Álom, édes álom – Vincze András publicisztikája

Csupán másfél órát tölt el az éjszakai pihenése során mélyalvással Cristiano Ronaldo – és még mielőtt rásütnék a hírre, hogy ilyen bolondságot is régen olvastunk-hallottunk, néhány gondolat erejéig talán érdemes elidőzni a témánál.

Hozzáteszem, szégyenlősségből kezdtem ezzel a könnyedebb hangvételű, meghökkentőnek tetsző passzussal a profi labdarúgók felkészülésével, életvitelével foglalkozó írás felvezetését. Nem akartam rögvest fejest ugrani a „sűrűjébe”, hogy a PSV-nél a játékosoknak szigorú útmutató alapján arra is figyelniük kell, hogy – már bocsánat, de ez a valóság – milyen színű a vizeletük, a székletük (na, ezen is túl vagyok – phű…). A teljességgel profán témáról egyébként a holland csapatnál légióskodó magyar ifjú, Kun Bertalan számolt be lapunknak a minap, és e roppant rendhagyónak tűnő szakmai odafigyelésről Szeli Mátyás kollégám írt beszámolót a december 1-jén, pénteken megjelent lapszámunkban.

Szóval edzés, étkezés, alvás, magánélet – a világ labdarúgásában örök téma, főleg abban a konstellációban, ha kapaszkodót keresünk ahhoz, milyen a tökéletesnek gondolt élsportolói attitűd, vagy hogy egy ambiciózus fiatal milyen lépcsőfokokon juthat el a világhírnévig. Miután még nem járunk a csillagokban, fordítanék egyet a történeten: ha valaki visszatekint a kölyökidőnkre, emlékezhet arra is, hogy a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években micsoda hírértéke volt annak, ha egy-egy legendás edző felbukkant a budapesti (vagy bármelyik magyar nagyváros) éjszakájában, és a népszerű zenés-táncos szórakozóhelyeken ellenőrizte, a játékosai közül ki mindenki készül sportszerűtlenül a megterhelő edzésre, netán a sorsdöntő bajnokira.

A régi idők focija kapcsán ez ügyben a legtanulságosabb sztorit a legendás angyalföldi szakemberről, Illovszky Rudolfról hallottam – Rudi bácsi amúgy barátságos, jószívű ember volt, emígy viszont rendkívül szigorú, sőt „smirglis” edző, ami annak fényében nem meglepő, hogy még klasszis, sőt, világhírű, ilyen minőségben pedig agyonrajongott, nagy vagány játékosokkal is dolgozott –: ő a legegyszerűbb módszert választotta a fittséggel kapcsolatos tesztelésre, a szombati meccs utáni első, délelőtti edzésen a bemelegítés kezdetén bukfenceztette a labdarúgóit. Ilyenkor meglehetősen gyorsan kiderült, ki milyen állapotban érkezett meg a gyakorlásra, azaz a két, három, netán négy gurulás szó szerint is tökéletes mintát adott arról, hogy a társaság egy-egy tagja a regenerálódási időszakban miként is kezelte a hétvége sikerét vagy kudarcát…

Száz szónak is egy a vége: akár Rudi bá, akár Kun Bertalan, akár Cristiano Ronaldo történetét nézzük, kiderül, hogy a futballozás igenis komoly sportszakma. Annak ellenére is az, hogy hajlamosak vagyunk legyintgetni rá, mi több, a labda elrúgását, megfejelését a világ legkönnyebb, legjobb szórakozásaként aposztrofálni, ami persze – mint életérzés – tökéletesen igaz is, ugyanakkor a profi játékig vezető út bonyolultságáról fogalmunk sincs. A fenti példák alapján például érdemes szem előtt tartani azt is, hogy a szervezetet a terhelésre tökéletesre kell hangolni.

A jelenkorban a világfutball ikonikus alakja, a Real Madrid portugál klasszisa által testesül meg leginkább a fanatikusan, tudatosan, odafigyeléssel készülő sportoló eszményképe. Ő az, aki még a cicázás során is a maximumot adná, hiszen az edzésen készült videofelvétel árulkodó képkockái szerint dührohamot kap, ha társai két percen át futtatják a labda után, és vele kapcsolatban az is igaz, hogy az évi hatvan-hetven meccses óriási erőpróbákra (spanyol bajnoki és kupacsaták, Bajnokok Ligája- és válogatott összecsapások), a hatalmas terhelést jelentő kilencven és néha százhúsz percekre való felkészülést csak futurisztikus módszerekkel tudja igazán hatékonnyá tenni.

