Szívhangok – Malonyai Péter publicisztikája

Vannak kedvenceim a futball körüli kommunikációban, az egyik, hogy „végre csapatként funkcionáltunk”. Győzelmek idején mondja boldog-boldogtalan, nem is gondolva arra, hogy a társaság mindig csapatként funkcionál, legfeljebb adott esetben rossz csapatként. Ugyanakkor értem én az üzenetet, azt sugallja, hogy minden rendben van, ahányszor osztható néggyel a csapat, az annyiszor Alexandre Dumas A három testőre (Athos, Porthos, Aramis + D’Artagnan = „Egy mindenkiért, és mindenki egyért!”). Egymás tenyeréből esznek a játékosok, csak a hagyományok meg a klubszínek teszik, hogy nem tiszta rózsaszínben lépnek pályára meccsről meccsre.

Sándor Pál remekében, a Régi idők focijában Minarik mosodás nem véletlenül kiált fel, hogy „Kell egy csapat!” A film 1973-ban készült, és sejteti, a csapat már akkor is hiánycikk volt (nem csak a futballban, de most hagyom a társadalmi összefüggéseket).

Azóta érezhetően rosszabb lett a helyzet, vagy más (nézőpont kérdése), ha engem kérdeznek, csak egyéni sportágak léteznek, függetlenül attól, hányan vannak a pályán, hányan versenyeznek. Más kérdés, hogy jobb helyeken a szent cél (bajnoki cím, kupagyőzelem, világelsőség és így tovább) érdekében a klasszisok képesek kissé visszafogni az egójukat, de csak azért, hogy célba érve még jobban kihúzhassák magukat (ha máshol nem, otthon, a tükör előtt).

Olyan sohasem lesz, hogy egy-egy öltözőben csupa azonos tudású, vérmérsékletű, jellemű, indíttatású lány és fiúk vetkőzzön-öltözzön naponta, a rangsor akkor is kialakul, ha az edző tűzzel-vassal irtja az egyéni ambíciókat – nem mellesleg kötözni való bolond, ha megteszi. Egy-egy közösségben mindig teremnek vezérek, lesznek vízhordók, balekok (korszerűen: lúzerek), az együttlét, a közös munka hozza magával. Az igazi edzői alkotás abban (is) rejlik, hogy valamennyien a helyükre kerüljenek, elfoglalják a pozíciójukat, tisztában legyenek a helyzetükkel, magyarán: valós legyen az önértékelésük.

És vállalják magukat. A góllövőknél, a klasszisteljesítményt nyújtóknál visszatérő nyilatkozatelem, „a legfontosabb, hogy a csapat győzött”, mi több, az is elhangzik, hogy a sikerhez képest „mindegy, ki lövi a gólt…” Ezt azért nem kellene. Mert valóban valamennyien a sikerre szerződtek, de adott esetben a kérdezett kimagasló(bb) produkciója a téma, legyen már egy kicsit büszke, ünnepelje magát, ha már kihozta magából a legtöbbet.

Nem szégyen az ilyesmi. Főként, mert az alap is az egyéni érdekekre hajaz. A játékos szerződést köt, amelynél magától értetődően a legfőbb célja, hogy a lehető legjobb feltételeket harcolja ki magának, nem hallottam még olyan kiszemeltről, aki úgy ült volna le tárgyalni, hogy csak akkor írja alá a megállapodást, ha a többiek is annyit kapnak, amennyit ő. Ez persze így van rendjén, miként az is, hogy ha jobb ajánlat jön, tovatűnik a rózsaszín csapatálom, nem számít semmi más, csak az, hogy neki jobb legyen. Istenem, ilyen az ember. Meg a (sport)világ, amelynek jellemzője, hogy egy-egy csapat keretében hatalmas a jövés-menés, a legtöbbször idő sincs arra, hogy a különböző személyiségű ifjak összekovácsolódjanak. Ez persze nem zárja ki, hogy ne érjenek el kimagaslót, ám klasszikus értelemben (lásd: Dumas) vett csapatok már nem léteznek.

Összefogás igen. Megesik, hogy különleges események eggyé forrasztják a játékosokat. Sokat (már ezeken a hasábokon is) emlegetett példám az MTK-é. A „kilencek lázadása” néven elhíresült sztrájkról beszélek, amikor a játékosok fellázadtak Palicskó edző ellen, s leálltak. Becsei József, Dunai Lajos, Hajdú József, Kiss Tibor, Koritár Lajos, Oborzil Sándor, Sárközi István, Strasszer László és Török József nem volt egyforma, más és más személyiség mindegyik, de a cél érdekében összefogtak. Erejüket jelzi, hogy amikor az első indulatában keménykedő futballhatalom („Nem tűrjük a játékosuralmat!”) némi nyomásra „belátta”, hogy az MTK nem eshet ki az NB I-ből, nem egyszerre, hanem fokozatosan adta vissza a lázadók játékjogát, ezzel próbálva meg szétverni közöttük az egységet.

