Virtus és pisztoly – Csinta Samu publicisztikája

Első körben ma már mosolyt fakasztó – a történet idején persze inkább ijesztő – emléket idéztek fel bennem a legújabb görög futballbotrányról érkező képsorok. Egyfajta déjà vu érzés vett erőt rajtam annak láttán, ahogy Ivan Szavidisz, a PAOK Szaloniki tulajdonosa berontott a pályára az AEK Athén elleni mérkőzés végén.

Apám mindig is a futball környékén zajló életének egyik fázisa a játékvezetésről szólt, én meg sokszor elkísértem őt a megyei bajnokság meccseire. Ki tudja már, milyen presztízsű csatát vívtak egy környékbeli faluban, tény, hogy a hazaiak el sem tudták képzelni, hogy ne ők nyerjenek, és ennek megfelelően majdnem mindent meg is engedtek maguknak. Durvaságok tömkelege, az ellenfél és a játékvezető nem túl „míves” eszközökkel való megfélemlítése közepette zajlott a mérkőzés, bennem, a pálya szélén bámészkodó gyerekben pedig egyre nőtt a szorongás. Az ellenfélnek ugyanis esze ágában sem volt megadnia magát, a döntetlenre álló meccs utolsó perceiben pedig hiába gyömöszölték a hazaiak a hálóba a labdát, a kapus előzetes letaglózása miatt apám érvénytelenítette a gólt. Elszabadult a pokol, emberek özönlöttek a pályára, bicska, kasza, villa, kinek mi került a kezébe, az üldözők közötti szlalomozás közben apám odakiáltotta nekem, hogy gyorsan hozzam a bicikliket. Így menekültünk a kukoricáson át, ő fekete bírói szerelésben, én majdnem tele rövidnadrágban.

Kétségtelen, Szavidisz nem használta az övén lévő pisztolyt, de a jelenet ettől cseppet sem számított békésebbnek. Olyan világot villantott fel ugyanis, amelynek a puszta gondolata is hátborzongató, miközben igencsak reális.

Kinézete alapján az ősz szakállú klubtulajdonos lehetne sármos, idősödő szívtipró, jóságos nagypapa, hippi időket idéző örök lázadó. Talán van is benne mindenből egy kevés, de aligha ezek jellemzik leginkább. Viszont Szaloniki legbefolyásosabb üzletembere, akinél menő dolgozni, mert fizetőképes, ami a mai Görögországban igencsak nyerő vonás. Az idők során a Fekete-tenger partján körben „ottfelejtett” görögök leszármazottja – történetesen a volt Szovjetunióból –, aki a kilencvenes évek elején jó ütemérzékkel privatizálta az igazgatósága alatt egyszer csak a piacgazdaságban felébredő dohánygyárat. Aztán megjelent az óhazában, fokozatosan övé lett a szaloniki kikötő, cégek, szállodaláncok és ingatlanok. Túlzásokra hajlamos emberek szerint ma már övé az észak-görögországi nagyváros kétharmada.

Hogy saját arányérzékének köszönhető-e vagy inkább higgadt tanácsadóinak, talán mellékes is, egy idő után Szavidisz a közösség életében is megjelent. Jótékonysági alapítványokat hozott létre, árvaházakat alapított, az Athosz-hegyi birodalom szerzeteseinek pedig számtalan okuk van imába foglalniuk a nevét. A pravoszlávok szent hegyén Vlagyimir Putyin társaságában is megjelent, de a görögök történelembe és vallásba fonódó oroszbarátságának ismeretében ezt senki sem vette tőle zokon, sőt.

Vagyonának pontos mértékét csak kevesen ismerik, a Forbes egyik listája az első húsz legvagyonosabb külföldön élő orosz oligarcha közé sorolja 500 millió dollárral, de az összeg hallatán állítólag sokan gúnyosan mosolyogtak. Szavidisznak ugyanis volt rá gondja, hogy a görög politika világát és a szaloniki közvéleményt külön-külön is magához édesgesse. A 2008-ban kitört gazdasági világválság idején állítólag nemcsak azzal járult hozzá a Sziriza nevű párt győzelméhez, hogy finanszírozta a szervezet fejlődését, hanem azzal is, hogy pénzt, paripát nem kímélve segítette elő az ellenfél, a jobboldali tábor szétesését.