Sőt, a Céronaldo-fanatizmus arra is példa, hogy ma már nem elég ösztönös zseninek lenni.

Az istenadta adottságot a szervezet tolerálni tudja, de a meccsenkénti száz és száz meginduláshoz, az izomfeszítő lövésekhez, az elrugaszkodáshoz, a tökéletes felhőfejesekre, a villámgyors irányváltásokra, cselekre a tökéletes testet tökéletesen fel kell készíteni, és nem árt, ha megvan a mentális erő is, ha megfelelő alapokra helyezték a siker- és kudarctűrő képességet is – summa summarum, meglehetősen összetett feladat tehát világsztárnak lenni manapság… Miután a szervezet kizsigerelésének művészete nem ismeretlen a jóléti világban (fogyókúra), így a magunk hétköznapi módján is kipróbálhatjuk, mennyire kemény meló karbantartani a testet, az persze más kérdés, hogy kevesekben van meg az igazi kitartás, de talán éppen a gyors feladás ismerete tanít meg bennünket jobban tisztelni a gyakran agyonkritizált sportolót.

Az viszont igaz, hogy a labdarúgószakma újabban misztifikált valami lett, a nagy ívű, tudományos magyarázkodás közepette az embert néha elkapja az az érzés, hogy a részecskegyorsítás egyszerűbb művelet lehet, mint egy futballcsapatot felkészíteni a zöld gyepen zajló küzdelemre. A gigasztár Cristiano Ronaldo mítosza persze megmutatja, milyen fontos megtanítani a futballozásra felesküdött ifjakat arra, hogy pontosan miként is működik a szervezetük.

A PSV által kiadott szigorú egészségügyi utasításon is lehet hüledezni, sőt, fintorogni is azon, hogy a holland klubnál pallérozódó Kun Bertalannak a nap bizonyos szakaszában maga alá kell néznie, de – és jaj, nehéz ezt leírni – ez a jövő… Az élet minden területén azzal szembesülünk, hogy rossz módszerekkel, és ami talán a leginkább lesújtó, rossz adalékokkal töltjük fel a testünket, és a hétköznapok sodrásában már azzal is roncsoljuk a szervezetünket, hogy élünk, illetve ahogy és amiből élünk, úgyhogy ez a tétel odafigyelés hiányában hatványozottan igaz azokra, akik az edzés- és meccsterhelés során egészen szélsőséges módon használják minden izomrostjukat, élik fel testük energiatartalékait.

Nem véletlenül hallani egyre többször, hogy nem az edzés, hanem a regeneráció építi a legjobban a sportolót, azaz nagyon nem mindegy, mi történik akkor, amikor – esetünkben – a futballista kikerül az edző látóteréből, hogyan, mikor, hol és mit eszik, hol kapcsolódik ki és mennyit alszik. Amit a hatvanas, hetvenes években még úgymond ráérző módszerrel (bukfenc) vizsgáltak, azt ma már laboratóriumi körülmények között is megtehetik, ellenben érdekes, hogy amíg a magyar foci régi világában erős igény volt rá, hogy a játékost a szigorúbbnál is szigorúbb kontroll alatt tartsa az edzője, addig manapság már inkább ad hoc jellegű a „szabályozott keretek között történő sportolói testállagmegóvás”.

Mondanám is, hogy csodálkoztam, amikor az egyik élvonalbeli labdarúgó arról beszélt, mennyire örül, hogy náluk már étkezési tanácsadó is dolgozik a keret mellett, de valójában nem csodálkoztam, hanem inkább örültem, hogy a klubok kinyitották végre a „Bevezetés a modern sportolói felkészítés világába” címzetű kaput. S ha valamit, az étkezés, sőt, étkeztetés tudományát a kivételesen nagy (alap-)állóképességet igénylő sportágakból érdemes örökbe fogadnia a magyar futballnak, ugyanis a terhelés és az evés egyensúlyának kialakításával nagyon rövid idő alatt látványos javulás érhető el a most még igencsak erőhiányosnak tetsző sportágban.

Azt viszont nem ajánlanám, hogy egy extrémnek tűnő hír nyomába eredve valaki csupán másfél órányi éjszakai mélyalvás után menjen edzésre – ebben a világban erre úgyis csak Cristiano Ronaldo lehet képes.