Nem sikerült, de az egy másik világ volt. A klubhűség kora, egy-egy csapatban hosszú esztendőkön át stabil volt a mag, ami persze betudható a profizmus hiányának is, de most a csapatról beszélek. És arról az időről, amikor megszokott volt, hogy a játékosok a meccsek után együtt vonultak be az éjszakába, nem vall egészségtudatos életmódra, de az ilyesmi bizony erősíti az egységet.

(Futball)társadalmi szinten is. Ott volt például az Aranykéz utcai Pipacs bár a legendás játékvezető (és rádiós ügyelő) Vadas György uralma alatt, ahol együtt múlatták az időt az egyébként vetélytárs Ferencváros-, Újpesti Dózsa- és Vasas-futballisták. A hetvenes években szájhagyomány útján terjedt, hogy a Papnövelde utcai Liesinger sörözőben két fradista és egy újpesti ifjú valamelyik fülledten meleg nyári délután és este 57 üveg kis üveges sört gurított le egy ültő helyében.

Ma az a divat, hogy az első gólját lövő, a csapatban bemutatkozó ifjú futballista pizzát rendel a csapatnak, tortát hozat, legalábbis ezt olvasom úton-útfélen. Meg azt, hogy nincs idő a bulizásra, mert jön a következő meccs, amely ugyebár mindig a legfontosabb. Mert profik. Ami egyébként alapvetően hozzáállás, de egyáltalán nem árt, ha mellette emberek is. Időnként elengedve magukat, kiengedve a gőzt. Nem állítom példaként a maiak elé a Pipacs bár vagy a Liesinger söröző hétköznapjait, de az ottani program, ha nem is túl dicséretes, kellett hozzá, hogy a szereplők jóban legyenek egymással.
Miután a múltról van szó, mondhatom: barátokká váljanak.

Ami ma sem zárható ki, biztosan létezik, csak már nem fontos. Nem ez az érdekes. A közösségi oldalak jóvoltából azért tudni lehet, hogy például Juhász Roland és Torghelle Sándor nagyon jó barátok. Több képet láttam róluk közös programjuk kapcsán (nem kocsmában, meccsen voltak), és bevallom, kifejezetten jó érzés kerített hatalmába. Azok közé tartoznak, akiket nagyra becsülök, így örültem, hogy két olyan ember áll közel egymáshoz, akire én is szívesen figyelek.

Vagy Gerd Müller esete. Az 1974-es világbajnok német csapat centere, aki a Bayern Münchenben 453 meccsen 398 gólt lőtt, a német válogatottban 62 fellépésén 68-at. Visszavonulva majdnem elveszett, alkoholista lett. És akkor volt játékostársai, Franz Beckenbauer vezetésével utánanyúltak, kreáltak neki valamilyen funkciót a Bayernnél, a csapat meccsein ott ült a kispadon. Kijött a gödörből, köszönhetően annak, hogy a társak pontosan tudták, mennyi mindent köszönhetnek neki, a góljainak.

Idealista lennék? Az vagyok. Még úgy is, hogy semmi sem lep meg, ami igyekszik kizökkenteni az alapállásomból. A barátság szent dolog, nincs olyan helyzet, amelyben ne lenne az ember segítségére. Igen, az érzelmek, amelyek – szerintem – az öltözőkből sem hiányozhatnak. Tudom, mostanában nem szokás, nem illik róluk beszélni, a kemény, rezzenéstelen arcú, a céljuk felé feltartóztathatatlanul haladó nők és férfiak a hősök, de ne feledjük, hogy moziban ülve mindig megfogja az embereket, ha átmegy a színen egy kutya vagy mosolyog egy kisgyerek. A hollywoodi „nyál” ma is hat, de szerencsére a moziban sötét van, így senki sem látja, ha a mai macsókból előjön a szív.

Hogy visszatérjek Sándor Pálhoz, egyszer megkérdeztem tőle, miért fontos, hogy az érzelmek főszerepet játsszanak a filmjeiben, amikor ma már nem divat. Azt mondta: éppen azért. Mert mindenkiben ott vannak, csak nem mutatják ki őket. Igaz ez a sportra is – leszámítva a sikerek utáni diadalüvöltést, kuparázást, pezsgőlocsolgatást. De ez is a nyilvánosságnak szól, ahogy a keménykedés, az érzelem nélküli, céltudatos profi képe is.

