Hátrébb a dúvadakkal! – Csinta Samu publicisztikája

Áll a nagy bajuszú bácsi a pálya szélén, a bicikli a közeli fa törzsének döntve, ő maga a villa nyelére támaszkodva nézi, mi folyik a pályán. Szénatakarásból hazafelé tartva csalogatta ide a futballmeccsek jellegzetes zsivaja, most már végignézi, utána, hazafelé is jó lesz az a krigli sör. A gyepen két szomszéd falu azonosíthatatlan okokból ősidők óta tartó, nem csak első vérig tartó presztízscsatája zajlik, a színvonal a környező jegenyék alsó ágait is ritkán ostromolja, de mégiscsak a „mieink” játszanak: Józsi a szomszéd utcából, meg Bélus, aki ráadásul a rokonsághoz is tartozik. Ilyen körülmények között az is bocsánatos bűn, aminek már a töredékéért is földhöz csapja az ember a tv távirányítóját. Mert annyi pénzért rúgja be azt a helyzetet, a kutya mindenségét!

A folyóközeli pályán viszont majdnem minden viszonylagos, a „mieink” botladozása, a szomszédos legények virtuskodása. Csak a játékvezető tevékenységének megítélése nem. Az akkor is minősíthetetlen, ha az ellenfél csapata hét emberrel fejezi be a mérkőzést. Kiszolgáltatottságát csak az képes érzékelni, aki járt már oroszlánketrecben, amelynek veszélyességi szintje szinte azonos a pocakos, a becsúszás ritmusát már csak emlékeiben őrző focisták bajnokságában és a BL-ben. Bár nyilván más-más formában fenyeget. A vékony sodronnyal kerített pályán szaladgálót például a villa nyelére támaszkodó bácsi révén is, aki esetenként beszól az oldalvonal közelébe tévedő bírónak: csak lejön maga onnan egyszer...

A nézőtér „biztonságában” sok emberből kibuggyan az igazságérzet, a megnyilvánulási formákból pedig akár Émile Zola is inspirálódhatott volna az Állat az emberben című műve megírásához. Ezért aztán aligha hitelesítheti nagyobb súllyal egy játékvezető produkcióját, ha a futballisták úgy teszik a dolgukat, mintha a fütyülős ember a pályán sem lenne. Ami persze többnyire fikció, miután a videobírót leszámítva mindegyikük emberből van, idegekkel és idegességekkel, ezek kóstolgatása pedig lassan olyan szintű taktikai fegyverré válik, mint a lescsapda alkalmazása.

A módszer tekintetében legfeljebb abban érzékelhető némi különbség a köpeci csapat középhátvédje és Sergio Ramos között, hogy utóbbi gesztusai sokkal tervezettebbek. A két kezdet amúgy kísértetiesen hasonlít, mindketten dúvadként indulnak a játékvezető felé, csak míg az előbbi indulatai őszintébbek, ezáltal kontrollálatlanabbak, a Real Madrid védőjének lendülete maga a kiszámítottság. Centikre fékez a bíró előtt, épp annyira, hogy azért belógjon annak intim szférájába. Orra szinte érinti a szemben álló arcát, hátratett keze viszont azt szándékozik üzenni, hogy felháborodását nem az indulatok diktálják, hanem a helyzet józan felmérése. Ugyanakkor épp a hátratett kéz révén megfeszülő felsőtest sugall súlyos fenyegetést, valami olyasmit: ugye, látszik, milyen emberfeletti erőfeszítésembe kerül kultúrlényként érvényesíteni biztosra vett igazam? Aztán maga lökdösi szanaszét az időközben odaérkező méltatlankodó csapattársakat, miközben vádlón nézeget a bíróra, látja, milyen helyzetbe hozott, nem fogom bírni sokáig.

A kettejük közötti meccsek váltakozó eredménnyel zárulnak, a jelenség azonban korántsem szívderítő. Főleg azért nem, mert egyre általánosabb, amint az a világbajnokság széles körű nyilvánossága által is egyértelművé vált. Oroszországban rátett még egy lapáttal a videobíró alapvetően segítő szándékú bevezetése is, amiből váratlan – vagy kevésbé előre látható – vadhajtások nőttek ki. Szövetségesre találtak benne a pszichológiai hadviselést mindig is szívesen alkalmazó futballisták, olyan tumultuózus jelenetek szemtanúi lehettünk, amelyek cseppet sem váltak a sportág dicsőségére.

