nem jött edzésre, mert szerelmes. Tizenöt esztendeje minden szenvedélyével. A lány azon a hétvégén évekre külföldre utazott a szüleivel, s azt kérte, az utolsó délutánokat töltse vele. Ezért nem jött le a pályára, ezt akarta nekem elmondani, de nem hagytam. A többiek tudtak a dologról, s biztatták, hogy elég, ha a meccs előtt szól nekem, én „olyan jó fej vagyok” (na hiszen…), biztos megértem.

Hát… A lényeg, hogy a srácok összefogtak, megkeresték a klub elnökét (könnyebbség: a balbekk papája volt), s mondták, nem kérnek belőlem. Nincs velem semmi baj, csak éppen…

Így maradt abba edzői pályám (pedig hol volt még a licenc…). Azt viszont megtanultam, s vallom, hogy a mester lehet akármennyire felkészült, szót kell értenie azzal, azokkal, akik vezérek az öltözőben. Ha nem, kevés jóra számíthat, hosszú távon biztosan.

A bajt jobb megelőzni, akár vezetői oldalról is. Amikor 1966-ban Újpesten a világbajnokság után a szövetségi kapitányságról lemondó Baróti Lajost kívánták szerződtetni, a szakosztályvezető elment Göröcs Jánoshoz, hogy csak akkor jöhet az edző, ha ő rábólint. Előzmény, hogy a kiváló futballistát a vb-re csak tartalékként nevezte a kapitány, mert nem fűlött a foga a visszavont szerepkörhöz, virtigli csatárnak tartotta magát. Méltóságát megőrizve, sérültet jelentve bújt ki a „másodhegedűs” szerepéből.

A lényeg, nem ettek egymás tenyeréből Lajos bácsival. Ám a főnöki megkeresés során nagyvonalú volt, meg tudta, hogy nem akármilyen szakemberről van szó – igent mondott. És világszínvonalon dirigálták a Dózsát, Baróti a kispadról, Göröcs a pályán. A történethez még hozzátartozik, hogy az edző később többször elmondta, hogy hibázott a világbajnokság előtt (idézem: „Ő volt a legjobb középpályás akkor Európában.”), Titi pedig a kérdésre, hogy kik voltak a kedvenc edzői, Barótit is kiemelte.

A hasonló legfrissebb példa Mészöly Gézáé (külföldön Carlo Ancelottié), akinek szombathelyi szerződésbontásában bevallottan (mármint általa is bevallottan) szerepe volt annak, hogy nem egyezett a helyi kedvenccel, Halmosi Péterrel. Olyannyira, hogy még a keretből is kitette. Biztos vagyok benne, hogy mind a két fél önmagát adta a konfliktus során, csak hát az esélyek nem voltak egyenlők.

Halmosi megszakításokkal 1998 óta NB I-es futballista Szombathelyen, Mészöly Géza 2014-ben szerződött a csapathoz. Ráadásul a játékost joggal támogatja a családi háttér, édesapja, Halmosi Zoltán 1967 és 1979 között 306 mérkőzést játszott a Haladásban, klasszis volt, legendának számít.
A tudományos(kodó) futballelmélet szerint ilyenek nem számíthatnak egy profi csapatnál, pedig dehogynem. Mindenütt hatnak, ahol emberek vannak, dolgoznak, küzdenek közös célokért.

Magyarországon különösen érvényesülhet az ilyesmi, a vidék és a főváros viszonylatában és a még létező, csak nem szívesen emlegetett ellentétében (lásd: „fölmegyek” Pestre, „lemegyek” vidékre) különösen. Hogy békésebben érveljek, egészen biztos, hogy Szombathelyen (lélekszám: 77 866) egy óra leforgása alatt többen ismerik fel az utcán a két Halmosit, mint Budapesten (1 757 618) Mészöly Gézát és édesapját, a szintén egykori klasszis Mészöly Kálmánt. A lokálpatriotizmus mentén nézve nincs ebben semmi kivetnivaló.

Sőt.

Ami engem illet, kifejezetten pártolom, hogy egy-egy klub, csapat helyből építkezzen, sok helyen van befolyással még az eredményekre is, hogy nem „a mi kutyánk kölykei” tesznek-vesznek, hanem jöttmentek, értve rajta itt csupán azt, hogy jönnek és mennek.

Kétségtelen, citálható példa arra is, hogy a játékos hiába ágál az edző ellen, a vezetők egy pillanat alatt leszerelik, mondván a sablont: ő csak törődjön a saját dolgával, végezze a munkáját, a fizetését, prémiumát megkapja, legyen elég ennyi. Szép történet, körülbelül olyan, mint az enyém a serdülőkkel. Talán megzavart a korai futballkaland, de úgy tartom, az ilyen eset leginkább a főnök és a játékos viszonyának tükörképe, nem a fennkölt elvek diadala. Ha a labdarúgó fontos, akkor bizony meghallgatásra talál, s hosszú távon biztos, hogy diadalmaskodik, ha a többiek véleményét is képviseli, mindenképpen.

Meglehet, eretnek gondolataim vannak a témáról, de ahhoz képest csak csepp a tengerben, hogy nálam nem feltétlenül licencekkel, sőt még csak nem is eredményekkel mérik az edzőt. Az a jó mester – vallom –, akire a játékosok, versenyzők évtizedekkel később szívesen emlékeznek vissza, nagypapaként, fiatalságukról mesélve az unokáknak rendre előkerül a személye – függetlenül a sikerektől. Kétségtelen, a közös diadal hatalmas kohézió, de az edző-sportoló viszonyban csak pedagógiai lehetőség. A hétköznapinál kedvezőbb esélyt teremt arra, hogy az edző pedagógusként is alkosson, mert a siker meg a kudarc pillanatnyi, a nevelés hatása viszont hosszú távú.

Az már más kérdés, hogy minden látszat ellenére egy-egy nagy győzelemhez, másképpen szakmai sikerhez kevesebb energiát kell mozgósítani, mint ahhoz, hogy az ifjaknak, legyenek bár világklasszisok, ne csupán a sportban érvényesüljön a tehetségük, hanem a hétköznapokban is, szűkítem: emberként. Pedig ez is feladat lenne, akármelyik sportágban, még a világelitben is – mondom én. Akit minősíthetnek konzervatívnak, ám mindenki találkozott már azzal a kellemes érzéssel, amikor rádöbbenhetett, hogy rajongott kedvence nemcsak szuper góllövő, ugró, dobó, futó, hanem megnyerő, szimpatikus – ember is.

Ami ugyebár pedagógia kérdése, ahogy az is, megtalálja-e a hangot az edző a rábízott fiatalokkal, főként a vezérekkel – ebből nem engedek.

Ami pedig a szerelmes centert illeti, később mérnök lett, megnősült, gyerekei születtek, az lett az asszonya, aki miatt kihagyott egy hét futballedzést.

Sokat nem tettem hozzá a boldogságához.