Szalonikit azzal vette le a lábáról, hogy megvásárolta a gazdasági csőd szélén álló, a másodosztályba zuhanás elviselhetetlen szégyenének küszöbére süllyedt PAOK-ot. A hajdanán Konstantinápolyban, az ottani görögök sajátjaként létrehozott klubot az 1923-as lausanne-i békeszerződés nyomán végrehajtott görög-török lakosságcsere következtében költöztették Szalonikibe. Ezt a történelmi örökséget kénytelen azóta is hurcolni, ha ugyanis valaki azt akarja, hogy a PAOK-szurkolónak nagyon fájjon, akkor simán letöröközi, ami felülmúlhatatlan sértés. Persze ők sem mennek a szomszédba csattanós válaszért, a dokkmunkások csapata, az Olympiakosz Pireusz drukkerei bizton számíthatnak arra, hogy szektorukba tonnányi apró halat zúdítanak, miután közismerten a gávrosz a legolcsóbb és legalantasabb eledel.

Szavidisz a legmélyebb megalázástól mentette meg a szalonikieket azzal, hogy bent tartotta a csapatot az első ligában, az idén pedig egészen magasra tartottak: a román Razvan Lucescu által edzett zebracsíkos együttes a kupadöntőbe küzdötte magát, a botrányba fulladt rangadót megelőzően pedig mindössze négy ponttal volt lemaradva a listavezető AEK-től. E sorok írásakor még ember nem mert volna állást foglalni abban a tekintetben, hogy végül megadták-e Varela utolsó percben fejelt gólját, vagy maradt a 0–0-s döntetlen, miután Szavidisz berohanását követően a mérkőzés torzó maradt. Ami biztos: a görög rendőrség letartóztatási parancsot adott ki ellene, a sportminisztérium pedig meghatározatlan időre felfüggesztette a bajnokságot, addig, amíg, úgymond, egyértelműen és mindenki számára megnyugtató módon ki nem derül a valóság. Hogy az igazság szót még véletlenül se vegyük a szánkra.

A főváros kontra vidék kliséket természetesen görög viszonylatban is bőven lehetne alkalmazni, az eset azonban jóval messzibbre mutat. A kelet-európai futballvilágban az elmúlt húsz esztendő során megjelenő újgazdagok többsége ugyanis olyan súlyú stílustalanságot, olyan léptékű rövidlátást honosított meg, amilyen nemcsak egy-egy ország labdarúgásában kialakult arányokat állította a feje tetejére, hanem sok esetben a jövőjét is elrabolta, de minimum kiszámíthatatlanná tette. A pillanatnyilag legeredményesebb román csapat, a Steauából bírósági döntés nyomán FCSB-vé változott klub tulajdonosa, a juhászból lett milliomos Gigi Becali esetében például a garázdaság és az esetenkénti teátrális pénzszórás tőszomszéd gesztus. Ő is többször megjárta már az Athosz-hegyi kolostorokat, de a börtönt is, a román társadalom nagyobbik része mégis változatlanul a sikerember prototípusaként tekint rá. Holott törte már be ő is a VIP-szektor üvegfalát, gorillái az ellenkező emberek fejét, az öltözőben pedig természetesen az történik, amit ő akar.

Van persze kivétel is a térségből kirajzó futball-nagybevásárlók között. Roman Abramovicsról is el tudjuk képzelni, hogy van saját pisztolya, azt azonban kevésbé, hogy azzal próbálná érvényesíteni a Chelsea egy meg nem ítélt gólját. Mint ahogy a brit vagy francia futballban egyre nagyobb számban megjelenő arab futballbefektetők esetében is egészen más érdekérvényesítési technikákat tudnánk elképzelni.

Tudva tudjuk: a hatalmas pénzeket és érzelmeket megmozgató labdarúgásban történtek ennél súlyosabb dolgok is, haltak már meg játékosok öngólért, kihagyott tizenegyesért is. Ivan Szavidisz berohanása mégis mérföldkő a futballerőszak műfajában. Egy ország vezető politikai rétegeibe beágyazódott milliomos ragadtatta magát olyan cselekedetre, amely önmagában is sokat elárul a labdarúgás mögött húzódó világról, amelyhez hozzátartozik a milliókat kereső világsztár adócsalási kísérlete, majd az azt követő szánalmas magyarázkodása is. Mint egy sötét lépcsőfeljáró, amelyről legtöbb ember nem is akarja tudni, hová vezet.

Innen nézve a bicskás, villás fenyegetés nem tűnik többnek amolyan székelyes virtuskodásnál, amikor a legények a kocsma mögött elintézik egymás között az ügyeiket, majd véres orrukat az ingujjba törölve folytatják a mulatságot.