Természetesen nem a szélsőséges esetek elburjánzására gondolok, őszintén remélve, hogy továbbra is ritka kivételként emlegethetjük mondjuk a Benfica brazil sztárja esetét. Mert mi tagadás, meglehetősen emlékezetes az, ami Luisaóval történt: szabályosan kiütötte a bírót, miután a „hivatalos közeg” sárga lapot akart adni akkori csapattársának, Javi Garcíának. Mindezt egy Fortuna Düsseldorf elleni barátságos meccsen. A kirívó eseteket szinte futószalagon szállító Trabzonspor volt labdarúgója, a török Salih Dursun másfajta terrort alkalmazott: kiragadta a piros lapot a játékvezető kezéből, és felmutatta neki, miután az ki merészelte állítani Cavandát. Belső fegyelmit aligha indítottak ellene, miután egy korábbi meccset követően egy meg nem ítélt büntető miatt a Trabzonspor elnöke egész éjszakára bezáratta az öltözőbe a négy bírót. Sajátos klubfilozófia húzódhat meg a háttérben...

Nem vitás, nehezen kibogozható, valahol az érdekszövetség- és -ellentét között lavírozik a játékos-játékvezető viszony, amelyet jelentős mértékben képes mederben tartani a szabályok következetes alkalmazása, de nem abszolút értelemben. A román futballpályák hangulatának például jót tett Kirosz Vaszarasz érkezése. A nyugalmazott görög FIFA-bírót az amúgy közepes képességű sípos társaság gatyába rázására kérte fel a helyi szövetség. A helyzet ugyanis odáig fajult, hogy gyakorlatilag a nagy klubok vezetői vezényelték a küldést, de minimum vétójoguk volt az ügyben. Több, sorsdöntőnek ítélt mérkőzésre külföldi játékvezetőt követeltek, akiknek produkciója a korábbiakhoz hasonlóan általános elégedetlenséget váltott ki. Sokkal ártalmasabbnak bizonyult azonban az üzenet egésze. Mert milyen fegyelmet tartson magára kötelezőnek, illetve tartasson be az a bíró, akinek első számú ostorozója épp a klubtulajdonos? Vaszarasz elsősorban a futballisták testi épségét védő, a hátulról érkező szerelési kísérletek megítélését egyértelműsítő szempontokat fogalmazott meg, amelyek betartását kőkeményen megkövetelte a játékvezetőktől. Ezzel párhuzamosan pedig védettséget nyújtott a társaságnak, amelynek tagjai lassan felnőttek a feladathoz. Természetesen akad még bőven olyan produkció, amelyből hiányzik a játék szelleme iránti empátia, a várható helyzetek előrelátása, de tízből kilencszer felharsan a síp a hátulról érkező becsúszásokra, villan a lap, összességében jóval kiszámíthatóbb lett a képlet. Ami ellen lehet hörögni, de alkalmazkodni is hozzá.

Örök vita, milyen előélet, adottságok mentén lesz valakiből olyan bíró, akinek már csak kevés energiát kell fordítania a vérben forgó játékosszemek kitisztítására. Mert tuti recept nincs. Azt a régi keletű, sok mentális torzulást okozó legendát nyugodtan elfelejthetjük, miszerint csak azok a fiatalok mennek játékvezetőnek, akiket futballtehetségük képtelen a pályán tartani, lásd mondjuk Palotai Károly vagy Vad István példáját. És elfogadni azt, hogy túl korán sem lehet kezdeni e szakmát, mert ha valaki tizenöt évesen már meccset vezet, több tapasztalatra tehet szert, mint az, aki húszévesen merészkedik először a „vadak” közé. Csak túlélni kell a nyomásgyakorlási kísérleteket, és akit jó sorsa, eredendő kudarctűrő képessége hozzásegít ehhez, máris előnnyel fordulhat a második félidőre.

A viccbeli székely atyafi valahogy így vallott: tisztelt bíróság, a verekedés úgy kezdődött, hogy a koma visszaütött. A futballpályán kulcskérdés, hogy sikerüljön megelőzni a visszavágást hevítő első ütést. Ami természetesen lehet bírói tévedés is. De ha nem, legalább annyira fontos, hogy fokozott következetességgel igyekezzen egyértelműsíteni a helyzet kézben tartását. Azzal már jó eséllyel lehet csökkenti a dúvadság intenzitását.

Azt persze én is életszerűtlennek tartanám, hogy Sergio Ramos virággal a kezében andalogjon a játékvezető felé, mint a Macskafogó kettőben a gépkutya segítségével pacifikált macska.