Ezzel együtt könnyen lehet, hogy rosszul látom, ma is éppen olyanok az öltözők, mint régen, ahonnan az idealizmusom ered. Csak éppen nem jön át a kívülállónak, esetleg nem engedik átjönni, mert – nem fontos, nem korszerű.

Nem profi.

Hát… A fene tudja.

De ez megint én vagyok.

Sándor Pál remekében, a Régi idők focijában Minarik mosodás nem véletlenül kiált fel, hogy „Kell egy csapat!” A film 1973-ban készült, és sejteti, a csapat már akkor is hiánycikk volt (nem csak a futballban, de most hagyom a társadalmi összefüggéseket).

Azóta érezhetően rosszabb lett a helyzet, vagy más (nézőpont kérdése), ha engem kérdeznek, csak egyéni sportágak léteznek, függetlenül attól, hányan vannak a pályán, hányan versenyeznek. Más kérdés, hogy jobb helyeken a szent cél (bajnoki cím, kupagyőzelem, világelsőség és így tovább) érdekében a klasszisok képesek kissé visszafogni az egójukat, de csak azért, hogy célba érve még jobban kihúzhassák magukat (ha máshol nem, otthon, a tükör előtt).

Olyan sohasem lesz, hogy egy-egy öltözőben csupa azonos tudású, vérmérsékletű, jellemű, indíttatású lány és fiúk vetkőzzön-öltözzön naponta, a rangsor akkor is kialakul, ha az edző tűzzel-vassal irtja az egyéni ambíciókat – nem mellesleg kötözni való bolond, ha megteszi. Egy-egy közösségben mindig teremnek vezérek, lesznek vízhordók, balekok (korszerűen: lúzerek), az együttlét, a közös munka hozza magával. Az igazi edzői alkotás abban (is) rejlik, hogy valamennyien a helyükre kerüljenek, elfoglalják a pozíciójukat, tisztában legyenek a helyzetükkel, magyarán: valós legyen az önértékelésük.

És vállalják magukat. A góllövőknél, a klasszisteljesítményt nyújtóknál visszatérő nyilatkozatelem, „a legfontosabb, hogy a csapat győzött”, mi több, az is elhangzik, hogy a sikerhez képest „mindegy, ki lövi a gólt…” Ezt azért nem kellene. Mert valóban valamennyien a sikerre szerződtek, de adott esetben a kérdezett kimagasló(bb) produkciója a téma, legyen már egy kicsit büszke, ünnepelje magát, ha már kihozta magából a legtöbbet.

Nem szégyen az ilyesmi. Főként, mert az alap is az egyéni érdekekre hajaz. A játékos szerződést köt, amelynél magától értetődően a legfőbb célja, hogy a lehető legjobb feltételeket harcolja ki magának, nem hallottam még olyan kiszemeltről, aki úgy ült volna le tárgyalni, hogy csak akkor írja alá a megállapodást, ha a többiek is annyit kapnak, amennyit ő. Ez persze így van rendjén, miként az is, hogy ha jobb ajánlat jön, tovatűnik a rózsaszín csapatálom, nem számít semmi más, csak az, hogy neki jobb legyen. Istenem, ilyen az ember. Meg a (sport)világ, amelynek jellemzője, hogy egy-egy csapat keretében hatalmas a jövés-menés, a legtöbbször idő sincs arra, hogy a különböző személyiségű ifjak összekovácsolódjanak. Ez persze nem zárja ki, hogy ne érjenek el kimagaslót, ám klasszikus értelemben (lásd: Dumas) vett csapatok már nem léteznek.

Összefogás igen. Megesik, hogy különleges események eggyé forrasztják a játékosokat. Sokat (már ezeken a hasábokon is) emlegetett példám az MTK-é. A „kilencek lázadása” néven elhíresült sztrájkról beszélek, amikor a játékosok fellázadtak Palicskó edző ellen, s leálltak. Becsei József, Dunai Lajos, Hajdú József, Kiss Tibor, Koritár Lajos, Oborzil Sándor, Sárközi István, Strasszer László és Török József nem volt egyforma, más és más személyiség mindegyik, de a cél érdekében összefogtak. Erejüket jelzi, hogy amikor az első indulatában keménykedő futballhatalom („Nem tűrjük a játékosuralmat!”) némi nyomásra „belátta”, hogy az MTK nem eshet ki az NB I-ből, nem egyszerre, hanem fokozatosan adta vissza a lázadók játékjogát, ezzel próbálva meg szétverni közöttük az egységet.

