A londoni ekhóhoz – Deák Zsigmond publicisztikája

Egyik kedvenc olvasnivalóm a nagyobb sporteseményekről, fontosabb versenyekről, mérkőzésekről az úgynevezett nemzetközi sajtóvisszhang. Kifejezetten érdekesnek tartom ugyanis a különböző médiumok véleményét országtól, világtól, pontosabban világlátástól, hovatartozástól függően. Hiszen ez nem olyasmi, mint az igazi visszhang, az ekhó, ami bizonyos tereptárgyaknak köszönhetően csak az elhangzottakat „játssza újra”, itt éppen arról van szó, amit a régi görög filozófusok óta szubjektív igazságnak hívunk, vagyis hogy nézőponttól függően ugyanaz a tény más-más megvilágításban mutatkozhat meg. Aztán hogy végül a sok „okosság” között rálelni vélünk-e a valóban objektív igazságra, már más kérdés.

Amit még kedvelek ezekben az összefoglalókban, az a műfajuk. Egy-két lényegre törő mondat, kommentár, nem lehet túl dagályos, viszont magvas, rövid összefoglaló, summázat. Kicsit olyan, mint a székely ember beszéde, nincs benne semmi cafrang, felesleg, ideális esetben mégis átfogóan tükrözi megfogalmazója véleményét az adott témáról, történésről. Tudom, az internet, a közösségi média korában már bárki képes hasonló, velős(nek tetsző) produktumot összehozni, majd szétkürtölni, s ezt sokan meg is teszik a tévedhetetlenség és bennfentesség látszatát keltve, ám minden érdemi információ, hiteles hírforrás ismerete nélkül, jellemzően álnéven. Éppen emiatt fontosak számomra azon mértékadó szakmai orgánumok, amelyek nem tehetnek meg hasonlót, mert egyrészt ha badarságot írnak, a hitelük, az üzleti értékük csorbul, másrészt az ott dolgozók tényleg a tűz közelében vannak, ellentétben a világháló átlagnépével.

Ilyen szemmel olvasgattam legutóbb a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) londoni gálájának világsajtóbeli visszhangját, különös tekintettel a fődíjat megkapó Luka Modricra, illetve a fődíjat nem kapó s ebben az esetben rendre távol maradó Cristiano Ronaldóra, majd próbáltam továbbgondolni, kifejteni a benne foglaltakat.

Kezdjük a szemlét az érthetően elfogult horvátokkal.

Sportske novosti: „Ronaldo egója még a sportolói klasszisánál is nagyobb, ahogyan mondani szokta, »nincs jobb nálam«. Most mégis van. Egy fiatalember Zadarból, aki az elmúlt egy évben jobb volt Ronaldónál. A portugál pedig egyszerűen nem megy el egy olyan díjátadóra, amelyen nem őt választották meg a legjobbnak. Nem hajlandó egy másik sportoló mögött állni, és még kevésbé hajlandó gratulálni.” – Ez az idézet kicsit hosszabb a szokásosnál, és jellemzően inkább az „ellenfélről” szól, mintsem a győztesről. Hiszen Cristiano Ronaldo akkora sztár – az elmúlt évtized legnagyobbja Lionel Messi mellett –, hogy a veresége legalább olyan fontos hír, mint a győzelme. Az újság nem kertel, szerinte Modric egyértelműen jobb volt a portugálnál, amit megerősített a szavazás is: a voksok csaknem harminc százalékát kapta a horvát középpályás, CR7 mintegy tíz százalék hátránnyal követte őt.

24sata: „A portugál sztár nem ment el a díjátadóra, ahogyan augusztus végén Monacóba, a legjobb európai játékos díjazásakor sem. Nem ment el Londonba, mert nem tudta elviselni, hogy üres kézzel távozzon a gáláról.” – Itt a honfitársról egyetlen szótag sincs, viszont Ronaldót okkal jellemzi amolyan visszaesőként, aki volt madridi klubtársa előző „választási sikerét”, a kontinentális szövetség, az UEFA díjátadóját is kihagyta az utolsó pillanatban, meghallván, hogy ezúttal más végzett az élen. Pszichológusként lehetne igazán elemezni a portugál idol viselkedését, aki képtelen veszíteni, pontosabban elismerni a vereségét. Háromgyermekes családapaként tapasztaltam már ilyesmit társasjáték közben, de csak amikor az enyéim még kicsik voltak. Aztán kinőtték. Arra azért kíváncsi vagyok, Ronaldo hogyan társasozik majd a saját csemetéivel…

Index.hr: „Modric ugyan Cristiano Ronaldótól nem kapott elismerést, de a háromszoros világbajnok Pelé, valamint az igazi Ronaldo az elsők között gratulált neki.” – Még jó, hogy gratulált, hiszen a két egykori brazil klasszis egyike sem ellenérdekelt fél, nem őket előzte meg a horvát. A portál még egy finomat odaszúr CR7-nek az „igazi Ronaldo” kitétellel, mintha ő csak valami klón lenne.