Nem sikerült, de az egy másik világ volt. A klubhűség kora, egy-egy csapatban hosszú esztendőkön át stabil volt a mag, ami persze betudható a profizmus hiányának is, de most a csapatról beszélek. És arról az időről, amikor megszokott volt, hogy a játékosok a meccsek után együtt vonultak be az éjszakába, nem vall egészségtudatos életmódra, de az ilyesmi bizony erősíti az egységet.

(Futball)társadalmi szinten is. Ott volt például az Aranykéz utcai Pipacs bár a legendás játékvezető (és rádiós ügyelő) Vadas György uralma alatt, ahol együtt múlatták az időt az egyébként vetélytárs Ferencváros-, Újpesti Dózsa- és Vasas-futballisták. A hetvenes években szájhagyomány útján terjedt, hogy a Papnövelde utcai Liesinger sörözőben két fradista és egy újpesti ifjú valamelyik fülledten meleg nyári délután és este 57 üveg kis üveges sört gurított le egy ültő helyében.

Ma az a divat, hogy az első gólját lövő, a csapatban bemutatkozó ifjú futballista pizzát rendel a csapatnak, tortát hozat, legalábbis ezt olvasom úton-útfélen. Meg azt, hogy nincs idő a bulizásra, mert jön a következő meccs, amely ugyebár mindig a legfontosabb. Mert profik. Ami egyébként alapvetően hozzáállás, de egyáltalán nem árt, ha mellette emberek is. Időnként elengedve magukat, kiengedve a gőzt. Nem állítom példaként a maiak elé a Pipacs bár vagy a Liesinger söröző hétköznapjait, de az ottani program, ha nem is túl dicséretes, kellett hozzá, hogy a szereplők jóban legyenek egymással.
Miután a múltról van szó, mondhatom: barátokká váljanak.

Ami ma sem zárható ki, biztosan létezik, csak már nem fontos. Nem ez az érdekes. A közösségi oldalak jóvoltából azért tudni lehet, hogy például Juhász Roland és Torghelle Sándor nagyon jó barátok. Több képet láttam róluk közös programjuk kapcsán (nem kocsmában, meccsen voltak), és bevallom, kifejezetten jó érzés kerített hatalmába. Azok közé tartoznak, akiket nagyra becsülök, így örültem, hogy két olyan ember áll közel egymáshoz, akire én is szívesen figyelek.

Vagy Gerd Müller esete. Az 1974-es világbajnok német csapat centere, aki a Bayern Münchenben 453 meccsen 398 gólt lőtt, a német válogatottban 62 fellépésén 68-at. Visszavonulva majdnem elveszett, alkoholista lett. És akkor volt játékostársai, Franz Beckenbauer vezetésével utánanyúltak, kreáltak neki valamilyen funkciót a Bayernnél, a csapat meccsein ott ült a kispadon. Kijött a gödörből, köszönhetően annak, hogy a társak pontosan tudták, mennyi mindent köszönhetnek neki, a góljainak.

Idealista lennék? Az vagyok. Még úgy is, hogy semmi sem lep meg, ami igyekszik kizökkenteni az alapállásomból. A barátság szent dolog, nincs olyan helyzet, amelyben ne lenne az ember segítségére. Igen, az érzelmek, amelyek – szerintem – az öltözőkből sem hiányozhatnak. Tudom, mostanában nem szokás, nem illik róluk beszélni, a kemény, rezzenéstelen arcú, a céljuk felé feltartóztathatatlanul haladó nők és férfiak a hősök, de ne feledjük, hogy moziban ülve mindig megfogja az embereket, ha átmegy a színen egy kutya vagy mosolyog egy kisgyerek. A hollywoodi „nyál” ma is hat, de szerencsére a moziban sötét van, így senki sem látja, ha a mai macsókból előjön a szív.

Hogy visszatérjek Sándor Pálhoz, egyszer megkérdeztem tőle, miért fontos, hogy az érzelmek főszerepet játsszanak a filmjeiben, amikor ma már nem divat. Azt mondta: éppen azért. Mert mindenkiben ott vannak, csak nem mutatják ki őket. Igaz ez a sportra is – leszámítva a sikerek utáni diadalüvöltést, kuparázást, pezsgőlocsolgatást. De ez is a nyilvánosságnak szól, ahogy a keménykedés, az érzelem nélküli, céltudatos profi képe is.

Ezzel együtt könnyen lehet, hogy rosszul látom, ma is éppen olyanok az öltözők, mint régen, ahonnan az idealizmusom ered. Csak éppen nem jön át a kívülállónak, esetleg nem engedik átjönni, mert – nem fontos, nem korszerű.

Nem profi.

Hát… A fene tudja.

De ez megint én vagyok.