Most nézzük az olasz média egyik zászlóshajóját, amelynek véleménye azért érdekes és tanulságos, mert a portugál Spanyolországból épp Itáliába, a Juventushoz szerződött a nyáron.

La Repubblica: „Ronaldo most észrevehette, hogyan válik egyre sebezhetőbbé a saját márkája a Real Madrid védőbuborékán kívül. Cristiano talán tudta, talán csak megérzés volt, de végül nem utazott el Londonba, mert nem tetszett neki az ötlet, hogy valaki másnak az árnyékában szerepeljen.” – Írtunk már erről az átigazolásról éppen eleget, főképp azt boncolgatva, CR7 milyen bátor volt, hogy nem jó pénzért levezetni ment Kínába, Japánba, az arab világba vagy épp az Egyesült Államokba, hanem a Real Madrid egyik közvetlen nemzetközi vetélytársához; illetve azt nézegetjük azóta is, mi történik a királyi gárdával nélküle. Nos, az olasz újság most a „pőre Ronaldo” problémáját tárta elénk, akinek volt csapata imázsa, ereje, eredményessége nélkül, de legalábbis gyengébb alaphelyzetből kellene megőriznie a trónját. Bizony, nagyon úgy néz ki, hogy a Real mint márka hosszabb távon tartósabb, mint a magát egyébként árucikként tökéletesen eladó Cristiano Ronaldo: a klub 116 éves története alatt rendre meg tudott újulni, ha kellett, ami egy 33 esztendős labdarúgóról az idő múlásával egyre kevésbé mondható el.

Modric jelenlegi és CR7 volt állomáshelye kapcsán a spanyol média reagálása szintén figyelemre érdemes.

Marca: „A díjat olyan játékos kapta meg, aki nem szerepel állandóan a címlapokon, nem áll a góllövőlisták élén, de egy személyben motorja egy csapatnak, amely sorozatban háromszor nyerte meg a Bajnokok Ligáját, és egy másik együttesnek, amely története során először jutott be a világbajnoki döntőbe.” – Vitathatatlan szakmai meglátás, amely szintén tartalmaz néhány szerényebb oldalvágást a portugál felé, egyrészt a túlzott címlapérzékenységgel, másrészt szakmai szempontból az „egyszemélyes motor” kitétellel, hiszen ha Modric a Real motorja, akkor Ronaldo nem lehetett az. S a rövid elemzés utal arra is, hogy a horvát klasszis az idén klub- és válogatott szinten egyaránt maradandót alkotott.

Mundo Deportivo: „Luka Modric megtörte Messi és Cristiano Ronaldo uralmát, miután az elmúlt években ők ketten a világ futballjának minden fontos egyéni díját begyűjtötték.” – Ez így van, klasszikus őrségváltásról mégsem beszélhetünk, hiszen a horvát középpályás majdnem két évvel idősebb Lionel Messinél, s Ronaldóhoz hasonlóan szintén elmúlt már 33. Majd ha Kylian Mbappé és korosztálya robban be...

AS: „Modric magas színvonalon, konstans, szilárd, inspiráló és szolidáris futballt játszik. A csapatáért küzd, nem pedig saját magáért. Az ilyen típusú játékosokat időről időre díjazni szokták.” – Kérdés, mit jelent az időről időre, hiszen egy évtizede az argentin, portugál tandem szorításában nem jöhetett szóba hasonló futballista. Ugye, emlékszünk még 2010-re, amikor Andrés Iniesta világbajnok lett – a döntő győztes gólját szerezve – a spanyol válogatottal és spanyol bajnok a Barcelonával, Wesley Sneijder pedig vb-ezüstérmes Hollandia színeiben és Bajnokok Ligája-győztes az Internazionaléval, mégis Messi vitte el a pálmát a legfontosabb szavazásokon?

Nos, ebből a szempontból Modric képében most mindenképpen az objektív igazság diadalmaskodott, Cristiano Ronaldo pedig Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi ekhóhoz című költeményéhez hasonlóan hiába visszhangozza saját bánatát. Hozzáteszem, ahogy ismerjük, nem sokáig teszi, megpróbál immár Juve-mezben (no meg portugálban) visszakapaszkodni a csúcsra, ahonnan egy szerény horvát játékos – akaratán kívül – az UEFA-nál és a FIFA-nál is letaszította Messivel együtt.

„Felkészül” az Aranylabda.